A programot átnézve és az általam hallott öt hangverseny tapasztalatai alapján úgy tűnik, a Korunk Zenéje szervezői idén is megpróbáltak hűek maradni az utóbbi évek szerkesztési elveihez: a szakmai tárgyilagosság alapmagatartásával igyekeztek megmutatni a hazai és külföldi kortárs zenei események néhány mozzanatát, de nem feledkeztek meg a közelmúltról sem, kortárs zenének tekintve a 20. század zenéjének minden olyan alkotását, melynek ma is aktualitása lehet. Lehetőséget teremtettek néhány új magyar mű ősbemutatójához, külső segítséget igénybe véve (British Council, Francia Intézet) megmutattak valamennyit a külvilágból, a Kronos Quartet meghívásával a szenzációt igénylőknek is kedveztek, s néhány kiváló szóló- és kamaramuzsikus felkérésével emlékezetes produkciók létrejöttében is segédkeztek. Mindemellett a tíz éve elhunyt OLIVIER MESSIAEN néhány alkotásának felvonultatásával sikerült egy olyan tematikus vezérfonalat is végigvezetniük a hangversenyeken, amely azoknak a figyelmét is felkelthette, akik a 20. századi zene már klasszicizálódott, de nálunk kevéssé ismert alkotásai iránt érdeklődnek.
Messiaen művei nemcsak tartalmi arculatot adtak az idei Korunk Zenéjének, hanem sajátos tájékozódási pontokként is működtek. A mellettük felhangzó kompozíciók óhatatlanul megmérettettek, s az is előfordult, hogy könnyűnek találtattak. Ez történt a nyitóhangversenyen. Az est utolsó számaként (magyarországi bemutatóként) megszólaltatott himnuszt - Hymne au Saint Sacrement - Messiaen 18 évesen, 1926-ban, a század nagy dodekafon és neoklasz- szicista robbanásának pillanatában, de arról valószínűleg keveset vagy semmit sem tudva komponálta. A mű tehát nem tartozik sem a század nagy műveinek, sem Messiaen érett kompozícióinak vonulatába, az alkotó tehetségnek, a formaérzéknek és a műfaji biztonságnak mégis olyan, ma is átütő nagysága sugárzott belőle, mely mellett például HORVÁTH BARNABÁS gregorián dallamokra komponált Veni Sancte Spiritus című pünkösdi kantátája gyermeteg stílusgyakorlatnak, az egyéni útkeresés bizonytalan kimenetelű kísérletének tűnt. PATACHICH IVÁN 1964-ben írt s mindeddig bemutatatlanul maradt Hegedűversenye sem keltett, nem is kelthetett jobb benyomást e társaságban, hiszen egy olyan - a mű komponálásának idején már jócskán megfáradt - Bartók utáni zenei ideál jegyében született, melynek nem sokkal később maga a zeneszerző is hátat fordított. Az 1993-ban elhunyt Patachich az elektronikus zene legjelesebb magyar úttörői közé tartozott. Ha élne, most lenne nyolcvan éves, s talán értetlenül mosolyogna, miért éppen ezzel a művével tisztelegnek emléke előtt, igaz, Szecsődy Ferenc nagyszerű szólója és a Rádiózenekar korrekt közreműködése biztosan megelégedésére szolgált volna. MADARÁSZ IVÁN ősbemutatóként elhangzott Archaikus epizódok című oratorikus műve jobban kiállta a Messiaennal való összehasonlítás próbáját. A zeneszerző az utóbbi években több olyan kompozíciót írt, melyek címválasztása az antik kultúra iránti érdeklődést jelzi. Tekinthetjük ezt talán egy olyan kor iránti vonzalomnak, melynek ürügyén képzelete szabadon alakíthat ki egy archaikus hatású zenei világot, hiszen a régi görögök zenei kultúrájáról - ellentétben a későbbi évszázadokkal - alig van hangokban is kifejezhető információnk, de lehetnek vele kapcsolatban sejtéseink, melyek mindenkiben olvasmányok vagy irodalmi élmények nyomán alakulnak ki. Az Archaikus epizódok Szophoklész Elektrájának hét, nagyszabású tablóként megkomponált részletében jelenítik meg ezt a képzeletbeli világot. A kétségbeesés, a félelem, a gyűlölet, a reményvesztettség és a magány hangjai egy elmosódottan tonális zenei rendszerben szólalnak meg. A végletes érzelmi feszültségek hordozói elsősorban az énekszólamok, melyek hol melodrámaszerű Sprechgesangként, hol szillabikus, az antik verslábak ritmusával deklamáló recitativóként, máskor nagy hangterjedelmet átívelő, száguldó koloratúrákként vagy sötét