Műhelymunka: régi hangszerek, az előadás retorikája

A műhely inspiráló légköre sokféle formában van jelen Fertőd-Eszterházán. Hogy miként? Elmondom kicsit részletesebben az egyik idén debütáló művész, Tom Beghin példáján - ő volt az idei fesztivál talán legtöbb újdonságot hozó közreműködője. Beghin 35 éves zongoraművész, belga muzsikus, aki Amerikában a Cornell Egyetemen Malcolm Bilsonnál fejezte be fortepiano-tanulmányait, és szerzett doktorátust; jelenleg a University of California, Los Angeles professzora. A fesztivál programbizottságának ösztönzésére először is elvállalta, hogy hangszereket hoz magával. Így első ízben együtt volt a Haydn billentyűs muzsikájához ideális hangszerkvartett: egy 1760 körüli klavikord és egy 18. század végi olasz típusú csembaló kópiája, egy bécsi mechanikájú fortepiano (a Haydn Fesztivál saját kópiahangszere), végül egy eredeti, 1798-ban készült angol mechanikájú pianoforte. Beghin a koncerteken mind a négy hangszeren játszott. Az egymanuálos csembaló (ez volt a Haydn-billentyűszene első számú hangszere az 1770-es évek végéig írott művekben) a Festetics Vonósnégyes kamaraestjén egy korai trióban és egy versenyműben debütált. Szólóestjének első felében, a kastély földszinti Sala Terrenájában Beghin a rendkívül diszkrét hangú klavikordon adott elő egyebek között olyan mesterműveket, mint a g-moll és a h-moll szonáta. A koncert második felében, immár újra az emeleti díszteremben, bécsi mechanikájú fortepianón három 1780-as évekbeli szonátát prezentált. A Longman-Clementi & Co. angol mesterhangszer a trióesten szerepelt három grandiózus londoni Haydn-trió (C-dúr, E-dúr, Esz-dúr) előadásában. Régóta járok Haydn-konferenciákra, fesztiválokra, különleges billentyűs találkozókra, de itt, a mi Haydn Fesztiválunkon hallottam először a négyféle hiteles Haydn-instrumentumot egyetlen művész szolgálatában. S a műhelymunka velejárója, hogy maga Beghin sem tudja még, a most előadott szonátákat végül is éppen az itt kipróbált hangszeren játssza-e majd el előkészületben levő Haydn-szonáta hanglemez-összkiadásában, vagy sem.
A korhű hangszer köztudottan fontos kelléke, de önmagában nem garanciája annak, hogy Haydn zenéje "életnagyságban" keljen életre. Hogy addig, amíg hallgatjuk, elhigy- gyük: itt és most ez a legszebb, a legválasztékosabb, az emberi érzelmekről legszenvedélyesebbet elmondani tudó mindabból, amit a művészet zenében adhat. Ehhez a hitelességhez az eddig gondoltnál nagyobb súllyal eshet latba az előadásnak az a vonása, amit mostanság a zenei retorika címszó alatt kutatnak, ki a tolmácsolás, ki az elmélet oldaláról. Tom Beghin mindkettőben profi: dolgozatot publikált, nemzetközi szimpóziumot szervezett, könyv megírására készül e témában, legfőképpen azonban interpretációiban bocsátja közre azt, amit a zene - speciálisan a szólisztikus műfajú Haydn-zene - előadásához tudnunk (mernünk) kellene. Ez az értelmezés abból indul ki, hogy a Haydn-korabeli zenemű nagyon közel áll az ékes-emelkedett beszédhez, a szónoklatok hosszú tradíción nyugvó retorikájához, amelyet a 18. században még az iskolában tanítottak. Zeneibben szólva: az előadás kottán túli elemeiről, az interpretáció szabadságáról van szó. De úgy, hogy ne csupán a mai muzikális ízlésből fakadó ösztönösséggel csempésszen be agogikát játékába a muzsikus, hanem tudja és merje alkalmazni a szónoklattan Ciceróig visz- szanyúló, természetesen ma is hatásos fogásait. Mármost hogy ehhez kell-e tudni nevén nevezni az egyes retorikai figurákat, azt éppenséggel lehet vitatni. De az aligha vonható kétségbe, hogy a retorikailag átgondolt és felépített előadásnak ereje, kisugárzása van, benne minden hang értelmet nyer, s még az ismétlésekbe beszerkesztett egyéni díszítésnek-variálásnak is világos a funkciója.
Természetesen az eszterházi Haydn Fesztiválon közreműködő művészek úgyszólván mindegyike érzi, és valamilyen formában műveli is a 18. századi szellemű retorikát. Ebben az értelemben is valóságos remeklés volt az Orfeo Zenekar első hangversenyén Kertész Ildikó fuvolaszólója a 24., D-dúr szimfónia fuvolaverseny-tétellel felérő Adagio cantabiléjának előadásában. Korondi Anna a német dalok első sorozatát énekelve a szöveg minden árnyalatát és mögöttes jelentését kiaknázva építette fel nagy kontrasztokat mozgató, a színpad ihletését is vállaló, lebilincselő deklamációját. Fortepianón partnere, Komlós Katalin - aki az évek során betanításaival Magyarországon a legtöbbet tette azért, hogy Haydn német és angol dalai, három- és négyszólamú társas énekei a repertoár becses és közönségsikert arató darabjai legyenek - szólói közül az f-moll variációk különösen szép, bensőséges előadásában adta ékes példáját az ő értelmezése szerinti retorika mértéktartó kiaknázásának. És a maguk visszafogottabb módján a retorika minden fogásának ismerői az idei fesztivál külföldi hegedűs kamaramuzsikusai, az angol Simon Standage és a holland Jaap Schröder.

