- Professzor úr, ön másodszor jár nálunk az Amszterdami Barokk Zenekarral. A nyolcvanas évek közepe táján egy C. Ph. E. és J. S. Bach műveiből összeállított programot vezényelt, ezúttal pedig tiszta Händel-műsorral jöttek. Egy-egy adott helyszínen mennyire határozza meg a műsorválasztást, hogy ott a múltban mit hallottak már önöktől? Külön-külön, minden fontosabb városban tudatosan kialakítanak magukról egy portrét, vagy ezt a hírnévre, a hanglemezfelvételekre bízzák?
- Mindez nagymértékben függ a meghívóinktól, akik az adott koncertet szervezik. Ők néha egészen pontosan megmondják, mit szeretnének hallani tőlünk. Nemrég például Cremonában adtunk három hangversenyt három különböző programmal - a zeneszerzők névsora Monteverditől Händelen át Arnold Schoenbergig ívelt - azért ez így, magamtól nem jutott volna eszembe... Végeredményben persze nagyon élveztük.
- Ön a Bach-orgonaművek után - karmesterként - a teljes kantátakorpuszt is hanglemezre veszi. Mennyire él önben más-más kép Bachról orgonistaként, csembalistaként és karmesterként?
- Ezek a képek természetesen befolyásolják egymást. Zenekar- és kórusvezetői tapasztalataimat például sokszor és sokféle módon tudom kamatoztatni billentyűs játékosként. Az életmű átfogó, több műfajra kiterjedő ismerete azért is fontos, mert így kevésbé egysíkú, a valóságot jobban megközelítő képet alkothatok olyan komplex művészről, mint Bach. Az életmű érzelmi tágassága ugyanolyan meghökkentő, mint amilyen hallatlan a különbség az 1710 körül készült eisenachi Bach-portré (ezen egy szépen öltözött, rendkívüli intelligenciát árasztó fiatal művészt látunk, akiből sugárzik, hogy tudja, mire hivatott) és az utolsó arckép között, amelyről lerí: Bachnak sok baja volt életében az emberekkel, s hogy maga is "nehéz eset" volt, semmiképp sem alázatos alattvaló. A húsz-egynéhány éves Bach elképesztő érettségének bizonyítéka egyrészt mondjuk a BWV 916-os, vivaldisan elsöprő lendületű, egészséggel és életörömmel telített G-dúr prelúdium vagy éppen a híres d-moll orgonatoccata, másrészt az 1707-ben, a weimari tűzvész áldozatainak emlékére komponált 131-es kantáta. Nagyon kevesen tudtak ilyen megrázóan szomorú zenét írni a zenetörténetben. Bach fiatalkori arcképe arról tanúskodik, hogy számára természetes volt: ő ezt is tudja, ő bármit tud. Úgy érzem, csak később szembesült azzal a lehetőséggel, hogy neki is lehetnek bajai önmagával. A második kantátasorozatban esetenként tetten érhetjük azt is, hogy Bach küzd az anyaggal.
- A budapesti Händel-koncert nyomán nem érdektelen feltenni a kérdést a Bach-specialista Ton Koopmannak: miért szereti Händelt?
- Bach és Händel nem ugyanabban a számban indult. Händelnek zeneszerző-vállalkozóként nem volt fix állása...
- ...sőt talán azért is ment Angliába, mert ezt az életformát elsősorban ott tudta megvalósítani...
- ...és neki a műveiért kapott bevételekből kellett megélnie. Egy opera vagy oratórium balsikere anyagi szerencsétlenség volt számára. Következésképp nagy létszámú hallgatóságnak, ha tetszik, millióknak kellett komponálnia. Ám ez csak a felszín, ami alatt hihetetlenül magas technikai-szakmai felkészültség rejlik. Ellentétben Gustav Leonhardttal, aki lenézi Händelt, és úgy gondolja, rossz volt az ízlése, én úgy vélem, gyönyörű dolgokat írt, és kiváló ízlése volt.
- Olvasom, hogy az orgonaversenyekből kottaközreadást is készít. Gondolom, ez amolyan gúzsba kötve táncolás, tekintettel arra, hogy a Händel-orgonaversenyek nagyrészt a komponista előadói zsenialitása és rögtönzései révén érték el legendás hatásukat. Hogyan lehet ebből valamit a kottakiadásban érzékeltetni?