hatású hangtornyokként zúdulnak a hallgatóra. A zenekar általában csak kísérő szerepet tölt be az együttesben. Komor, szándékosan érdes, a szöveget gyakran madrigalisztikus eszközökkel megjelenítő szólamai hatalmas díszletként magasodnak a kórus és a szopránszóló szólamai mögött. A korai barokk korszak monodikus stílusának e modern, oratorikus formában alkalmazott változata egyéni és nagyon hatásos kifejezőerőt kölcsönöz Madarász Iván zenéjének. Az expresszív hangvétel szélsőségeit jótékonyan ellensúlyozza egy elidegenítő hatású szerkesztési elv, mely szerint Elektra kivételével minden szereplő a kórus hangján szólal meg. Az utolsó tételben a kórus mellett egy fiúszoprán szólista is megjelenik, aki a szövegtelen kórusszólamok mellett (helyett) énekli a záró kommentárt. Zenei szempontból minden bizonnyal hatásos ötlet ez, számomra azonban ez a szakasz volt a legkevésbé meggyőző, mert dramaturgiailag súlytalanná, keményebben fogalmazva: érzelgőssé tette a befejezést. Az Elektra szerepét alakító Iván Ildikó kulturált zeneiséggel énekelte nehéz szólamát, de hangjából hiányzott az igazi drámai hősnők hiteles megformálásához szükséges fizikai erőnlét. (Nehéz persze megítélni, mennyire felelős mindezért a partitúra hangszeres és kórusszólamainak szándékoltan vaskos hangzása, melyet aligha lehet képes lefedni egyetlen szopránszóló.) Kovács László - miként a koncert többi részében is - szellemi rálátás és pontos ütéstechnika birtokában irányította az előadást, aminek köszönhetően a nagy együttes imponáló biztonsággal szólaltatta meg a bonyolult textúrájú művet.
A szeptember 28-i hangverseny (melyet a Filharmónia a Műcsarnokkal, a Magyar Rádió Hear Stúdiójával és az EAR Együttessel közösen rendezett) a 90 éves PONGRÁCZ ZOLTÁN-t köszöntötte. Kodály Zoltán egykori növendékének érdeklődése 1965-ben fordult az elektroakusztikus zene felé. Úgy is mondhatnánk, hazánkban ő volt az első, aki felismerte az elektronikus hangforrásokban rejlő kompozíciós lehetőségeket, de valójában többről van szó: egykori tanítványai e mostani hangversennyel nemcsak a zeneszerzőt, hanem személyében azt a tanárt is ünnepelték, aki a Zeneakadémián 1975-től húsz éven át avatta be a pályakezdő zeneszerzőket az elektronikus eszközökkel való komponálás műhelytitkaiba. A műsorban megszólaló kompozíciók Pongrácz Zoltán alkotói pályájának jelentősebb állomásait vázolták fel az első nemzetközi sikert aratott Mariphoniától (1972) a Cimbalomversenyig (1989). Jó volt így együtt hallani ezeket a műveket, mert azt sugallták, a legmerészebb hangzásbeli vagy zeneszerzés-technikai újdonság is csak akkor ér valamit, ha létrehozásakor a zenei inspiráció az elsődleges. Pongrácz Zoltán műveiben ugyanis a hangzás ihletettsége és a forma kiegyensúlyozottsága minden esetben felülírja a spekulatív elemeket. Már a Mariphonia is jelzi, hogy a zeneszerző igen hamar túllépett az új eszközökre való ráismerés eufóriáján, s az elektronikus stúdiót és gépeit nem az új hangzásokkal való kísérletezés lehetőségeiként, hanem a szó tradicionális értelmében vett hangszerekként kezdte használni. S akár nevetésből, sírásból, szívdobogásból, akár emberi beszédből, akár ének- vagy hangszerhangokból kölcsönzi alapanyagait, akár oszcillátorokkal hozza létre őket, a végeredmény mindig zeneként értelmezhető hangzásfelületekké áll össze, melyeknek minden esetben önálló stílusa és retorikája van. A számarányok, az időparaméterek, a frekvenciák a művek végső alakjában dallamokként, hangszínmelódiákként, feszültségekként és oldásokként jelennek meg számunkra a tisztán hangszalag- és a hangszerszólóval párosított elektronikus kompozíciókban egyaránt. Utóbbiakban (Concertino szaxofonra és magnetofonra; Cimbalomverseny) Götz Nándor virtuóz és Herencsár Viktória érzékeny hangképzésű szólója révén ma is frissnek ható világ körvonalazódott, melyben a hagyományos és elektronikus úton megszólaló hanghatások harmonikusan egészítették ki egymást.

