A Muzsika szeptemberi száma Soproni József és Szokolay Sándor köszöntőjével,
Borgó András kiállítás-recenziójával, dokumentumokat és fényképeket felsorakoztatva
emlékezett meg TAKÁCS JENŐ századik születésnapjáról. A burgenlandi születésű,
harminc esztendeje ismét egykori falujában, Cinfalván (ma: Siegendorfban) élő
zeneszerzőt a nyárutón koncertek is ünnepelték, köztük az a hangverseny, amelynek
középpontjában a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR három produkciója állt. Az utóbbi
fél évszázadban Takács kényszerűen osztozott a külföldön élő magyar alkotók
közös sorsában: műveit budapesti hangversenytermekben alig játszották, s így
ezek a hazai közönség előtt nagyrészt ismeretlenek maradtak. Az ünneplésen kívül
tehát a bemutatás feladatát is vállalnia kellett a koncertnek.
A műsor az uvre sokszínűségére helyezte a súlyt. Hét kompozíciót vonultatott
fel a mai szokásoktól eltérően műfaji szempontból is heterogén összeállítás:
hallottunk nagy-, kis és vonós zenekari opuszt, szólózongora-darabot, hegedű-gitár-
és klarinét-zongora-duót, kórusművet. A szerkesztők az érett zeneszerző portréjának
felvázolását érezték feladatuknak: a programban helyet kapott művek közül a
legalacsonyabb opuszszámú a szólózongorára fogalmazott Partita (op. 58), amelynek
bemutatója 1955-ben volt az Egyesült Államokban. A hangverseny a jelek szerint
kimondatlanul azt a célt is szolgálta, hogy sikerüljön megcáfolni egy sztereotípiát,
amely a "könnyű kezű", a stílusok között belső meggyőződés nélkül csapongó Takács
Jenőről alakult ki felületes ismeretek alapján, s amely értelemszerűen azt a
sommás ítéletet is tartalmazza, miszerint zenéje "nem igazi kortárs zene". Nos,
a koncerten elhangzott hét darab közül négy a 20. század letagadhatatlan gyermeke.
Leginkább talán éppen az imént említett Partita ilyen: ezt a hajdani ősbemutató
játékosa, az idén 75 esztendős PAUL BADURA-SKODA szólaltatta meg. A zongoraművész
fellépése a hangversenyen jelkép értékű volt: személyében a zeneszerző régi
barátja és művésztársa vállalt részvételt az ünnepi eseményen. Rendkívül dinamikus,
sistergő indulatú játéka nyomán erőteljes expresszivitású dodekafon kompozíció
bontakozott ki előttünk; olyan darab, amelyben jelen van az áttört faktúrájú
szerkesztésmód is, ám amelynek legnagyobb része súlyos, sötét hangulatú, elemien
emocionális indíttatású zene.
Ennél is elvontabb a hatvanas évek végét reprezentáló Essays in Sound (op. 84),
melyben a klarinét és a zongora élénken gesztikuláló, atonális párbeszéde a
felszabadult kísérletezés atmoszféráját teremti meg - ÁCS ÁKOS és ECKHARDT GÁBOR
szólaltatta meg autentikusan a három tételt. Szintén teljes értékű 20. századi
zene a Divertimento hegedűre és gitárra (op. 61), ám ezúttal - mint azt ÁGOSTON
ANDRÁS és SZILVÁGYI SÁNDOR duója meggyőzően érzékeltette - az indíttatás a neoklasszicizmusé,
amelynek e kompozícióban Takács Jenő számára egyik legfontosabb élményforrása
a motorikus mozgás. Végül a par excellence 20. századi zenék közül a század
fősodrához, jelesül a Bartók-élményhez kapcsolódik a Viski János emlékének ajánlott,
vonós zenekari Passacaglia (op. 73), amely a mélyben szélesen kibomló témájával
s az egymást követő, töredezett variációkkal oly közel merészkedik a nagy példakép
zenéjéhez (egyes részletek intonációjában éppen a Zenéhez), hogy azt már-már
negatívumként, az önállóság feladásaként is értékelheti a mai hallgató. Ezt
a kompozíciót FISCHER IVÁN vezényelte értőn - mint ahogyan az ő dinamikus irányítása
alatt mutatta fel kellemes színeit és vidám karaktereit az elmúlt korok stílusaihoz
vonzódó, archaizáló Régi gráci kontratáncok (op. 83/d) sorozata is.
