A lemezkiadás és -piac szeszélye összehozta a Minnesängert és a trubadúrt. Ez évben két Tannhäuser és egy új Trubadúr jelent meg CD-n, és jutott el a hazai lemezpiacra is. Az egyik Tannhäuser-felvétel (Teldec) új, 2001 májusában és júniusában készült, s ez év első negyedében jelent meg, a másik (Deutsche Grammophon) egy 1968-69-es felvétel "digitally remastered" kiadása. A trubadúrt (EMI) 2001 augusztusában és szeptemberében vették fel, s az idén nyáron hozták forgalomba.
Az új Tannhäuser Daniel Barenboim Wagner-ciklusát közelíti befejezéséhez - amikor e sorokat írom, már megjelent vezényletével a Wagner-kánon egyetlen, még hiányzó darabja, A bolygó hollandi is, de a hazai piacon még nem kapható. 1999-ben az akkori kritikák szerint Barenboim zeneileg inspirált és izgalmas Tannhäuser-produkciót mutatott be és vezényelt többször is a Berlini Staatsoperban. A lemezen ennek nyoma sincsen. Ez a lázadó, robbanó energiákkal teli mű most lassan, nehézkesen, reprezentatív méltósággal, tömött hangzással vonul el előttünk. A Berlini Staatskapelle, mellyel Barenboim néhány éve a Beethoven-szimfóniák kitűnő, ihletett, áttetsző és eleven felvételét készítette el, vezető karmesterük újabb operalemezein (Fidelio, Tannhäuser) közönségesen és élettelenül szól, még az "úgyis tudjuk" illúziójára építő kigyakorolatlanság gyanúját is felkeltve. A produkció kompromisszumos változatát adja a műnek, alapjában véve a drezdai eredetit, ám a Vénusz-Tannhäuser-jelenetet a stílusidegen, úgynevezett párizsi változatban, de - szerencsére - a balett, a bacchanália nélkül. E jelenet "trisztánosan" szenvedélyes zenei dramaturgiája még nem engedi érvényesülni azt a dinamizmushiányt és unalmat, amely az előadás első két felvonását jellemzi, s az első felvonás második, zeneileg meglehetősen szubsztanciátlan képében már lankasztóan hat. A hosszú második felvonás a legvigasztalanabb, mert Hermann őrgróf jelentéktelen előadásban részesülő beszédei után Barenboim éppen a centrális jelentőségű dalnokversenyt teszi reménytelenül statikussá, mélypontjára süllyesztve a produkciót. Ezek után meglepő viszont, hogy a harmadik felvonás - igaz, a darabnak is legihletettebb és legösszefogottabb, töretlen érzelmi ívű része - határozottan jó előadásban hangzik el. Az interpretáció itt valóban bejárja a mű sötét mélységeit és fényes magasságait, megszólaltatja szenvedélyes tragikumát és tiszta spiritualizmusát.
A címszerepet Peter Seiffert énekli. Az eredetileg olasz és Mozart-operákon iskolázott, neves Wagner-tenor útban van a líraibb, kantábilisabb Wagner-szerepektől, Lohengrintől, Parsifaltól, Stolzingi Waltertól a súlyosabbak, Trisztán és Siegfried felé, s ezen az úton fontos állomás Tannhäuser, az egyik legnehezebb Wagner-tenorszólam. Seiffert hangja világosabb, karcsúbb, hajlékonyabb, mint (René Kollótól eltekintve) a korábbi nagy Tannhäusereké. Ez a hangi alakítás árnyaltságát tekintve egyértelmű előny is lehetne. Mégis hiányzik valami az orgánumból, ami a figura teljes hitelességéhez szükséges. Seiffert hangja, ha lehet ilyet mondani, naivnak bizonyul e szerep emberi tartalmához képest. Tannhäuser már az első pillanatban mint sokat megélt, szélsőséges emberi tapasztalatok súlyát cipelő, ellentétes életértékek pólusai közt hányódó személyiség lép elénk, ha valami már kiégett belőle, az éppen az egyszerű naivitás. Seiffert hangjából alapvetően hiányzik az élményeknek az a sűrűsége, súlya és az a sötét szenvedély, amely Tannhäuser személyiségének, problematikájának a lényegét teszi. Igazságosabban szólva: az első két felvonásban hiányzik. A harmadikban, a Római elbeszélésben, s utána mégiscsak megjelenik, az árnyalt megformálás itt erős indulatokkal, tragikummal telítődik, s a vokális teljesítmény valóban tannhäuseri magaslatra emelkedik. A nagy Minnesängerek közül Wolfram von Eschenbachot Thomas Hampson énekli. Produkciója az intelligencia és a tiszta formálás szép példája. Szerepének túlnyomó részében visszatér az alakítás újabb paradigmája, a szentimentális lírizálás elé, ahhoz a férfias, lovagi tartáshoz és hanghoz, érzelmileg disztingvált stílushoz, amelyet a 20. század első felének nagy Wagner-baritonjai, nagy Wolframjai képviseltek. Kár, hogy nem viszi következetesen végig ezt a stílust, és az esthajnalcsillaghoz