Szeptember 30-án a Nádor-teremben a hazai kortárszene-játszás egyik karizmatikus művésze, Matuz István lépett fel szóló- és kamaraművekből összeállított, teljes estét kitöltő programmal. A műsorban (a ráadással együtt) szereplő tíz kompozícióval a kortárs fuvolairodalomnak és saját repertoárjának érdekes és gondolatébresztő keresztmetszetét adta, s a virtuóz kamara- és szólódarabok mellett színpadi hatásokat és zenei szempontból morbidnak tűnő ötleteket tartalmazó zenéket is megszólaltatott. A műsor "hagyományos" részéhez tartozott ERNEST BLOCH utolsó műve, a halálra való készülődés végső kérdéseit hangszeres formában megfogalmazó Two last poems (Maybe...). A háromrészes fuvola-zongora duó (1959) virtuozitása nemcsak Matuz ma is tökéletesnek tűnő játéktechnikájának és fizikai erőnlétének, hanem Eckhardt Gábor kivételes szellemi és technikai készenlétű zongorázásának köszönhetően is igen jó benyomást keltett. A Bloch-műben éppúgy, mint SÁRY LÁSZLÓ harmincöt évvel ezelőtt komponált, de ma is remekműnek tekinthető Pezzo concertatójában kettejük összjátéka a kamarazenei összhang különlegesen magas fokát képviselte. Sáry duóján kívül még három, a kortárs magyar fuvolairodalomban ma már szinte klasszikusnak számító kompozíció is elhangzott. Újra megdöbbentett KALMÁR LÁSZLÓ Monologo no. 3 című, eszköztelenül szikár, mégis megrázó erejű szólódarabja, melyben távoli utalásként Beethoven késői recitativo-dallamainak magányhangját hallhatjuk újra. A megírása óta eltelt több mint tíz év alatt sem veszített érdekességéből DUBROVAY LÁSZLÓ Solo no. 8 című művének "zörej-virtuozitása", mely lényegében teljesen kikapcsolja a fuvola hangszín-jellegzetességeit és dallamhangszer jellegéből adódó melodikus fordulatait a zenei folyamatból, s azokat akrobatikus előadói képességeket igénylő, zörejszerű effektusokkal helyettesíti. Ráadásként Matuz JENEY ZOLTÁN Soliloquium No. 1 című - ma már szintén alapműnek számító - darabját játszotta, melyet tekinthettünk jelképes gesztusnak is, hiszen Matuz pályája kibontakozásában jelentős szerepe volt az Új Zenei Stúdió hangversenyein való rendszeres fellépésnek, illetve annak a sok éven át tartó munkakapcsolatnak, amely őt az Új Zenei Stúdióban működő zeneszerzőkhöz kötötte. Kevésé tűnt jelentős zenének MADARÁSZ IVÁN Tandori Dezső verse nyomán írt kétfuvolás (Gyöngyössy Zoltán közreműködésével megszólaltatott) Talizmánja, s nem győzött meg eredetiségéről FARAGÓ BÉLA zen-történetre hivatkozó ---+++egy című darabja sem. Utóbbiban szépek ugyan a zörejekkel párbeszédet alkotó, egyre bővülő hangkészletű és egyre hosszabb hangszeres monológok, viszont nem láttam értelmét a színpadi mozgásoknak (a darab végén az ugróiskolának), mert ezek a külsőségek számomra még a zen-történetet hozzáolvasva is mesterkéltnek hatottak. Hasonlóan problematikusnak tűnt ITTZÉS GERGELY szintén távol-keleti hatásokra utaló Három koanja, mely egy képzeletbeli kommunikáció és metakommunikáció zenei lehetőségeit feszegette. A hangszer fokozatos elnémulása távolról Vidovszky László Schröder halála című zongoradarabjára emlékeztetett, de nélkülözte annak katartikus hatású drámai erejét. Nehezen értékelhető hagyományos értelemben vett zeneként MATUZ ISTVÁN két műve, megszólaltatásuk mégis sajátos megvilágításba helyezte az egész hangverseny műsorát. Az 1/3+1/3+1/3 nem egyenlő III/III-ban az előadók (a koncerten Gyöngyössy Zoltán és Ittzés Gergely közreműködésével) eleinte a három részre szedett fuvola egyes darabjain játszanak. A mű végére a három részt összeillesztik (a három fuvolás játéka egyetlen fuvolán látványnak sem utolsó), és az addig alig-alig értelmezhető motívumokból - az idősebb generáció számára félreérthetetlen tréfaként - a Vörös Csepel című mozgalmi induló dallama bontakozik ki. A Három fuvoladarab zongorára ennél még messzebbre megy: a mű tényleg nem más, mint a cím szó szerinti realizálása. Lehet ezeken a műveken egyszerű tréfaként is mosolyogni, de meggyőződésem, hogy kabaréjeleneteknél többet jelentenek. A fuvola "szétszedése" mint alkotói, előadói és színpadi gesztus, a mélységes illúzióvesztésről és a Matuz István és generációja számára oly meghatározó jelentőségű experimentális zenébe vetett hit szertefoszlásáról szól.