Zenekari estek

A fesztivál házi karmesterének és spiritus rectorának számító Vashegyi György szintén briliáns orátor, méghozzá az agitatív fajtából való. Ezt tanúsította, ahogyan az Oxford-szimfónia minden gesztusát életre keltő tolmácsolását vezényelte, vagy Michael Haydn Requiemjének,* Joseph Haydn Nelson-miséjének szövegestől-zenéstől részletekbe menően kidolgozott narratívját nagy szenvedéllyel érvényre juttatta. Vashegyi meghatározó jelenség Eszterházán. Immár ötödik éve az ő hangversenyein testesül meg az a fajta Gesamtkunst, amely vállára veszi a fesztivált. Új meg új irányokban bővíti a Haydn-repertoárt, eközben neveli a fiatal muzsikusokat, és méltán arat nagy közönségsikert. A szimfóniák középső korszaka után idén egy korai és egy késői szimfónia került sorra; a haydni miseírás nagy szünete előtti misék, kantáták, oratóriumok mustrája után pedig most a kései, kismartoni misékből választott. Két együttese - a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar - mára professzionista megbízhatósággal működik (ahol szükséges, velük összeszokott külföldi régihangszer-játékosokkal egészül ki); az ideális szólóénekes kvartett (Zádori Mária, Németh Judit, Timothy Bentch, Kovács István) fenntartás nélkül követi tolmácsolásának koncepcióját.
Miközben nehéz kivonni magunkat ezeknek az előadásoknak éppen az Esterházy-kastély dísztermében különösen szuggesztív hatása alól - s ki ne örülne, hogy végre van itthon egy muzsikusunk, aki fontos Haydn-partitúrákat frenetikus sikerre tud vinni -, magánvéleményként mégis elmondom pillanatnyi aggályaimat. Vashegyi György most egyfajta "Sturm und Drang"-korszakát éli. Nagy hevülettel tárja fel Haydn kottaszövegét, mindent maga akar kontrollálni. Eközben hajlik az akusztikailag (és talán tartalmilag is) kifogásolható, túl erős dinamikákra, kierőszakolt hangminőségekre. Hangszereseiből, kórus-szopránjaiból, szólistáiból egyaránt kihajtja a maximumot. Pedig az alacsonyabb szinten tartott dinamika segítene egymás hallgatásában, a finom rezdülések átvételében, a játék menet közbeni korrigálásában. Azt hiszem, Vashegyi mára megengedhetné magának és zenészeinek az egymásra figyelő, kamarazene-közelibb szellemű, az adott akusztikai környezetet nagyobb alázattal elfogadó tolmácsolást. (Megjegyzem, zenekara bizonyította, hogy képes volna rá: a karmester nélkül, Simon Standage irányításával előadott Haydn hegedű- csembaló kettősverseny, amelyben Péteri Judit volt a billentyűs szólistapartner, igazán jó előadásban szólalt meg.) Egyébiránt maga Vashegyi is lazább, rugalmasabb, intellektuálisabb, ha kisebb együttest vezet. Az 1764-ben írt 24., D-dúr szimfóniának nem csak azért örülhetett a Haydn-kutató, mert végre pontosan az akkori létszámú és összeállítású, billentyűs continuo-hangszer nélküli, transzparens hangzású együttessel szólalt meg a darab, hanem mert a tolmácsolás is felfedező erejű volt.
Az idei vendégzenekar az 1973-ban Christopher Hogwood szervezésében életre hívott londoni The Academy of Ancient Music volt. Nem szorulnak bemutatásra. Mozart összes szimfóniájának Schröder és Hogwood vezette tolmácsolása óta az együttest számos összkiadás méretű hanglemezprojekt és megszámlálhatatlan fesztiválszereplés sorolta a historikus előadás klasz- szikusai közé. Persze ez a zenekar már nem az a zenekar. Zömük fiatal muzsikus, akik a maguk jellegzetes angol stílusában rendkívül üzembiztos hangszertechnikával játszanak, szeretik a gyors tempókat, és sem a drámai, sem a humorteli részletek nem sikkadnak el tolmácsolásukban. Mindez elsősorban a kezében hegedűvel irányító Andrew Manze-nek köszönhető, aki bizonyította: a historikus zenélés mai profi világában 19 muzsikusnak a korai és középső korszakbeli szimfóniák és versenyművek tökéletes előadásához nem előfeltétel a dirigens (ezt különösen a 49., "La passione" és a 71., B-dúr szimfónia tolmácsolása tanúsította). Mint ahogy Haydn idején sem volt. Eszterházán a zeneszerző maga is az első hegedű pultja mellől irányította zenészeit.

A kamarazene csillagos órái