A zene képes kalauza Főszerkesztő: Robert Ainsley Fordította: F. Nagy Piroska Pannonica, Budapest, 2001

A hangversenyéletben elkeseredett harc folyik a közönségért. A klasszikus zene nemzetközi hanglemezpiaca folyamatos válságban van. A zeneműkiadók már évek óta nem merik kizárólag a komolyzenei kottakiadásra alapozni üzleti sikerüket. Mindez egyetlen, sajnos folyamatosan gyorsuló folyamat sokféle összetevőjének következménye: akár tudomást veszünk róla, akár nem, az európai ember szellemi közérzetét körülbelül háromszáz éve meghatározó polgári kultúra, melynek szerves része volt a zene- és kultúrtörténet legalább alapfokú ismerete és napi művelése, utolsó napjait éli - bár azt ma még aligha lehet megmondani, hogy az időt milyen léptékben kell mérni teljes átalakulásáig. Az évek múlásával egyre többen vannak, akik számára értelmiségi foglalkozásuk ellenére is nélkülözhetővé vált már Monteverdi, Mozart, Bach, Verdi és Bartók zenéje (a nevek csak példák, s bárki mással helyettesíthetők, beleértve az irodalom és a képzőművészet klasszikusait is), hiszen egyre inkább specializálódó korunkban a szakmai érvényesülés olyan intenzív és folyamatos szellemi energia befektetését kívánja, amely mellett igényes szórakozásra és más irányú önművelésre keveseknek, kevésszer jut idejük. Ma már sokan úgy kapják meg érettségi bizonyítványukat, hogy szótárukban a "koncert" szó kizárólag rockzenei rendezvényt jelent, a szonáta, a szimfónia és az opera pedig - hiába hallottak róla esetleg az iskolai énekórákon - megközelíthetetlen és érthetetlen fogalom maradt számukra, megismerésére később sem fordítanak fáradságot, mert korábban többnyire odáig sem jutottak el, hogy felismerjék, hiányával milyen sokat veszítenek.
Bizonyára nem csak én gondolkodtam már rajta, milyen nehéz lehet a zenei alapműveltség megszerzése azoknak a felnőtt korúaknak, akikben egy véletlenszerű élmény vagy más személyes ok miatt mégiscsak felébred az érdeklődés a klasszikus műfajok iránt. (De említhetném azokat is, akiknek napi életéhez hozzátartozik a zenehallgatás, és szeretnék ismereteiket bővíteni.) Hangversenyre persze bárki bármikor jegyet vehet, s a lemezkínálat is hatalmas, de A négy évszaknál vagy Kis éji zenénél bonyolultabb művek megértéséhez elengedhetetlenül szükséges stílus-, műfajtörténeti és formatani alapismeretek összegyűjtése már korántsem egyszerű. Magyar nyelven utoljára 1984-ben jelent meg átfogó igényű zenei lexikon. A zenei ismeretterjesztés, melynek a nyolcvanas évekig oly eleven kultúrája volt hazánkban - a szakmai hozzáértéssel tervezett zenei könyvkiadás fokozatos leépülésével párhuzamosan - szinte teljesen eltűnt, pontosabban már csak a hangversenyek műsorfüzeteiben és a hanglemezeket kísérő ismertetőkben él tovább. Szomorú, de ma már a zenei pályára készülők dolga sem könnyű, hiszen ők is csak az antikváriumokban tudják összegyűjteni a zene történetével foglalkozó alapkönyvtárukat - ha szerencséjük van.
Az Ultimate Encyclopedia of Classical Music című könyv (Carlton Books Ltd., London, 1995) A zene képes kalauza címmel megjelentetett magyar nyelvű kiadása (Pannonica, 2001) tehát a zenei és az általános könyvkínálatban egyaránt hézagpótló szerepet tölthetne be. A szerkesztő Robert Ainsley előszava szerint a kiadvány "az olvasó kalauza kíván lenni a klasszikus zene hatalmas birodalmában tett felfedezőúton. Amolyan kézikönyvnek szántuk, hogy legyen hirtelen hová fordulni magyarázatért vagy megerősítésért, egyszersmind élvezetes olvasmánynak is, melyet bárhol lapozunk fel, mindig találunk benne valami érdekeset és lelkesítőt." A könyv tehát elsősorban laikusoknak készült, s a cél természetesen meghatározta a munka műfaját. Kijelölte, illetve pontosabb úgy fogalmazni: megnehezítette a szerzők szakmai feladatait, mert egyrészt leszűkítette az átadható információk mennyiségét, másrészt azonban az anyag olyan mértékű sűrítését kívánta meg, ami csak a nagy léptékű összefüggések kidomborításával valósítható meg. Mindez természetes, hiszen az áttekintés nem tudományos igénnyel készült, s a kézikönyv jellegű ismeretterjesztő kiadványnak egyébként is az egyszerűsítés és az általánosítás a sajátja. Nehéz, olykor szinte lehetetlen például több évtizednyi történeti folyamatot egy-két