Az idei Korunk Zenéje találó szerkesztői ötlete volt az Ősbemutatók - énekhangra című - a Magyar Zeneszerzők Egyesületével közösen rendezett - hangverseny, melyen hét zeneszerző egy-egy kompozícióján keresztül az utóbbi öt év magyar dalterméséből kaptunk válogatást. A művek arról tanúskodnak, hogy a világ megváltozott ugyan a zongorakíséretes dal másfél évszázados virágkorának lezárulása óta, ám a műfaj a rockzene, az akciófilmek, a számítógép és az internet korában is életképes maradt, s a kis létszámú együttesre és énekhangra írt kamarazene is tartogat még számunkra figyelemreméltó gondolatokat. Az október 2-i műsor természetesen tarka képet mutatott, annyi azonban egyértelműen kiderült belőle, hogy a magyar zeneszerzők legtöbbje (igaz, nem mindenki) számára a vokális kamarazene ma a posztromantika tonális vagy a posztmodern pszeudotonális összhangzattanának és formatanának alkalmazását jelenti. Műfajukat tekintve a Nádor-teremben felhangzott zongorakíséretes dalok szinte kivétel nélkül a romantikus karakterdarabok késői leszármazottai voltak, mint FEKETE GYULA sanzonkönnyedségű vagy nosztalgikus hatású művei (Hiador-dalok), KOCSÁR MIKLÓS klasszikus-romantikus zeneszerzői eszközöket alkalmazó természet- és hangulatábrázoló miniatűrjei (Dalok Csukás István verseire), HOLLÓS MÁTÉ nagyobb lélegzetű zenei formát körvonalazó, impresszionisztikus hatású dala (Esti sugárkoszorú) vagy TÓTH PÉTER vaskos humorú, népi szövegekre komponált Bordala. Hasonló, de eklektikusabb hatást keltettek KIRÁLY LÁSZLÓ fuvolával és vonóstrióval kísért Petőfi-töredékei. A többi kompozíció mellett jellegzetesen egyéni hangvételt képviseltek DEMÉNY ATTILA Szőcs Géza groteszk verseire írt Bagatelljei, melyekben nemcsak a cimbalom jelenléte miatt érezhettünk népzenei gyökerű hangütést, hanem a kíséret már zeneszerzői stílussá olvasztott karaktereiben és az énekszólam balladaszerű dallamvilágában is. Az est kétségtelenül legnagyobb szabású (s a többitől műfajilag jelentősen különböző) műve DECSÉNYI JÁNOS mezzoszoprán hangra és vonósnégyesre komponált Eszedbe jutok-e még? című alkotása volt. Az alcím "két asszonymonológ"-ként határozza meg a kétrészes darabot, valójában azonban olyan jelenetszerű vokális kamaraműről van szó, melyben a barokk korszak világi szólókantátái élednek újra. Igaz, itt az Ariannák, Hérók, Clorik, névtelen nimfák vagy boldogtalan árkádiai pásztorlányok helyett egy kortársunk (Ágh István verseinek hősnője) énekel, a zenében ábrázolt lelkiállapot mégis ugyanaz: az elhagyatottság, az elveszített vagy távol lévő szerelmes utáni vágyakozás és a magány. Decsényi János atonális zenei világától valószínűleg idegen lenne a régi mesterek által kedvelt, recitativók és áriák merev váltakozására épülő dramaturgia. Nála a füzérszerű zenei formát motivikus hivatkozások teszik egységessé, a recitativo jellegű szakaszok a szövegsorok tartalmától függően váltakoznak a széles ívű ariosókkal, mégis barokkos asszociációkat keltenek a rövid (gyakran csak jelzésszerű) hangszeres közjátékok és az az elv, mely szerint a hangszerek a szüntelenül magasan tartott feszültséggel ábrázolják a szöveg minden rezdülését. A koncert műsorán felhangzott hét művet öt énekes: Csavlek Etelka, Bátky-Fazekas