szóló dalban mégiscsak enged a szentimentalizmus csábításának. Walther von der Vogelweidét Gunnar Gudbjörnsson korrekten szólaltatja meg, de a Biterolfot éneklő Hanno Müller-Brachmann esetében a hangot a kísérőfüzetben olvasható karrier impozáns állomásainak fényében sem hallom lemezképesnek. Hermann őrgrófnak a dalnokverseny előtti két terjedelmes beszédét René Pape túlrészletezi-túlárnyalja, s adós marad azzal a nagy hangütéssel és jelentős hanghordozással, amely a figura formátumát megadná - a gazdagítás szándéka eljelentéktelenítésbe fordul. A főleg színpadon izgalmas és szuggesztív Waltraud Meier, egy egész korszak emblematikus Vénusza ezen a felvételen már sajnos fogyó hangjával és gyengülő kifejezőerejével szembesít. Teljes melléfogásnak bizonyult Jane Eaglen kikérése a Sonytól Erzsébet szerepére. Az orgánum a szólam felső kvartjában beszűkül és kontrollálatlanná válik, a hangok kötésekor pedig gyakran színét veszti és elcsúnyul. De ezeket a vokális hibákat el lehetne nézni, ha a hangban megjelenne a figura világa: fiatalsága, átlelkesültsége, emelkedettsége, tisztasága, transzcendenciája. A második felvonásban, tehát a szerep túlnyomó részében azonban mindennek semmi nyoma - a hang nagyon is e világi, s jellegében és minőségében is leginkább egy hervadó asszonyé -, csak a harmadik felvonásbeli imában sejlik fel belőle valami. A fiatal pásztor üde énekét Dorothea Röschmann szépen adja elő.
A Teldec új Tannhäuser-felvétele nagyon egyenetlen. A karmesteri-zenekari produkció inkább procc, mint ihletett és artisztikus, a fontos szerepekben egyik énekes működése sem kifogástalan. A harmadik felvonás előadása azonban egészében mégiscsak szép, méltó a műhöz. S ha tekintetbe vesszük, hogy a Tannhäuser a Wagner-kánon egyetlen darabja, amelynek valamilyen tekintetben minden felvétele problematikus, amelynek nincsen úgynevezett "referencia-felvétele", akkor ez nem is olyan kevés.

Az EMI új Trubadúr-felvételét Antonio Pappano vezényli a London Symphony Orchestra közreműködésével. Pappano ezen a felvételen abszolút kottahűségre, az interpretáció végső perfekciójára tör. Nincsen a partitúrában egyetlen olyan dinamikai és artikulációs jelzés sem, amelyet ne valósítana meg tüntető pontossággal. Ez egyfelől a kifejezés gazdagodását jelenti a hagyományra és rutinra építő előadásokhoz képest, másfelől azonban ahhoz a veszélyhez vezethet, amelyet Adorno Eduard Steuermann szavaival "a tökély barbarizmusának" nevezett. Ezzel a fogalommal eredetileg Toscanini működését jellemezték, később Karajanéra látszott találónak, magam azonban csak mostanában látom igazán érvényesnek. James Levine operafelvételei mellett éppen ebben A trubadúr-előadásban vélem megérezni azt a fokot, ahol a perfekcionizmus átcsap "a tökély barbarizmusába". Igaz rá Adorno diagnózisa: "Az új fétis a hibátlanul működő, fémesen csillogó készülék mint olyan, amelyben minden kis kerék úgy illik pontosan egymásba, hogy a legkisebb nyílás sem marad szabadon az Egész értelme számára. A legújabb stílus szerint tökéletes, hibátlan előadás a művet véglegesen eldologiasítása árán konzerválja. Úgy adja azt elő, mint ami első hangjegyeitől kezdve már kész: az előadás úgy hangzik, mint önmaga hanglemezfelvétele. A dinamika annyira prediszponált, hogy feszültség az előadásban már egyáltalán nincs is. Felcsendülése pillanatában oly könyörtelenül eltávolították már a hangzó anyag minden ellenállását, hogy nem kerül sor a szintézisre, a mű önmagát megteremtő születési folyamatára [...]. A mű megőrző rögzítése a mű szétrombolását viszi véghez: egysége ugyanis csupán éppen abban a spontaneitásban valósul meg, amely ennek a rögzítésnek áldozatául esik. Az a végső fetisizmus, amely magát a dolog lényegét fogja meg, egyszersmind megfojtja: az a tény, hogy a megszólaló zene tökéletesen felel meg a műnek, meghazudtolja azt, és közömbösen eltünteti a megszólaló apparátus mögött [...]