bekezdésben összefoglalni, egy jelentős zeneszerzői leleményt egyetlen félmondattal jellemezni, vagy ismertetni egy történeti szempontból fontos, de ma már szinte teljesen elfelejtett életmű lényeges jellemzőit. Itt azonban a szerzők dolgát jelentősen megkönnyítette a látványos képanyag. Zeneszerzőportrék, zenei tárgyú festményreprodukciók teszik változatossá a stílus- és műfajtörténeti fejezeteket, színpadképek és jelmezábrázolások illusztrálják az operatörténettel kapcsolatos részeket, kiváló minőségű fotókon tanulmányozhatók a hangszerek, gondosan tervezett ábrák, egyszerű kottapéldák magyarázzák az alapfogalmakat. Az illusztrációk gyakran beszélnek is a szöveg helyett, a szerkesztő olykor több oldalnyi magyarázatot helyettesít egyetlen portré, karikatúra, tájkép vagy kézirat elhelyezésével és a hozzájuk fűzött képaláírásokkal. A kötet igényes külalakja, egyszerű fogalmazásmódja egyértelműen a hatásosságot és a népszerűsítést szolgálja, hangvétele pedig nem titkoltan propagandisztikus jellegű. Minden sora azt sugallja, hogy a zenetörténet érdekes, a zenehallgatás élvezetes dolog, a zeneszerzők munkájának szakmai és emberi hátterével megismerkedni pedig izgalmas szórakozás. Talán nem tévedek nagyot, ha Robert Ainsley kötetét leginkább azokhoz a reprezentatív kiállítású könyvekhez hasonlítom, melyeknek már az átlapozása is elég ahhoz, hogy például az állatokat kedvelő, de az állattartással kapcsolatos teendőktől húzódozó emberekben felkeltse a vágyat egy házi kedvenc beszerzéséhez, vagy azokhoz a szakácskönyvekhez, amelyek a szépen tálalt ételek fotóival a főzni nem szerető háziasszonyokat is fellelkesítik egy-egy recept kipróbálásának erejéig. A közérthetőség igénye pedig magával vonja azt is, hogy az egyébként igen nagy fantáziával összeállított képanyagban a komolyzene még működő nemzetközi iparának ízlése is megjelenik. Karajan átszellemült arca, Domingo, Callas és más sztárok többször is felbukkanó fotói, vagy Beethoven egyik idealizált portréjának háromszori közlése igyekszik olyan pontokat felmutatni, mely a felületes ismeretanyaggal induló olvasó figyelmét is ismert anyaghoz köti, ezzel léptetve őt tovább az új információk felé.
Robert Ainsley tekintélyes angol muzikológusokból válogatta szerzőgárdáját, s jó pedagógiai érzékkel nem pusztán kronologikus rendbe, hanem könnyen megmagyarázható és illusztrálható témák köré is rendezte a nyugati (európai és tengeren túli) zene történetét. A Zenei mozgalmak című fejezetben Jeremy J. Beadle stílustörténeti szakaszokra tagolva követi végig a Szent Gergely pápától napjainkig tartó folyamatot, a Zeneszerzők című részben Simon Trezise először földrajzi csoportosítás szerint, képekkel is illusztrált apró cikkekben ad összefoglalást 98 zeneszerző működéséről, majd alfabetikus rendben két-három mondatos szöveggel jellemzi a kimaradt mestereket. (A két részt Sophie Fuller a nők zeneszerzői tehetségéről szóló, először ötletesnek tűnő, valójában semmitmondó eszmefuttatása választja el egymástól.) A Formák és stílusok című fejezetben Robert Dearling, Bryan Crimp és Ates Orga ismerteti a tánchoz, a szóló- és kamaraművekhez, a zenekari és színpadi zenékhez kapcsolódó önálló és ciklikus zenei formákat, majd Együttesek címmel Stephen Johnson ad műfajtörténeti áttekintést a kamara- (duó, trió, kvartett stb.) és a zenekari műfajokról, végigvezet a zenekari hangzás fejlődésének fokozatain, ismerteti a karmesterek szerepét a zenekar munkájában. A hangszertörténeti rész Robert Dearling munkája, az énekhanggal, a hangfajokkal kapcsolatos tudnivalókat Patrick O'Connor foglalja össze. Michael Tanner külön fejezetben foglalkozik a vokális műfajokkal, a kórusirodalommal és az oratóriumokkal, valamint a színpadi műfajokkal, nem megfeledkezve az operettről és a musicalről sem. A könyv végén Roderick Swanston magyarázza a ritmus, a dallam, a metrum, a dinamika, a hangnemek és harmóniák, majd a zenei formák alapelveit. Összefoglalása módszertani szempontból is mintaszerű, mert számos példát megemlítve, követhető egyszerűséggel magyarázza a bonyolult zeneelméleti és formatani jelenségeket, s mondandóját egy-egy tétel rövid elemzésével is kiegészíti.

Illusztráció a könyvből.
Denijs van Alsloot: Miasszonyunk-körmenet Sablonban (1616)