Zoltán, Meláth Andrea, Kővári Eszter Sára és Kovács István szólaltatta meg, a vonós szólamokat a Magyar Akadémia Vonósnégyes tagjai (Környei Zsófia, Bodó Antónia, Móré László, Maróth Bálint) játszották, Király László művében Gyöngyössy Zoltán fuvolázott, Demény Attila dalaiban Farkas Rózsa cimbalmozott, az est zongoristája Virág Emese volt. Ezen a hangversenyen nem lehettem jelen, de a rádiófelvételből is kiderült számomra, hogy a szereplők teljes elkötelezettséggel és nagy szakmai felkészültséggel tolmácsolták a rájuk bízott műveket. Decsényi János kantátájának megszólalását emlékezetessé tette Meláth Andrea árnyalt hangképzése és artikulációs kultúrája, Csukás István dalaiban jól érvényesült Bátky-Fazekas Zoltán szép orgánuma. Virág Emese lendületes, kidolgozott technikájú zongorázása és formálásának érzékeny zeneisége többet adott egyszerű zongorakíséretnél: irányított, hangulatot teremtett, s amikor kellett, átsegítette énekes partnereit az apróbb bizonytalanságokon.

Aki ott volt KLUKON EDIT és RÁNKI DEZSŐ október 8-i négykezes és kétzongorás estjén, valószínűleg nemcsak a Korunk Zenéje tizenegy napjának legszebb hangversenyét, hanem az őszi évadnak is egyik kiemelkedő eseményét hallotta. Már a műsor összeállítása is különlegeset ígért. CLAUDE DEBUSSY Hat antik feliratát, DUKAY BARNABÁS Láthatatlan tűz a téli éjszakában című darabját és OLIVIER MESSIAEN Amen-vízióit (Visions de l'Amen) egymáshoz képest is több mint egy emberöltőnyi távolság választja el egymástól. A három zeneszerző életműve három jelentősen különböző világ, mégis közös volt az elhangzott kompozíciókban, hogy szinte programszerű tisztasággal szólal meg bennük egy-egy határozott élet- és világszemlélet. Debussynél a képzeletbeli antik világ díszletei közé rejtett, fülledt erotikában benne van a századforduló és dekadenciájának (de életigenlésének is) minden árnyalata, Messiaen Ámen-vízióiban a mélyen átélt hit áhítata és elragadtatottsága; Dukay Barnabás művében pedig szemlélődő távolságtartás hangja nyűgözi le a hallgatót, melyben a zene rövid időre az ember és a zűrzavaros világ közötti egyensúly megteremtésének eszközévé válik. Klukon Edit és Ránki Dezső játékának egyik varázsa abban rejlett, hogy a zongora hangjának gazdag árnyalatain keresztül engedték szabadjára a darabokban mindenfajta zenetörténeti kommentár nélkül is átsugárzó költőiséget. Debussy művében a pianók és pianissimók hihetetlenül gazdagon kidolgozott fokozatait hallhattuk, Dukay művének lebegő összhangzásaiban úgy szólaltak meg apró dallamok, mint az egyenletes vízfelület fölött játszó apró fények, de pontosan kidolgozott billentési arányok szerint hangzottak fel Messiaen hangtömegeinek bonyolultan egymásra helyezett rétegei is. Minden tétel megszólaltatásának saját íve volt, átgondolt mélypontokkal és csúcspontokkal, s ezek a Debussy- és Messiaen-műben összhangban álltak a ciklikus forma arányaival, a Dukay-darabban pedig az egyenletes játék tökéletes nyugalmával. Az előadóművészi ízlés és az összjáték tökéletessége olyan magától értetődő természetességgel uralta a hangversenyt, hogy szinte elterelte a figyelmet a művek megszólaltatásához szükséges fizikai erőről és az összpontosítás nem mindennapi nagyságrendjéről.