Az életmű kései fejezete Takácsnál sem mentes a világszerte tapasztalható visszahajlás,
a retro jegyeitől - erre utalt a három Jékely-kórusmű (November csodája,
op. 119), amelynek érzékenyen kikevert, olykor keletiesen impresszionisztikus
harmóniáit hangulatosan szólaltatta meg a MAGYAR RÁDIÓ NŐI KARA STRAUSZ KÁLMÁN
vezényletével, a 2. és 3. tételben PIVON GABRIELLA finoman formált fuvolaszólójával.
És végül az utolsó szám, a Sinfonia breve (Joseph Haydn emlékének, op. 108)
részben azért töltött be fontos funkciót a koncert műsorán, mert a kis zenekar
és a vonós együttes után, befejező számként végre a nagyzenekarra komponáló
Takács Jenő hangszerelői tudását képviselhette, részben pedig azért, mert a
húsz esztendeje keletkezett mű megmutathatta, hogy Takácsra is hatott a posztmodern
- a gondolkodásmód, amely a hangzásvilág és a stílus feldolgozásával, rejtett
és kevésbé rejtett idézetekkel reflektál a múltra, anélkül azonban, hogy hátat
fordítana a kortárs zene szókészletének és nyelvtanának. Ezt a művet is Fischer
Iván vezényelte - akinek a koncert előkészítésében vállalt munkájáért egy néhány
nappal korábban készült s az est előtt a helyszínen levetített filmfelvételen
a távol lévő szerző is köszönetet mondott. Takács Jenő műveinek betanítójaként
Fischer fontos karmesteri erényeit csillogtathatta meg: egyfelől azt az elfogulatlanságot,
amely stílusirányzattól és műfajtól függetlenül kész szolgálni a megszólaltatásra
kiválasztott mű értékeit, másfelől azt a képességet, amely minden zenéből a
legjobbat és leghatásosabbat segíti felszínre. (Szeptember 14. - Millenáris
Teátrum. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)
Az elmúlt évek során a Muzsika hangversenyrovatának hasábjain gyakran számolhattam
be különféle zenei versenyek díjkiosztó ceremóniáiról és gálakoncertjeiről:
akadt ezek között zongora- és énekverseny, jó néhány fúvós és vonós megmérettetés,
számos karmesterverseny - sőt zeneszerzői versenyek díjnyertes műveit is hallhattam.
E kritikákban oly sokszor kifejtettem már nézeteimet a zenei versenyek káros
következményeiről, manipuláló hatásáról, hogy magam unnám leginkább, ha e helyt
bármit megismételnék a korábbiakból.
A zenei versenyek ellen felhozható, nyomatékos érvek egyike gyakran maga a győztesek
ünnepi koncertje. Nem azért, mert a győztes, mire átszakítja a célszalagot,
már fáradtan liheg, s nincs benne erő, hogy ismét elővezessen egy csillogó mutatványt.
Ezt a hallgató tudja, be is számítja. Másutt a probléma: kritikusi tevékenységem
eddigi két évtizede alatt kevés olyan díjazottat hallottam, aki valóban személyes,
érdekes teljesítményt nyújtott. Itt válik nyilvánvalóvá a művészet lényegét
tagadó műfaj káros hatása: egy verseny gálakoncertje többnyire azokat a kiváló
fiatal muzsikusokat is iskolás, prózai helyzetbe hozza, akiknek máskor, más
körülmények között bőven megvolna a muníciójuk ahhoz, hogy egyénit, különlegeset
halljunk tőlük.
