Pap János Hang - Ember - Hang Vince Kiadó, 2002

Emlékszem, mennyire bosszantott régebben, ifjabb és titánibb koromban, amikor az opera közönsége már a függöny leereszkedésének pillanatában tapsolni kezdett, függetlenül attól, volt-e még a zenekarnak játszanivalója, vagy sem. A felvonás kicsengése áldozatává vált a rivaldafényben zajló eseményeknek, és az a hamis tézis nyert bizonyítást, hogy amit nem látunk, az nem is létezik. Manapság az ember már jóval toleránsabb, és annak is örül, ha a látvány mellett egyáltalán számításba jön a hallás élménye. A vizuális ingerek sebességének szédítő megnövekedése a szemre terheli az észleletek zömét. Fülét a nép alig használja, s még akinek volna is füle a hallásra, az sem ér vele semmit, mert a hallás feltartóztathatatlanul károsodik. Sajnos, kevés anakronisztikusabb jelenség létezik, mint az, amikor ezer ember halálos csöndben, rezzenéstelenül hallgatja az ezeregyediket, aki fecskefarkú fekete mezben (frakk), ugyancsak rezzenéstelenül hangokat fűz egymás mellé a Zeneakadémia pódiumán. S mégis: hányan zarándokolnak a halk hangok eme szigetére! Már csak nosztalgiából is: régimódi fülhasználat, fél nyolctól fél tízig...
Elnézést a szubjektív elkalandozásért, de Pap János Hang - Ember - Hang című könyvének olvasásakor valószínűleg mindenkiben újraélednek a hangadással és befogadással kapcsolatos eszmék és rögeszmék. Hézagpótló és kommunikatív könyv ez. A hangzó világról szól, méghozzá olyan sokféle megközelítésben, hogy a természettudóstól a muzsikusig hanggal foglalkozó s hangokból élő szakemberek, illetve hangszimpatizánsok mind találnak állításokat, amelyekre rákérdezhetnek, s kérdéseket, melyeket megválaszolhatnak. Pap János ugyanis olyasmivel próbálkozott meg, ami manapság egyre ritkább jelenség: nem csak egy érzékszerv, a fül felől, hanem a teljes ember felől vizsgálja a hangok jelenségét és jelentését egyaránt. Sőt: beállítja az embert az őt körülvevő szűkebb és tágabb hangzó térbe, s így regisztrálja a természet kozmikus, élő és élettelen zörejeit-dörejeit, hangjait és neszeit. Tanulmányozza a hangok természetét, rontó és gyógyító hatásukat, egyáltalán: az élet szinte minden olyan területét, amelyben az akusztikai világ fontos szerepet játszik. A könyv egyik legnagyobb tanulsága éppen az, hogy tudatosítja a hangok világának sokszor csak tudat alatt észlelt tájait, és felhívja a figyelmet mindenfajta hang környezetet, lelket formáló jelentőségére.
Rengeteg érdekes téma rejtőzik a könyv tizenkét fejezetében, amelyen át Pap János a hang röntgenfelvételétől a hangokkal elővarázsolt szépség esztétikai fogalmáig nagyvonalú és szivárványosan fantáziadús ívet húz. Megismerkedhetünk például a békabrekegés technikájával, választ kapunk arra, hogyan utánoz hangokat a madár, miért beszél a papagáj, van-e a madaraknak tonalitásérzékük, mikor s mit hall az anyaméhben a magzat, mi az az akusztikai időérzékelés, hogyan működik a zenei agy, s megtudjuk, hogy létezik akusztikai trauma is. A szerzőt a teljesség mára délibábbá vált ideáljának bűvöletében egyaránt érdekli a musica mundana, humana és instrumentalis.