Szitha Tünde

A száz esztendős Takács Jenő zenéje mellett két, idén ötven éves komponista művét, és a tíz esztendeje elhunyt OLIVIER MESSIAEN híres alkotását, az Egzotikus madarakat hallhatta a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében október 1-jén a közönség. Szellemes műsorszerkesztési ötlet a Messiaen emlékének hódoló magyar fesztiválon - gondolhattuk a koncert kezdetén. Aztán negyed tíz tájban bebizonyosodott, hogy a gondolat csak papíron annyira jó. Sugár Miklós és Szigeti István darabjai ugyanis lerontják egymás hatását. Ahogy teltek a percek, a hallgatón mindinkább a pentatónia-mérgezés tünetei kezdenek elhatalmasodni.
SZIGETI ISTVÁN darabját - Solo per te - bemutatónak jelölte ugyan a műsorfüzet, a zenei anyag azonban nem új: jó másfél évtizeddel ezelőtti, első változatában számítógép vezérelte szintetizátorra megálmodott opuszát írta át ezúttal hagyományosnak mondható zenekarra a komponista. SUGÁR MIKLÓS ugyancsak sok évvel ezelőtt - a maga-fogalmazta ismertető szerint 1982 és 1986 között - vetette papírra a Szivárvány havasán dallamára írt variációsorozatot. Akkoriban a fiatalabbak számára még időszerű feladatnak tűnhetett az elődök disszonáns effektuszenéjével való szakítás. Akkoriban, a nyolcvanas években még hatott a repetitív muzsika is - igaz, a nagy divathullám éppen lanyhult, lassan végére ért. Hogy Sugár is, Szigeti is a pentatónia sajátos alkalmazásában vélte megtalálni a korszerű jóhangzás titkát - érthető. Ha egy pentaton motívumot imitálok, nem kell sokat törődni az együtthangzással. Lényegében bármilyen pillanat többé-kevésbé konszonánsan szól, mert egy adott anhemiton pentaton hangrendszernek az ötféle hangja együttesen is kellemesen cseng, következésképp "kivágatai" sem lehetnek "rosszak" (a legérdesebb disszonancia a nagyszekund). Ráadásul a pentatóniát alkalmazó komponista még azzal is hízeleghetett magának, hogy "magyaros" zenét alkot. Ne feledjük: ez a "pangás" éveiben - sem Andropov elvtárs korában, sem Grósz elvtárs országlása idején - nem azt jelentette, amit ma. Akkor bizony az őszinte, érdek nélküli hazafiság pátosza, a nemzeti ellenállás bizonyos "nimbusza" nem alaptalanul kötődhetett efféle elképzelésekhez.
Sugár kifejezetten ügyesen kombinálja a népdal hangjait, jó arányérzékkel fűzi egymás után a variációkat. Kellő időben teremt kontrasztot, s módjával él a téma álimitatív "sokszorozásának" azóta alaposan lejáratott, akkoriban azonban még újszerűnek ható eszközével. Szigeti terjengősebb, a bevezető ütős zene például érthetetlenül hosszú, fele is elég lenne - de aztán jönnek nagy fantáziával kitalált részek, s szerencsére olyanok is, amelyekben elszíneződik, kromatikusan torzul az ötfokúság. (A legérdekesebbnek egy hosszabb, kellemesen érdes hangzású, polifon, fúgaszerű, a figyelmet mindvégig magára vonó szakaszt találtam.)
Önmagában véve tehát egyik kompozícióval sem lenne baj. Egymás után hallgatva viszont a Szivárvány havasán és a Solo per te: sok a jóból. A sok kisterc, nagyszekund és kvart émelyítővé válik. És még valami. Mindkét darabban akadnak pillanatok, sőt, talán percek is, amelyek - alighanem a szerzők szubjektív szándéka ellenére - egészen kínaiasan hangzanak. Mintha a néhai Mao elnök áldásos uralma alatt keletkezett Sárga folyó zongoraverseny széles ívű, proletár öntudatú főtémáját hallanánk... Először az ember még elhessegetné a kényelmetlen asszociációt, ám másodjára óhatatlanul elhúzza a száját. Lám-lám, vigyázni kell ezzel a zenei magyarsággal. Kényes dolog, ha túlzottan törekszem rá, furcsa, visszás eredményre juthatok.