Nincs okom kételkedni abban, hogy a 37. Budapesti Nemzetközi Zenei Verseny,
a Szigeti József Hegedűverseny helyezettjei és egyéb (e hasábokon fel nem sorolható)
díjainak birtokosai valamennyien magabiztos felkészültségű hangszeres virtuózok
és biztos ítéletű, érett muzsikusok. Tudják a mesterség minden csínját-bínját,
pontosan és mutatósan játszanak - a gálakoncerten csupán azt a megnevezhetetlen
többletet hiányoltam mindhármuk játékából, amitől a teljesítmény nevet és arcot
kap, s ami megakadályozza, hogy a hallgató az egészet, úgy, ahogy elhangzott,
másnapra elfelejtse.
Nem tartottam szerencsés ötletnek, hogy az első részben két csonka kompozíció
reprezentálta a 3. és 2. helyezett művészetét: kétharmad vagy egyharmad hegedűversenyt
iskolai növendékkoncerteken sem hallgatok szívesen - még kevésbé a Zeneakadémia
nagytermében, nemzetközi versenyek felnőtt győzteseitől. Valóban nem akadt a
hatalmas hegedűrepertoárban két olyan mű, amely elég virtuóz és mutatós, de
nem túl hosszú, s így megfér egymás mellett egy hangverseny első részében? A
verseny bronzérmese, a francia JULIEN DIEUDEGARD szép és érzékeny hangon játszotta
Csajkovszkij Hegedűversenyének lassú tételét, megmutatva, hogy énekelni és deklamálni
egyaránt képes, a finálét pedig temperamentumosan, tömör és erőteljes tónusban
tolmácsolta. Ha az ő produkciójáról meg kell vallanom, semmi megragadót nem
sikerült felfedeznem benne, mit mondjak a 2. helyezett japán versenyzőnő, AKIKO
ONO muzsikálásáról Brahms D-dúr koncertjének nyitótételében? Itt a hang is,
a személyiség is sokkal kevésbé tetszett érdekesnek, mint Dieudegard esetében,
ráadásul a technikai kivitelezést olykor nyerseség, a hangadást nemegyszer erőszakosság
jellemezte.
Magyar büszkeséget is hozott a Szigeti József Nemzetközi Hegedűverseny: Perényi
Eszter (korábban Fenyves Loránd és Halász Ferenc) 23 esztendős növendéke, KOKAS
KATALIN nyerte a nagydíjat. Tőle Bartók koncertjét hallottuk határozottan formált,
makulátlanul kidolgozott előadásban. A nyitótétel megmutatta, milyen eredményesen
igyekszik egyeztetni a fiatal művésznő a pontosságot a szabad előadásmóddal.
A hang olykor karcsúbbnak tűnt a tétel által megkívántnál, ám a dikció oldott
volt és természetes. Az Andante variációiban rugalmasság és beszédszerű játék
keveredett, s teret kapott az apró részletek felé forduló figyelem is, a fináléhoz
érve pedig Kokas Katalin megmutatta egyéniségének markánsabb oldalát, nem feledkezve
meg a tétel táncos-játékos alaphangvételéről sem. Mindvégig kitűnő teljesítményt
nyújtott tehát, aminek atmoszféráját legfeljebb az zavarta, hogy valóban teljesítménynek
érezhettük: úgy tetszett, pályájának jelenlegi szakaszán a művészi személyiség
még nem rendelkezik azzal a súllyal és érettséggel, amely indokolná a hegedűverseny-irodalom
egyik legnehezebb darabja, a Bartók-koncert műsorra tűzését. Mindhárom győztes
számára a verseny házi együttese, a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR szolgáltatta a
színvonalas kíséretet, LIGETI ANDRÁS körültekintő és rutinos vezényletével.
(Szeptember 16. - Zeneakadémia. Rendező: Hungarofest Kht.)
Egy, a magyar közönség által eddig ismeretlen zongoraművész, a berlini születésű,
svájci ANDREAS HAEFLIGER lépett fel szólistaként a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR
szeptember végi koncertjein. Mozart 467-es Köchel-jegyzékszámú C-dúr zongoraversenye
csiszolt technikájú, kulturált hangszerjátékosnak és érzékeny muzsikusnak mutatta.
