Az augusztusi beszélgetést nem túlzás monológnak nevezni: kérdésekre, a társalgás irányítására jóformán nem is volt szükség. Az Amerikában élő, 1927-ben született angol művész, az Indianapolisi Szimfonikus Zenekar babérkoszorús karmestere első szóra szívesen mesél pályafutásáról. (A babérkoszorú azt jelenti, hogy 2001-től - 14 évig tartó művészeti vezetői szolgálat után - kevesebb fellépési kötelezettség hárul rá, viszont aktívabban vesz részt az együttes pénzügyi helyzetének megszilárdításában.) Elveiből nem enged: Tokaj közelsége ellenére ragaszkodik a villányi vörösborhoz, ami hozzájárul a kellemes, közlékeny hangulat megteremtéséhez.
Monteverdivel Benjamin Britten biztatására kezdett foglalkozni. 1964-ben jelent meg sokat vitatott Poppea-közreadása; 1966-ban Cavalli Ormindójának glyndebourne-i bemutatója fűződik a nevéhez. Számos hasonló művészi, illetve filológiai teljesítménye nyomán azt képzelhetnénk, a régi zene egyik guruja érkezett Zemplénbe, hogy barokk zenekari darabok mellett elvezényelje a Dido és Aeneast - ő azonban elhatárolja magát mindentől, ami mozgalomszerű.
Életének legsúlyosabb döntése, úgy tűnik, az volt, hogy áttelepült az Újvilágba. Erre és az elhatározás okaira gyakran visszatér.