TAKÁCS JENŐ esete más. Az ő közel fél évszázada komponált szvitjében (Miniatures pour orchestre) is bőséggel hallhatunk pentaton motívumokat, ám kínaizmusok nélkül, módjával, jazzes ritmusokkal fűszerezve. Nem mondom, hogy nagy igényű opusz a Weöres Sándor Holdbéli csónakosához írt kísérőzene anyagából összeállított szvit, de kétségkívül üde, szórakoztató, változatos - a szó igazi értelmében mesteri. Csupa rövid, frappáns tétel, jellegzetes karakterekkel. Érdemes volna ifjúsági koncerteken előadni. Hiszen könnyen érthető, vonzó és nem olcsó hatásokkal népszerűsködő muzsika.
Ami az előadásokat illeti, nem panaszkodhatunk. A Szombathelyi Szimfonikus Zenekar a Sugár-darab egy feltűnően lötyögősebb részletét és néhány tétova belépést leszámítva tisztes színvonalon, lelkesen játszott. Jó ez az együttes. Nagy feladatok megoldására is képes. Messiaen művét fúvósai egészen elsőrangúan szólaltatták meg - kényes, nehéz partitúráról lévén szó, ez nem méltányolható eléggé. Úgy tűnik, a klarinétművész Horváth László jó igazgató: rendet tart, értelmes feladatokat tűz ki célul zenészei számára. Előbb-utóbb talán még arról is leszokik, hogy a pódiumról beszéljen a közönségnek. Ennek tudniillik nem mestere, s különben is, ünnepi beszédnek egy erénye lehet: a rövidség. A legjobb ünnepi beszéd következésképp a nulla másodperc terjedelmű. A budapesti Zeneakadémián végzett török Ertüngealp Alpaslan nem először bizonyította, hogy felkészült, ügyes, muzikális karmester. Most sem okozott csalódást. Körmendi Klára a Messiaen-mű hihetetlenül nehéz zongoraszólamát imponálóan játszotta. Egy apró kifogásomat azonban nem hallgathatom el: a mű utolsó előtti, hosszas szólóját lassúnak érzetem. Yvonne Loriod, Messiaen második felesége egy árnyalattal lendületesebben zongorázza ezt a részt, aligha indokolatlanul.

Október 3-án szintén a Tudományos Akadémián, nagyjából hasonló érdeklődés (értsd: kiábrándítóan csekély létszámú közönség) előtt mutatkozott be a Christopher Austin vezette brit Brunel Ensemble. Tipikusan olyan rendezvény volt ez, amely mögött az ember ösztönösen (bár meglehet, alaptalanul) valamilyen barteregyezményt szimatol - azaz hoci-nesze üzletet. Ők jönnek, cserébe "mi" mehetünk, a kérdés csak az, miféle csapat értendő a többes számú személyes névmás alatt. E csapat tagjain és az utazásokat lebonyolító légitársaságokon kívül ugyanis más nemigen könyvelhet el itt hasznot. A "szélesebb" publikum (ha egyáltalán alkalmazható ezúttal ez a szó) legfeljebb azzal a tapasztalattal gazdagodhat, hogy másutt is születik bőséggel érdektelen zene, nemcsak nálunk. Különösen LUKE BEDFORD Öt vázlatának (Five Abstracts) itt elővezetett három tételét éreztem ezúttal tökéletesen jelentéktelennek, érdektelennek. De ROBERT SAXTON The Circles of Light című alkotása sem győzött meg kivételes alkotói erényekről. Szószátyár hangömlenyt hallhattunk, néhány érdekesebb színnel, ízzel, karakterrel. STUART McRAE és SIMON BAINBRIDGE darabjai kétségkívül más színvonalat képviselnek. Mívesebb, gondosabb művek, sok szépséggel, finom és eredeti ötletekkel. Bainbridge háromtételes művében (Három darab kamaraegyüttesre) mindenekelőtt a fuvolaszólóból kibontakozó, majd szólóval búcsúzó záró zene tűnt megkapónak. McRae zenéjének utolsó előtti tételére emlékszem vissza szívesen. Ez egy különleges variációs szerkezet: először egy szólamban hangzik el a téma, majd ütőkkel, ellenanyaggal körítve, heterofóniával színezve. Az utolsó variációban pedig a "körítés" kerekedik felül: maga a vezérdallam eltűnik a bonyolulttá vált zene szövedékében. A keret is jól megoldott: a gyönyörű színekben tobzódó nyitótétel anyagának jól felismerhető változata tér vissza s torkollik végül egyszerű, csendes korálba. Csak a címet nem