Hangja csengő és plasztikus volt, előadásmódját dinamizmus és tagoltság, a keze
alatt kibontakozó tételprofilokat világos formálás jellemezte. Hitelesen közelített
a kompozíció karaktereihez is - érzékletessé tette a nyitó Allegro maestoso
mozgalmas-párbeszédes operajelenet-intonációját éppúgy, mint a lassú tétel,
az Andante holdfényes-nosztalgikus szerenádhangját. Mégis, annak ellenére,
hogy az általam hallott vasárnapi koncert már a második budapesti fellépése
volt, s előző este sikerrel mutatkozott be, úgy látszik, Andreas Haefliger az
első két tételben nem tudott kellőképpen felszabadulni, játéka nem vált igazán
közlékennyé, enyhe nyugtalanság jellemezte, s az összképet a technikai kivitelezés
apróbb hibái is rontották. Igazán elemében volt viszont a zongoraművész a fináléban,
melyet a mozgás élménye és a virtuozitás felől közelített meg.
FISCHER IVÁN együttese a bécsi klasszikus versenyművet egy korai romantikus
nyitánnyal és egy utóromantikus szimfóniával keretezte. Schubert Rosamunda-nyitányának
előadásakor a lassú bevezetőben a vonósok és a fafúvók meleg tónusát, a hajlékony,
lírai dallamjátékot állította a figyelem középpontjába a karmester, míg a gyors
főrészben a daktilikus ritmusok könnyed rugalmasságára koncentrált, mindvégig
érvényesítve a textúra ritka szövésű, finom kelméhez hasonló, áttetsző jellegét.
Mintha a koncert szimfonikus kerete a komponálásmód két pólusát mutatta volna
fel. Rachmaninov 2. szimfóniáját hallgatva megállapíthattuk: a Fesztiválzenekar
úgy szólt, mintha nem is ugyanaz az együttes lett volna, amelyik a koncert elején
a Schubert-nyitányt adta elő. Itt, a 20. század kezdetének utóromantikus zenéjében
már a sűrű, telített, sőt nemegyszer fülledt hangzás uralkodott, éles hangsúlyok
központozták a zenei beszédet, elemi indulatok szabadultak fel, és nagy fokozások
vezettek el a csúcspontokra. Fischer Iván koncepciójának lényegét a művel való
teljes azonosulásban véltem felfedezni. Egy-egy ritkán játszott, vitatott darab
esetében olykor előfordul, hogy az előadás bizonyos értelemben a mű kritikáját
is magába foglalja: itt és most erről semmi esetre sem volt szó. Fischer Iván
érezhetően tudja, hogy Rachmaninov művének formai és kifejezésbeli szertelenségeit
csak azok teljes átélésével és vállalásával lehet közel hozni a hallgatóhoz.
Ahol a zene tombolt, tombolt az előadás is; ahol a zenében túlcsordult a széles
vonósdallamok szláv szentimentalizmusa, ott a karmester sem próbálta megfékezni
az érzelmek kiáradását; ahol szarkazmus árasztotta el a partitúrát, ott annak,
s ahol a jellegzetes rachmaninovi letargia, ott pedig annak engedett. A végeredmény
hallatán elmondhattuk: helyesen tette. Rachmaninov 2. szimfóniájának egyik legfontosabb
tulajdonsága a végletesség, természetes tehát, hogy a mű hiteles előadása sem
keltheti a hideg kiszámítottság, a bölcs mértéktartás benyomását. A zenekar,
amely a kompozícióban remek lehetőségekhez jutott, érezhetően lubickolt a feladat
nyújtotta örömökben: virtuózan és nagy kedvvel játszott karmestere keze alatt.