- A közreadás munkájával elkészültem, most már a kiadó dolgozik rajta. Az ön által említett probléma valóságos. Händel, a nagy rögtönző csak rendkívül vázlatosan rögzítette ezeket a saját használatára szánt kompozíciókat. Én pedig sok mindent - olykor egy egész tételt is - beleírtam a művekbe, persze szigorúan ad libitum javaslatként. Ezeket az előadó teljesen szabadon elhagyhatja vagy más megoldásokkal helyettesítheti - akár improvizációkkal is, ha igazán jó játékosról van szó. Én mindenesetre nagyon élveztem a dolgot.
- Ön azoknak a historikus előadóművészeknek egyre bővülő sorába tartozik, akik nemcsak vezényelnek (és jegyezzük meg: ön nem "állt át", hiszen diákkora óta folyamatosan dirigál), hanem modern szimfonikus zenekarok is meghívják vendégkarmesterként. Milyen repertoárt vezényel a modern hangszeres zenekarok élén?
- Elsősorban bécsi klasszikusokat és korai romantikusokat, vagyis a Haydntól Schubertig, Mendelssohnig, Schumannig terjedő repertoárt. De ha felkérnek, barokk szerzőket is vezénylek: Bachot, Händelt, Rameau-t és kortársaikat.
- Ilyenkor nincsenek "nyelvi problémái" a speciális barokk zenei ismereteket nélkülöző zenészekkel?
- Dehogy nincsenek! Adott esetben sok mindent kell elölről elmagyaráznom. De ha lehetőség kínálkozik arra, hogy elég időt fektessek a dologba, akkor az eredmény igencsak emlékeztet egy barokk zenekarra. A vonókezelés, a vibrato differenciált használata, a megfelelő díszítések sokat számítanak még akkor is, ha a hangszerek nem korhűek. És a zenészeket gyakran élénken érdekli, hogy kipróbáljanak számukra újdonságot jelentő dolgokat. De nem kell feltétlenül barokk zenét játszani. Találkoztam olyan zenekarral, amelyik harminc éve nem játszott Haydn-szimfóniát. Pedig egy londoni szimfónia általában modern hangszereken is nagyon jól szól.
- Elnézést a kérdésért, de - hogy is mondjam - tökéletesen otthon érzi magát ezeknek a műveknek az előadójaként?
- Úgy gondolom, ha Schumannt vezényelek, az is ugyanannak a Ton Koopmannak az előadóművészi megnyilvánulása, aki Bachot vagy Händelt ad elő. Mendelssohn Reformáció-szimfóniája esetében meg egyenesen belép a képbe az orgonista Koopman is. Szóval köszönöm, én ilyenkor is jól érzem magam.
- Az Amszterdami Barokk Zenekar repertoárja hivatalosan Mozart halálának évéig, 1791-ig terjed. Furcsa választóvonal, hiszen - hogy mást ne említsek - a kései Haydn-remekműveket is kirekeszti...
- Nem is érvényes már ez a határvonal. Két év múlva éppen a két nagy Haydn-oratóriumot fogjuk megszólaltatni.
- Tudjuk, hogy ön zenetudományt is tanult, sőt időnként publikál is. Úgy hírlik, hogy a készülő teljes kantátasorozat a Bach-kutatás bizonyos új eredményeit is kamatoztatni fogja. Tudna erre példát mondani?
- Talán mások is érdekesnek találják majd, hogy egyes kantáták esetében igen magas, a = 465-ös templomi hangolást ("Chorton"-t) alkalmazunk. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a különböző alaphangokra hangolt hangszereket (fúvósokat, illetve orgonát) Bach transzponáló hangszerekként kezelte. Egyes művekben ez a magas alaphang kifejezetten előnyös az énekesek számára, miközben az adott esetben a = 390-es hangolású fagott hangterjedelme kisterccel bővül a mély hangok irányában, s ez a kontrafagottot nélkülöző barokk zenekarban rendkívül izgalmas színbeli gazdagodást jelent.
- Készül valamifajta publikációra zenetudósként, a zenéről író előadóművészként?
- Konkrét terv, hogy jövőre újra megjelenik - javított és bővített változatban - a continuo-játékról évtizedekkel ezelőtt tanítási segédanyagként írt könyvem. Kiderült, hogy nagy szükség van ilyesmire: számos helyen használják a másolatait, még japánul is kiadták. Most magam készítem el egy nagyobb igényű változatát. Távolabbi terveim közül pedig egy historikus orgonákkal foglalkozó tanulmány megírása a legkedvesebb számomra.

Felvégi Andrea felvételei