A hangok szerkezetével, megszólalásával és terjedésével kezdődik a könyv, mintha hagyományos akusztikai összefoglalás születne. Ám már a második fejezet elárulja, hogy itt nem egyetlen szaktudomány felgöngyölítéséről van szó, hanem a halló és figyelve hallgató emberről, aki ugyanúgy rácsodálkozik a fizikai világ, mint az állatok hangjára, s kutatja a saját hangját is, méghozzá - s ez is új szemléletet áraszt a hagyományos akusztikai munkák sorában - annak objektív törvényeit és szubjektív megítélését, sőt lélektani hatását, következményeit egyaránt. Ugyancsak friss szellemű megközelítésnek tűnik - még a nem akusztikai szakember számára is - a beszéd és a zene egymással összefüggő vizsgálata. Ha jól emlékszem, régebben akusztikai és élettani szempontból egyaránt mereven elkülönítették ezt a két területet. Pap János új könyvének egyik visszatérő gondolata a zenévé vált beszéd (dajkanyelv, költészet, hangszimbolika) és a zene eddig csak sejtett, de tudományosan aligha megfogalmazható titkos összefüggéseinek feltárása. A hangokkal való foglalatosság nem ismeretlen, mégis magyar nyelven, egy ilyenfajta könyvben újdonságként ható szempontjait tartalmazza három fejezet, amely - a téma szerteágazása és jelentősége miatt - akár három külön könyvet is alkothatna. A fejezetcímek beszédesek: "Hangokkal manipulált ember", "Környezetszennyezés hangokkal", "Gyógyító hangok". Ha egyáltalán odafigyelünk a médiára, lépten-nyomon nyilvánvalóvá válik akár (de nem kizárólag) a reklám vagy a politika terén a hangokkal való szemérmetlen manipuláció, s elegendő néhány perc bármely nyilvános helyen, hogy észleljük az akusztikai környezetszeny- nyezésnek a levegőével vetekedő, agresszív válfajait. Mindezek után balzsamként hatnak a gyógyító hangok, s rájövünk, hogy a hangverseny- és operalátogatók legalább olyan mértékben páciensek mint művészetélvezők: belépőjegyük árát voltaképpen gyógyító hangkúrára fizetik be. Végezetül, a zárófejezetben a szerző - egy természettudóstól igazán nem várt, megható módon - az akusztikai szépség nyomába ered, segítségül híva a költészetet, az éneket és a hangszerek zenéjét.
A könyv sajátos ízét - vagy mondjuk így: akusztikáját - Pap János rendkívül eredeti gondolatmenete s a tudományos tárgy egyfajta sajátos, talán leginkább költőinek nevezhető feldolgozása adja. Meglehet akusztikáról, esztétikáról, zenepszichológiáról, zenei ornitológiáról, eredetkutatásról külön-külön többet tudunk meg, akár magyar nyelven is, korábban megjelent könyvekből, tanulmányokból, viszont a fülelő és hangadó emberről még nem kaptunk ennél érzékenyebb és árnyaltabb portrét, melyet a több mint százféle hangzásmintát tartalmazó, szenzációs anyagú és bravúrosan megszerkesztett CD-melléklet színez ki s tölt meg élettel. Ez a CD önmagában felér egy hangenciklopédiával vagy hangmúzeummal. Aki meghallgatja, utána garantáltan másképpen hallja majd a világot. Végül is kimondva-kimondatlanul ez Pap János nagy szellemi vállalkozásának célja: hallgassunk másként, hallgassunk tudatosan, egyáltalán hallgassunk, és ne csak lássunk. Egyben ezt a célt felismerve válik számomra egyértelművé a könyv műfaja, amely tankönyv. Ezt a könyvet, bizony, egyszer, egy emberközpontú, humánus oktatási rendszerben használni fogják. Egy olyan iskolarendszerben, amely nem azt tűzi majd ki feladatként, hogy vétlen fiatal áldozataira felcsipegetett, éppen divatos, emészthetetlen tudománymorzsákat zúdítson, hanem emberré nevelésre esküszik fel. Rajta keresztül felismerné a tanulóifjúság a barátságos és ellenséges hangokat, felvérteződne az akusztikai környezetszennyezés ellen fizikai és esztétikai értelemben egyaránt, s nem utolsósorban megtanulná tisztelni egyik legfontosabb érzékszervét, a fülét. Emberi tudást nyerne, s nem szaktudáspótló információkat nyelne tabletta formában.
Ehhez azonban előbb tisztára kellene hangolni a rend alaphangját, a sárga harangot...