(Szeptember 22. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)
Egyszerű, de frappáns választ adott a "mit játsszunk az évadnyitó hangversenyen?"
kérdésére a NEMZETI FILHARMONIKUSOK főzeneigazgatója. Az évadkezdés ünnep, szólaljon
meg tehát ez alkalommal Beethoven 9. szimfóniája. Ez a választás azonnal újabb
kérdést vet fel: egymagában álljon-e a mű, vagy előzze meg egy másik kompozíció,
s ha igen, mi legyen az? Erre vonatkozóan a konvenció többféle lehetőséget kínál:
hallottuk már a Kilencediket egy-egy korai Beethoven-szimfónia társaságában,
de olykor felhangzik egymagában is. KOCSIS ZOLTÁN szokatlan párosítás mellett
döntött: zenekarától kezdőszámként az István király-nyitányt hallotta a közönség.
Ez a mű mind fajsúly, zenei mélység dolgában, mind pedig keletkezési idejét
tekintve (1811) távol esik a 9. szimfóniától (utóbbit 1824-ben mutatták be),
zenetörténeti szálként köti azonban össze a két opuszt, hogy a nyitányban melléktémaként
felhangzik - és a laikus hallgató számára is tisztán felismerhető - az Örömóda
témájának korai megfogalmazása.
Az István királyban a bevezető Andante verbunkos-melódiáját övező nagy fortissimo
akkordokat még nyersnek éreztem, maga a lassú introdukció azonban kecses-táncos
dallamformálással, a gyors főrész pedig szilaj indulattal és sodró lendülettel
szólalt meg, arányos, pontos, egészében lelkesítő előadásban. Nehéz helyzetbe
kerül a kritikus, ha a 9. szimfónia összhatásáról kell beszámolnia. Szívesen
írná, hogy Kocsis Zoltán keze alatt a kivételes mű kivételes koncepcióban és
rendkívüli igényességű technikai kivitelezésben hangzott fel. Kocsis koncepciójában
azonban éppen az volt a meglepő, hogy bármennyire igyekeztem is, nem sikerült
felfedeznem benne a szokványostól eltérőt. Mindez persze nem értékmérő, hiszen
nem kötelező mindenáron újat mondani, ám talán az is érthető, ha a hallgató
egy olyan szuverén zenei gondolkodó esetében, amilyen Kocsis Zoltán, eleve felfokozott
várakozással tekint a produkció elébe. Úgy tetszett, ebben az előadásban sem
a tempók, sem a hangsúlyok, sem a dinamikai részletek vagy hangzásarányok nem
térnek el a megszokottól. A tételkarakterek is sorra-rendre azt nyújtották,
amit e mű sok korábbi előadásán megismertünk: kozmikus dimenziójú, teremtő indulatú
nyitó Allegro; démoni óriások zord játékát elénk vetítő scherzo; mély emberségű,
vallomásos Adagio és a közösségben megélt öröm mámorát sugárzó finálé. Tisztes
repertoár-előadásban szólalt meg tehát a mű? - kérdezheti az olvasó, ha nem
volt jelen a koncerten. Fogalmazhatunk így is, annyi módosítással, hogy olykor-olykor
bizony a kidolgozás is meglepetéseket szerzett: elsősorban a scherzo hívta fel
a figyelmet pontatlanságokra, gikszerekre, a lassú tételnek pedig belső nyugalmát
hiányoltam, az éneklő vonósdallamok ritmusának egyenletességét. Mindez persze
nem jelenti azt, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar ne nyújtotta volna ezúttal
is azt a magas színvonalat, amelyért az együttes és főzeneigazgatója az elmúlt
másfél év során megküzdött, s amelyet Kocsis igényessége és szigora bizonyára
a jövőben is garantál. Csupán arról van szó, hogy átlagosnak tűnt a kivitelezés
- márpedig ez a zenekar az elmúlt hónapok során épp azáltal vált különlegessé,
hogy a legtöbb esetben átlagon felülit nyújtott.
