- A lap megjelenésekor a Korunk Zenéje nyitókoncertjének közönsége már hallhatta a nyáron komponált új Madarász Iván-oratóriumot, az Archaikus epizódokat. Hol helyeznéd el e művet stilárisan és műfajilag tág munkásságodban?
- Minden darab még és már... Még az előző kompozíciók távoli fénye vetül vissza róla, ugyanakkor már olyan darabok jellegzetességeit is viseli, amelyeket még meg sem írtam. A szerző általában egyszerre hét-nyolc magzattal is terhes, amelyek között vannak hamarosan megszületendők, alig megfogantak és még csak vágyottak is. Az Archaikus epizódok még tartalmában bizonyára tapintható a két éve írt, jövőre színre kerülő operám, az Utolsó keringő. Voltaképp most is operában gondolkodtam, magamban jeleneteknek is neveztem az egyes szakaszokat, hiszen a szövegkönyv Szophoklész Elektrájának hét részéből áll. Az egységeken belül színpadiasan drámai a darab, a jelenetek azonban egy oratorikus zenemű logikája szerint kapcsolódnak össze. Az első kettő Elektra monológja, a második kettő dialógus - Elektra és Klütaimnésztra, illetve Khrüszothémisz, tehát anyja és testvére közt -, az ötödik a hírnök beszámolója Oresztész halálának álhíréről, a hatodik Oresztész siratása, a hetedik pedig a kar "monológja". Csak Elektrát személyesítem meg (szoprán szólista), a többi szerepet a kórus látja el. Ezért arra kényszerültem, hogy amikor az utolsó jelenetben a kar maga lépne színre, nevében egy kisfiú szólaljon meg.
- Hogyan jeleníted meg zenében az Elektra-epizódokat?
- Több oktávon átnyúló hangtornyokat építettem, amelyeknek belső számarányok szerint alakulnak a hangközei, s e hangtornyok szegmensei egyszerre megszólalva harmóniaként, időben kiterítve pedig dallamként funkcionálnak. A hangtornyon belüli hangtartományok jelenetenként változnak, egyre tágulnak, végül pedig elérik az oktávot. Az oktávra - bármennyire naivan hangzik is, amit mondok - mindig rácsodálkozom. Rejtélyes és csodás, miként ismétlődik meg valami egy magasabb dimenzióban; az ugyanaz és mégis más egysége mutatkozik meg az oktáv 1:2 számarányában.
- Érdekes a darab szövegkezelése.
- Vonzott a szavak áradata, özöne, amelyek közben mívesek, veretesek; az egyes szavaknak az adott értelmi, dramaturgiai kontextustól független, elemi emocionális ereje. Hagytam ömleni a szöveget. Már két korábbi kompozíciómban engedtem a "sok szóval" dolgozás csábításának. Az egyik a Buddha-szövegekre írt kantátám, a Refrén, a másik a Tandori-versre komponált a...a...a... című darabom. A szöveg elmondásának és éneklésének ideje - mint köztudott - nagyon különbözik: énekelve sokkal kevesebbet tudunk ugyanannyi idő alatt elmondani. A szótömeg vonzásában a szavak önmagukban vett tartalmától, konkrét kontextusától függetlenül sokszor szinte beszédszerűvé gyorsítom az énekes és a kórus szövegét is. Ennek során eltérő mértékben engedtem vagy ellenálltam a verslábak sugallta motorizmusnak. Az éneklés és a próza között többféle átmenetet alkalmazok. Használom a Refrénnek azt a technikáját, amely szerint az egyik szólamé a dallam, a másiké nem kihegyezett, de ritmizált szövegmondás. Másutt igyekeztem rögzíteni a próza relatív magasságtartományát.
- A szóözön recitálóvá színezi az énekelt textust?
- Nem. Olyasféle gyors éneklést kívántam, amelynek dallama pontosan rögzítve van, s a ritmusprózákhoz is konkrét hangmagasságokat rendeltem.
- Mennyire színes a hangszerelés?
- A darab "szállíthatóságát" elősegítendő nincsenek benne különlegességek, kettős fákkal dolgozom a hagyományos szimfonikus zenekarban.
- A kottába tekintve afféle modern stile concitato jeleit vélem felfedezni.
- Igen. Van, ahol a szoprán ugyanannak a szövegnek a magánhangzóit énekli, amelyeket a kórus teljes szavakkal énekel. - A szöveget magad állítottad össze, vagy librettistára bíztad?
- Magam, s csak prozódiai okból alkalmaztam minimális változtatásokat. Ellenben, természetesen, bátran húztam, így alakulhatott ki a húszpercnyi terjedelem.
- A beszélgetés elején jelzett még-re, az előképekre hallottunk utalásokat. De mi a már, a jövendő hangja?
- A zeneszerzésben elvi megfontolások is érvényesülnek, és az a puszta tény is, hogy milyen hangokat szeretek. Úgy érzem, egy-két csírában kezdek ahhoz hasonlítani, amilyen zenét néha álmomban hallok. Elmosódóan nagy lélegzetű tonális zene ez, de nem tudok róla olyan pontosan beszélni, mint a tudatos eszközökről. Ehhez a fülem számára kedves zenéhez próbálok közelíteni.