- Természettudományokkal foglalkozó családból származom. Apám mérnök volt, a fivérem a légierőnél a radarkutatásban jeleskedett, egy árva zenész nem sok, annyi se akadt a rokonaim közt. Nem tudom megmondani, engem mi sodort a zenéhez, csak annyi bizonyos, hogy nagyon hamar megmutatkozott az érdeklődésem. Négyévesen magam kértem, hadd tanuljak zongorázni - addig hangszerünk sem volt otthon. A szüleimnek tetszett az ötlet, és vettek egyet. Apai ágon sok-sok nagynéni jutott nekem, s egyikük - Oxfordban végzett, az egyenjogúságért harcoló nő - Brighton melletti otthonában ismertem meg a zongorát, pontosabban a pianínót meg a kottát. Apámmal írattam le magamnak hangjegyeket, és órákon át pöntyögtem a billentyűkön.
Képzésem itt korántsem ért véget - amikor Bathba költöztünk, Myra Hess egyik hölgytanítványához jártam. Később ösztöndíjat kínáltak a Királyi Zeneakadémiára (Royal Academy of Music), de nem fogadtam el, inkább Cambridge-be, a Trinity College-ba mentem zenét tanulni. Egy ideig magánál a csodálatos Solomonnál tanulhattam zongorázni, aki nem volt könnyű tanárszemélyiség, mégis roppant módon inspirált. Cambridge-ben habarodtam bele a csembalózásba is, rengeteget játszottam, és fölvettem Bach összes versenyművét. Mindennek ellenére egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy hivatásos zongorista vagy csembalista legyek. Napi nyolc órán át verni a billentyűket, mintha házasságban élnék velük? No, azt már nem. Túlságosan beszűkült és monoton élet lett volna. Hogy pontosan mi is szeretnék lenni, azt akkor még nem tudtam, de hogy főhivatású billentyűs nem, az nyilvánvaló volt.
Cambridge-i tanulmányaim idején sodródtam bele a vezénylésbe. Átvettem a helyi kórus- és zenekari társaság irányítását - ha az emberben megvan a kellő akarnokság, a parancsolgatási hajlam, akkor előbb-utóbb átvesz egy ilyen társaságot. Nem is álltam meg itt, hanem alakítottam egy saját zenekart, a Leppard Ensemble-t, az egybeolvadt egy másikkal, és ebből lett az 1960 őszén bemutatkozó Angol Kamarazenekar. Szerencsénkre a mostanában zűrzavaros helyzetű brit Művészeti Tanács (Arts Council) akkoriban virágkorát élte, és nem volt nehéz támogatáshoz jutnunk. Később, a munkáspárti időkben a Tanács sajnálatos módon szocialista irányba mozdult el, és a kevésbé tehetségeseket kezdte el segíteni, miközben a Covent Garden vagy a Londoni Szimfonikusok együttese a széthullás határára jutott. Ennek a változásnak (meg a Scargill-féle szakszervezeti vezetés által fűtött nagy bányászsztrájknak) egyaránt fontos szerepe volt abban, hogy később átköltöztem az Egyesült Államokba. Cambridge-ben egyébként más hangszerek tanulásába is belekaptam, tűrhetően brácsáztam, és kipróbáltam minden elérhető fúvós hangszert. Az egyetem után színházakban még pénzt is kerestem a brácsázással. Továbbá meglehetősen sokat énekeltem kórusban, sőt szólóban is, és bár nagyon élveztem, mindig tudatában voltam a ténynek, hogy nincs értékelhető énekhangom.
Az operával meglehetősen hamar kapcsolatba kerültem, no nem énekesként. Egészen fiatalon, a Covent Gardenban vezényeltem Händel Sámson című oratóriumát (ez a Händel-bicentenárium évében, 1959-ben történt), majd Glyndebourne-ban működtem korrepetitorként, később karmesterként.
Az ellentmondásos régizenei mozgalom térhódítása volt a másik döntő oka annak, hogy elhagytam Angliát. Amikor az autentikus előadás papjai színre léptek, mi már rég fölvettük Händel összes hangszeres darabját, a Bach-versenyműveket, a zenekari szviteket, a Brandenburgi versenyeket - modern hangszerekkel, de véleményem szerint megfelelő stílusban. Egyszerűen nem volt kedvem vitatkozni olyanokkal, akik számára csak egyetlen előadási gyakorlat élvezhet létjogosultságot. Pontosabban: én soha nem is mentem bele ilyen vitákba - ők vitatkoztak velem. Jól ismertem ezt a társaságot. Hogy milyen jól, azt hadd illusztráljam egy példával: amikor visszahívtak Cambridge-be (1958-tól tíz éven át tanítottam a Trinity College-ban), az én növendékem volt Christopher Hogwood. Úgy éreztem, nagyszerű éveket töltöttem el a barokk zenével, és nem akartam, hogy az élmény megkeseredjen.
A korhű előadásra törekvő művészekkel tehát az volt a legfőbb bajom, hogy úgy gondolták: csak egyféleképpen lehet muzsikálni. A kezdeti időkben különös élességgel jelentkezett a dogmatizmusuk, nagyon fenn hordták az orrukat, és ezt a hozzáállást őszintén utáltam. Mondanom sem kell, nincs olyan zenedarab, amelyet csakis egyetlen módon lehetne eljátszani. Ha az ember szerelmes, ha illedelmesen viselkedik, ha az orrát piszkálja vagy a fejét vakarja - mindnek sok-sok útja-módja létezik. Gondoljunk csak bele, hogyan játssza Casals a Bach-szviteket. Ma képtelenség volna így interpretálni ezeket a műveket, de ettől még az ő előadása ugyanolyan csodálatos marad. És ha a zeneszerző eléggé színvonalas, mindig lesz új és más módja a műve előadásának.
Emlékszem, amikor a Poppeát saját verziómban dirigáltam San Franciscóban, a zenekarban ült egy lantjátékos, aki kötötte az ebet a karóhoz, hogy csakis középhangos temperálással szabad játszanunk. - Micsoda hülyeség ez!? - mondtam. - Talán baj, ha el tudjuk játszani Fisz-dúrban azt, ami Fisz-dúrban van írva? - (A középhangos temperálással nem sikerült volna.) Egy álló órán át kellett vitatkoznom vele; a guta kerülgetett, annyira csökönyös volt. Mellesleg lantozni sem tudott; kénytelen voltam kirúgni. De mondhatok más példát a korlátolt doktrinerségre. A sárospataki hangversenyen egy 20. századi, William Dowd-féle csembaló szól. Tehát modern hangszer, de olyan, amelynek keskeny a billentyűzete. No mármost ez tagadhatatlanul autentikus megoldás - ezért is ragaszkodik hozzá Dowd -, csak éppen semmi értelme. Tudomásul kell venni, hogy ma minden csembalista a zongora mellől ül át a csembalóhoz, hát akkor mi az ördögnek kell nehezíteni a dolgukat a keskenyebb billentyűkkel? Mit vétettek a korrepetitorok, zongorakísérők, zongoraművészek, hogy újratanultatják velük a hangszer kezelését? Ostobaság! Ráadásul a csembaló hangja jottányit sem változik attól, hogy a billentyűzet keskenyebb, vagyis kényelmetlenebb. A csembalóépítésnek sem létezhet egyetlen, kizárólagos útja.
Természetesen nem csukom be a fülem, és hallom, hogy a régizenei előadások színvonala az idők folyamán óriási mértékben emelkedett. Helyeslem, támogatom, egyetértek, szívesen hallgatom - csak engem ne kényszerítsenek bele ebbe a játékmódba. És örömmel ismerem el: sokat tanultam tőlük a frazeálás, artikuláció, a dinamika stb. terén - fölöttébb tanulságos figyelmesen hallgatni a legjobbjaikat. Magam azonban szívesen adom tovább az általam tanultakat az olyan típusú együtteseknek, amilyen a Liszt Ferenc Kamarazenekar is. Ne feledjük, hogy a régi zenéről vallott nézeteink így is, úgy is folyamatosan változnak. Ha meghallom valamelyik régebbi felvételemet, nyomban érzem, hogy azt a darabot ma már nem így adnám elő. Azt hiszem, ez így normális, ez az élet rendje.

Lejegyezte: Barabás András

Kassa Mária felvétele

John Barbirollival, 1965

1965: Barbirollival és Victoria de los Angelesszel
a Dido és Aeneas felvételén
David Farrell felvételei