Mind nagy vonalaiban, mind részleteiben meggyőzően sikerült a zárótétel, benne
az Örömódával. Arányosan épült fel a hatalmas forma, Kocsis beosztó fokozással
vezette el együtteseit a befejező szakasz paroxizmusáig. ANTAL MÁTYÁS karigazgató
felkészítésében kitűnően szerepelt a MAGYAR NEMZETI ÉNEKKAR: a szólamok bírták
erővel, magassággal, értékes hangmatériával a beethoveni erőpróbát. Hasonló
próba vár a Kilencedikben a négy szólistára is. A szoprán, a mezzo és a tenor,
MICHÈLE CRIDER, REBECCA MARTIN és ZORAN TODOROVICH összecsiszolt, egységes
produkciója, ha nem is rendkívüli színvonalon, de biztonsággal és egyenletes
teljesítménnyel járult hozzá a kedvező összhatáshoz. Fájdalmas ellentmondás,
hogy negatívumot a kritikus éppen a kvartett nagy énekeséről, a bevezető recitativóban
különleges feladatot teljesítő basszusról kénytelen írni. A magyar közönség
által oly régóta szeretett, ma 64 esztendős JEVGENYIJ NYESZTYERENKO hangja,
úgy tetszett, igen rossz állapotban van, nem csoda, ha tónusa nyers volt, szólamformálása
darabos, és a kiváló művész teljesítményének egésze ezúttal távol esett attól,
amit illúziókeltőnek nevezhetnénk. (Szeptember 24. - Zeneakadémia. Rendező:
Nemzeti Filharmonikus Zenekar)
Hajdan a Budapesti Zenei Hetek nyitóestje a koncertélet számon tartott eseménye
volt: egy-egy jelentős hazai zenekar lépett fel ez alkalommal, neves karmester
és szólisták közreműködésével, s a szervezők a műsor összeállításakor is igyekeztek
a magyar zenekultúra csúcsteljesítményeire összpontosítani (Liszt, Bartók, Kodály).
Hogy annak idején igazi érdeklődőkkel vagy protokollközönséggel telt meg az
Erkel Színház nézőtere (máskor a Zeneakadémia nagyterme), erről aligha készült
felmérés, mindenesetre tény: 2002 őszén a 44. Budapesti Zenei Hetek nyitókoncertje
iránt nem mutatkozott jelentős érdeklődés - a kritikus tetszése szerint válogathatott
a helyek között. Holott az est csupa külföldi muzsikust ígért: olyan művészeket,
akik mindeddig ritkán vagy egyáltalán nem léptek magyar pódiumra. Hogy-hogy
nem, a tapasztalt közönség mégis megszimatolta, hogy nem érdemes eljönni - és
igaza lett: ezúttal valóban jobban járt, aki a szokatlanul hideg őszi alkonyatban
otthon maradt. Ez az est a jobb pillanatokban érdektelen középszerrel, a rosszabbakban
gyenge teljesítménnyel szolgált. Pedig alkalmasint kitűnő felkészültségű hangszeres
szólista is akadt a közreműködők között: AUGUSTIN DUMAY, az egykori Milstein-
és Grumiaux-növendék ugyan talán mégsem "generációjának egyik legkiemelkedőbb
tehetségű művésze" (ellentétben a műsorfüzet nagyotmondó állításával), de megalapozott
technikájú, biztos hangszeres tudású, olykor kifejezetten virtuóz játékú hegedűs,
aki gondosan kidolgozott, lelkiismeretesen karakterizált előadásban szólaltatta
meg Bartók fiatalkori versenyművét, a szünet után pedig reprezentatív, bár bizonyos
részleteiben hatásvadász olvasatban adta elő Ravel kétszeresen is "magyar vonatkozású"
(Liszt rapszódiáinak szelleme előtt hódoló, Arányi Jellynek dedikált) bravúrdarabját,
a Tzigane-t. A baj csak az, hogy Dumay-nak nincs egyénisége, vagy ha van, az
bizony unalmas. Hangja bár tartalmas, éppoly kevéssé érdekes színű, mint amilyen
kevés érdekesség akad a művész kifejezésmódjában. Meglepő: a korai Bartók-opusz
wagnerian végtelen dallamaihoz vendégünk nagyobb affinitással közeledett, mint
honfitársához, Ravelhez. Utóbbi a virtuozitás erotikáját igényelte volna: vonzerőt,
eleganciát és titokzatosságot - ezekkel a tulajdonságokkal azonban Augustin
Dumay zeneisége nem rendelkezik, s talán ezt a hiányt igyekezett palástolni
játékának túlzásaival.