értem. Ez ugyanis így hangzik: A boszorkány csókja. Nem lehetnek arrafelé különösebben rusnyák és ijesztőek a banyák... (A szerző ismertetője némileg eligazít: ezek szerint George Mackay Brown e címen írt novellája hatott volna rá, ám rögtön bevallja, nincs megfogható kapcsolat az elbeszélés és a zene közt. Mit mondjak: nem lettünk ettől az információtól okosabbak.) Október 5-én, szombaton végre majdnem megteltek a széksorok - méghozzá az MTA díszterménél jóval nagyobb teremben, a Zeneakadémián. A Kronos Quartet hangversenyére ráadásul igen nagy számban jöttek fiatalok, akik máskor aligha váltanak jegyet kamarazenei estre. David Harrington, John Sherba, Hank Dutt és Jennifer Culp négyese (kiegészítve az elektromos eszközöket kezelő, fényeffektusokra ügyelő technikai személyzettel) kétségkívül tud valamit, ami egyedülálló a mai világban. Előadásuk a komolyzenei koncert és a könnyűzenei show sajátos keveréke. Mindezen lehetne fanyalogni is, hiszen kérdés, meddig érdemes elmenni ebbe az irányba. Nem hasonlatos-e ez a sokat kárhoztatott politikai populizmushoz? Gondoljuk meg: manapság már az iskolában is kezd eluralkodni az a szemlélet, mely szerint a nebulót nem szabad erőfeszítésekre késztetni. Inkább szórakoztatni kell, aztán majd játszva megtanulja mindazt, ami neki is, meg a társadalomnak is hasznos. A szép elméletet nem látszik igazolni a gyakorlat, mégis mind erősebben hódít. Ha már a koncertterem fala is leomlik e hódítás előtt, mi marad menedékként?
A veszély kétségkívül nem lebecsülendő. Mégis azt mondanám: a Kronos Quartet nem lépi át a bűvös határvonalat. Jobb volna, ha Beethovent, Bartókot, Haydnt is műsorra tűznének. Nem teszik - de legalább megszólaltatnak tisztes színvonalú darabokat TERRY RILEY-tól, STEVE REICH-től. Felvillantanak közép-kelet-európai ízeket, nem is rossz feldolgozásban. A vajdasági származású ALEKSANDRA VREBALOV délszlávos, cigányos és helyenként félreérthetetlenül magyaros zenéje számomra a koncert egyik nagy élményét adta. Érdekesnek és kellemesnek találtam egyes latin-amerikai szerzők zenéjét is, például a CAFÉ TACUBA néven jegyzett alkotói közösség 12/12 (2000) című művét. Különös élményt adott a sokféle "zenei talált tárgy" egyvelege, kordényikorgástól az utcazajig - vonósnégyes-körítéssel. Önmagában véve nem bosszantott a Mini Skirt című apró kis sláger sem, csak egy idő után már kicsit kezdtem sokallni a blődlit. Azazhogy kezdtem volna, ha az előadás módja nem annyira lenyűgöző. Mert valahol azért ez a lényeg, ez a titok nyitja, ez a mentség a súlyos veretűnek aligha nevezhető programra. A négy amerikai elképesztő technikával, biztonsággal, eleganciával játszik. Mindent tudnak. Alkalmazkodnak minden stílushoz. Ha kell, magyarosak, de a következő pillanatban mexikóivá lényegülnek át. Antiglobalisták. Miközben egyesek az újvilágból eredeztetik a korunk rákfenéjének tartott globalizmust, lám, az ellenszer is éppen onnan importálható. Ez a három fiatalember és a csellista hölgy a legnagyobb tisztelettel és odaadással viseltet minden nemzet kultúrája iránt. E tekintetben példát mutat. S nem utolsósorban: a komolyzenei koncertre egyébként nem látogató fiatalokkal megszeretteti a négy vonós hangszer hangzását. Még talán az is megeshet, hogy egyes huszonévesek a Kronos Quartet nyújtotta élmény hatására máskor is eljönnek vonósnégyes-hangversenyre, mert kíváncsivá váltak az efféle hangzású zenére... Túlzottan optimista volna ez a feltételezés?
Nos: meglehet, az. Mégis, a koncert végén úgy éreztem, egészen vidám és felemelő ez a szombat este. S nem szegte kedvemet, sőt mulatságosnak találtam, hogy Kronosék első ráadásként Seress Rezső híres slágerét játszották. Amelynek szövege éppenséggel Szomorú vasárnapról szól.

Porrectus