." Néhány énekes jóvoltából mégis van ezen a felvételen pár rokonszenves teljesítmény. Főként Angela Gheorghiu Leonórája és Thomas Hampson Luna grófja. Gheorghiu Tosca után újra olyan szerepet énekelt lemezre, amely túl van eredeti hangi adottságain. Lírai szopránja színházban aligha győzné fölényesen a szólamot, a hanglemezfelvétel zenei rendezése viszont "besegít", s az énekesnő a zenekar áténeklésének és a tér betöltésének feladatától megszabadulva átadhatja magát a gondos vokális megformálásnak. A gondos vokális megformálás, mely mindig is jellemezte produkcióit, de eddig hideg kiszámítottságként lepleződött le, ezúttal, első esetben érzelmi hitelesség élményét kelti, ihletettnek bizonyul. A korábban vegytiszta szépségű hangot - talán már a túlfeszített vállalkozások eredményeképpen - most leheletnyi fátyol fedi, s ez érdekesen érzékivé színezi. Verdi szólamvezetése nagyobb léptékű, mint Puccini realisztikusabb énekbeszéde, s ez nem az aprólékos kidolgozás, hanem a nagyvonalúbb frazírozás felé orientálja az énekesnőt. Gheorghiu eszményien formál, s az ívelő, átszellemülő vonalrajzot eszményien hozza egyensúlyba a spontán, primer indulatok pillanatnyi kisüléseivel. Leonóra figurájának drámai temperamentuma és kifinomult poézisa ritkán bontakozik ki ilyen teljes és tökéletes szintézisben. Thomas Hampson Amonasrója Harnoncourt Aida-felvételén nem ígérte, hogy eredendően lírai baritonja nagy felfedezésekkel szolgálhat Verdi-hősök szerepeiben. Luna grófja azonban most rácáfol az előítéletre. Persze Luna gróf nem olyan robusztus figura, mint Amonasro, a férfias erő, a heves szenvedélyesség benne nagyobb érzékenységgel és érzelmi tartalékokkal párosul. Várható volt, hogy Hampson Luna lírai énjét a szokásosnál árnyaltabban, gazdagabban és hitelesebben bontja ki, az azonban meglepetés, hogy drámai energiáját, erős indulatait is hiánytalanul, szuggesztíven teszi élményünkké. A második felvonás lírai áriájának kirobbanó, vadul fellángoló strettáját ("Per me ora fatale") Hampson az indulat és az acélos formálás összeforrása, az indulatot komprimáló s ezzel felfokozó acélos formálás jóvoltából olyan hatásosan adja elő, ahogy még a legnagyobb hősbaritonoktól is ritkán hallani. A két remek hangi alakításnak: Gheorghiu Leonórájának és Hampson Luna grófjának nagy összetalálkozása, a negyedik felvonás első színének kettőse sem gyakran valósul meg ilyen teljesen és intenzíven; ez az egész előadás csúcspontja. Az Azucenát éneklő Larissza Djadkovát a lemezhallgató Abbado Falstaff-felvételének Mrs. Quickly-szerepében fedezhette fel. Jelentékeny hang, erős fellépés. De a figurát az énekesnő mintha nem is a kotta tanulmányozásából építette volna fel, hanem a régi nagy olasz Azucenák felvételeinek megfigyeléséből - azok modorosságaival együtt. Az orgánum azonban nem olyan homogén, letisztultan nedvdús, mint egy Stignanié, Barbierié, Simionatóé volt, néha még kiforratlanul karcossá válik. De a művészi jelenlét határozottan erőteljes. A címszerepet Roberto Alagna adja elő. Éneklése felvételről felvételre kiábrándítóbb és ellenszenvesebb. A kezdetben egyszerű és igaz lírájával feltűnt tenoristából egy évtized alatt modoros rutinié vált. Valódi "urlatoreként" harsogja végig a szólamot, a karmester kottahűsége, melyet az összes többi énekes értékesíteni tud, Alagnánál nem érvényesül, számára nem léteznek Verdi dinamikai-kifejezésbeli különbségei-árnyalatai, ő mindig az indulatos, nagyhangú expresszivitást erőlteti - minden megszólalásából sugárzik az önhittség. Persze ha valakinek Manricónál a stretta végi magas c a legfontosabb, elégedett lehet a sztárral, mert azt hatásosan kivágja. Bármi legyen is ma a véleményünk "a három tenorról", annyi mindenképpen elismerhető, hogy elszoktattak bennünket attól az unintelligens tenor-handabandázástól, amelyet Alagna ezen a felvételen produkál. Regisztrálandó viszont, hogy a kisebb szerepek szokatlanul igényesen vannak megformálva. Ildebrando D´Arcangelót egyetlen korábbi lemezen sem hallottam ilyen erős egyéniségnek, Ferrandóból kivételesen plasztikus megformálással, szuggesztív hangadással jelentős figurát teremt. A trubadúr felvételeit hallgatva ritkán fordul elő, hogy fel kell figyelni Inesre - most Federica Proietti értékes hangja és igényes éneklése, zenedrámai jelenléte indokolttá teszi, hogy megemlíttessék. Hasonlóképpen Ruiz elenyésző szerepében is szokatlan Enrico Facini nem jelentős, de minőségi orgánuma, választékos megszólalása. A trubadúrnak ez az EMI-produkciója több tekintetben vitatható, de kétségtelenül vannak olyan értékei, amilyenekkel Verdi operáinak újabb felvételei igen ritkán örvendeztetnek meg.