Az est karmestere, az osztrák (ám tevékenységével sok éve a francia kultúrához
is kapcsolódó) FRIEDEMANN LAYER már járt a közelmúltban Budapesten: a Fesztiválzenekar
vendégeként. Akkor nagyobb sikert aratott - nem csoda: a BFZ bizony tehetségesebb-felkészültebb
testület, mint saját együttese, a huszonhárom esztendeje alapított MONTPELLIER-I
NEMZETI ZENEKAR, melyet Layer 1994 óta vezet. Ha merhetünk általánosítani a
budapesti hangverseny tapasztalatai alapján: ez egy derék, vidéki muzsikusgárda,
tisztes tudású hangszerjátékosokkal, ám szürke hangzású vonóskarral, gyakran
mereven játszó, nyers tónusú fúvósokkal. Mindehhez képest a műsor befejező száma,
Debussy három szimfonikus vázlata, A tenger viszonylag jó előadásban szólalt
meg: igazi rugalmasságot - a természetes hullámzás színekben és dinamikában
megnyilvánuló zenei megfelelőjét - persze nem várhattunk ettől a tolmácsolástól,
de kétségkívül munkált benne lendület, és nem nélkülözte azt az otthonosságot
sem, amellyel egy-egy nemzeti együttes saját honi repertoárjának jól begyakorolt,
reprezentatív darabjait szokta előadni. Ezt leszámítva azonban a Montpellier-i
Nemzeti Zenekar többnyire szürke és középszerű teljesítményt nyújtott - nem
méltón sem a külföldi vendégszerepléshez, sem egy európai főváros zenei heteinek
nyitóhangversenyéhez.
Ha már arról esik szó, mi méltó mihez: a Budapesti Zenei Hetek nyitóhangversenyét
hagyományosan Bartók Béla halálának évfordulóján, szeptember 26-án rendezik.
Így volt ez idén is, a nyitóest nyitódarabjaként pedig kortárs francia mű magyarországi
bemutatója hangzott fel: a francia René Koering (1940) Grand Adagio című kompozíciója
- egy tonalitással kacérkodó, érzelgős és eseménytelen, túlméretezett harmóniafüzér,
melyet a szerző "Bruckner szellemében" próbált megírni, "mintha az égen átúszó
széles, nagy felhők vonulását" látná maga előtt. Koering nem más, mint a zenekar
igazgatója, aki a francia zeneélet szervezőjeként is érdemeket szerzett. Szép
dolog az érdem - de még szebb, ha egy darab jó. Efféle kompozíciók hallatán
mindig felötlik bennem a kérdés, amelyet sokszor megfogalmaztam már nyomtatásban
is, de még egyetlen koncertszervező sem adott rá választ: amikor egy ilyen harmatos
mű előadására szerződést kötnek, előzőleg megtekintik a darab partitúráját,
kapnak egy kazettát, meghallgatják, vagy találomra döntenek?
Végül még egy bekezdés arról, mi méltó és mi nem. A koncert előtt kellemes meglepetés
ért: kiváló minőségű papírra nyomtatott, színes és részletes, kétnyelvű (francia-magyar),
ingyenes műsorfüzetek tájékoztatták a hallgatóságot az együttesről, a karmesterről,
az est kortárs zeneszerzőjéről és a kompozíciókról. Ez igen! - csettintettem
elégedetten. Azután olvasni kezdtem. Az eredeti francia szöveg színvonalának
megítélése nem tisztem, a magyar fordítás azonban nyelvi és stiláris hibáktól
hemzsegő, sületlenségeket felvonultató iromány. Ahogyan (a saját művét ismertető
René Koering kivételével) a füzet egyetlen francia szövegének sincs szerzője,
éppúgy nem tudjuk meg, ki a magyar fordító; a kiadványnak nincs szerkesztője,
nincs felelős kiadója. Senki sem felel semmiért. Talán jobb is, hogy nem tudjuk,
ki ítélte ezt a szöveget, így, ahogy van, nyomtatott megjelenésre alkalmasnak.
(Szeptember 25. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)
Állandóság és változás sajátosan egészíti ki egymást a WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK
munkájában. Az együttes éppoly következetesen kitart a telt, gazdag zenekari
vonóshangzás mellett, mint ahogyan súlyt helyez a közös játék individuális elemeire
és részletgazdagságára - ezt a kettős törekvést nyomatékosítja a szokatlan elnevezés
is. Ugyanakkor kísérletezik, karmesterekkel és primáriusokkal egyaránt. Az előbbiek
közül játszott már (a teljesség igénye nélkül:) Végh Sándor, Gémesi Géza, Mathis
Dulack, Pusker Imre vezetésével, az utóbbiak sorából Tuska Zoltánt és Osetschinsky
Romant említeném nyomatékkal. Jelenleg, ami a koncertmestereket illeti, SZEDERKÉNYI
NÁNDOR áll - pontosabban ül - Szászné Réger Judit vonósgárdája élén,
karmester pedig pillanatnyilag nincs: legutóbbi koncertjén a zenekar azt a hagyományt
követte, amely a koncertmesterre bízza a muzsikusok irányítását.
Két Joseph Haydn-mű (Nyitány francia stílusban; F-dúr szimfónia, no. 67) keretébe
foglalva egy Mozart-zongoraverseny (G-dúr, K. 453) és egy Purcell-kompozíció
(g-moll chaconne) szólalt meg a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok előadásában
A zene világnapján. A három zenekari darab arról tanúskodott, hogy a budapesti
zeneélet egyik fontos vonós műhelyében továbbra is elmélyült munka folyik. A
nyitányban figyelmet keltett a lassú bevezető szakasz idilli békéje, a megformálás
bája és kecsessége, majd a gyors főrészben az élénk temperamentum, a virtuozitás
és a telt, dús hangzás vette át a vezető szerepet. A Chaconne előadásában a
ritmus tartása vált meghatározóvá - a hangzás itt nem annyira nedvdús zamatával,
mint inkább koncentráltságával és tömörségével hatott a hallgatóra. Haydn ritkán
megszólaló 67. ("Tekerőlant") szimfóniája tolmácsolásában a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok
kiaknázták a mű karaktervilágának élénk belső kontrasztjait, hatásosan készítették
elő a különféle eredetiségeket és meglepetéseket (ezekből e kompozícióban is
bőséggel akad), felszínre segítették a haydni humort, és értőn fordultak a tételekben
előforduló - a darab elnevezésében is szerepet játszó - népiesség felé.
Kitűnő vendégfúvósok csapata emelte a zenekar teljesítményének fényét. Elég,
ha a kritikus három nevet sorol fel: Gyöngyössy Zoltán, Hadady László, Lakatos
György. Nevük említése már átvezet a Mozart-versenymű előadásához. Itt,
az Andantéban megejtően szép kamaramuzsikálásuk csatlakozott ROHMANN IMRE szólóihoz.
A zongoraművész most is a csevegés, a kötetlen és közlékeny, egyszerre kamarazenei
és ugyanakkor szólisztikus magatartás jegyében közelített játszanivalójához.
Akárcsak a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok élén legutóbb lezajlott vendégszereplése
alkalmával, Mozart versenyműveinek világában ezúttal is az operaműfaj meghatározó
szerepére hívta fel a figyelmet: színpadi történések, kérdések és feleletek
tették fordulatossá keze alatt a nyitótételt; a vallomásos Andante hamar operai
lamentóvá alakult át, s végül a finálé eleganciájában, könnyed sziporkáiban
sem volt nehéz felfedezni egy dramma giocoso utolsó felvonásának energiagazdagságát,
sűrű eseményritmusát. Ahogyan legutóbb, most is operai utalás meglepetésével
szolgált a cadenza: Rohmann Imre egy villanás idejére A varázsfuvola egyik dallamát
rokonította a nyitótétel tematikus anyagával. (Október 1. - Zeneakadémia.
Rendező: Weiner-Szász Kamara-szimfonikusok)
|