Ha valaki teljesen magától értődő természetességgel sétál, sorban áll a büfé
előtt, társalog a sárospataki Rákóczi-vár udvarán az ott megrendezett hangverseny
szünetében, az kevéssé tekinthető újságba való eseménynek. De ha ez a valaki
eközben egy jó negyven centiméter magasságú, selymes fényű, finom mercerizált
vászonból húzott cilindert visel, az óhatatlanul felébreszti az ember kíváncsiságát.
Ha a felébredt kíváncsiságú embernek ezután eszébe jut, hogy a Muzsika olvasóinak
talán közvetíthet valamit e sokatmondó apróság titkának megfejtésével a Zempléni
Fesztivál hangulatából, akkor odalép az említett valakihez. Jóllehet nem voltam
bemutatva, odaléptem, majd némi tájékozódás nyomán megtudtam, hogy a valaki
őfelsége alattvalója, tehát hamisítatlan angol úr, és esztendők hosszú sora
óta rendszeresen visszatérő vendége a Zempléni Fesztiválnak.
Később egy baráti beszélgetés során arról a jelenetről is tudomást szereztem,
amely néhány évvel ezelőtt egy kirándulókoncert alkalmával esett meg. A zenei
élvezet kellős közepén az említett angol úr mellett (az első sorban) mintegy
tíz másik jól öltözött úr furcsa mozgásba kezdett, mégpedig egyszerre; valamennyien
a székük alá nyúltak, távcsövet emeltek a szemükhöz, és teljes összhangban lassan
oldalt fordultak. A zempléni falu fölött a magasban éppen gólyák húztak. Az
angol úr zenerajongása mellett ugyanis a madarakért is lelkesedik, következésképp
számára Zemplén maga a paradicsom: több mint kétszáz madárfaj, több mint egy
tucat koncert. Birds & Music. A turisztikában is reménytelenül peremvidéki
érdeklődő számára azután fény derül arra, hogy a Birds & Music keresett turisztikai
species. Az angol úr e hobbinak szentelte az életét, az általa szervezett csoportokkal
járja a világot. Felkeresik az ornitológiailag érdekes zenei fesztiválokat Spanyolországtól
Norvégiáig. Mégis Zemplén az ideális terület; itt madár és zene egyforma súllyal
nyom a latban. Az angol úr tehát otthon érzi magát a sárospataki várudvaron,
ráadásul egyre több honfitársával együtt.
Ha kevésbé büszke alattvalóként is, jó néhányan érkeznek más országokból. Például
a közeli Magyarországról, sőt egyre többen magából Sárospatak városából. Nagy
szó ez, mert a Zempléni Fesztivál fennállásának 11 éve alatt nem mindig volt
így. Eleinte - némi túlzással - szinte csak a megszokott budapesti koncertarcokat
lehetett látni, de az utóbbi években lassan-lassan, és mára visszavonhatatlanul
megindult az a folyamat, hogy a hely- és környékbeliek eljönnek a rendezvényekre.
Gyakran annyian, hogy az állóhelyekre sem férnek be, sőt olyan hangverseny is
akadt, amelyet a sok érdeklődőre való tekintettel rögtön meg kellett ismételni.
Azért kezdtem ezzel a beszámolómat, mert szerintem ez a legfontosabb hír az
idei Zempléni Napokról (is): a fesztivál - a távolabbi vidékeken élő hazaiak,
a budapestiek és a külföldiek változatlan érdeklődése mellett - mára tényleg
a zemplénieké lett. Igaz, ugyanezt állította tavalyi, a jubileumi 10. fesztivált
- és az előzményeket - részletesen méltató írásában a Muzsika hasábjain Farkas
Zoltán. De azt hiszem, egy "hétköznapi" év, a 11. esztendő látogatottsága és
eseményei mindenképpen többet árulnak el a tendenciákról.
Az idei tehát a 11. volt a Zempléni Művészeti Napok sorában - ezt el sem hiszi,
aki (mint magam is, igaz, néha csak egy-két napra) eddig minden alkalommal részese
lehetett az eseményeknek. A joggal örömteli évfordulós ünneplés, az ugyancsak
joggal elégedett visszapillantás ideje tavaly elmúlt, az idei év állandó kérdése,
a szervezők fejében zúgó gondolati orgonapont mindvégig az volt: hogyan tovább?
Miből lehetne meríteni újabb és akkora lendületet, ami nemcsak életben tartja,
hanem friss energiával tölti fel a fesztivált? Idén még minden nagyjából a megszokott
keretek között zajlott, és szerencsére nem laposodott el ez a nyolc nap. De
érzékelhető volt: ha nincs megújulás, ez egy-két nyár után óhatatlanul bekövetkezik.
A Muzsika olvasói számára ezúttal sajnos csak villanások felidézésére nyílik
mód a Fesztiválról, mert a nyolc napból mindössze az első ötön lehettem jelen,
és természetesen még ezalatt sem sikerült mindenhová eljutnom a párhuzamosan
zajló események miatt. Így például nem hallhattam a Liszt-verseny helyezettje,
Massimiliano Motterle hangversenyét, a Berkes-Rolla-Ryoko-Várnagy-Kertész-féle
kamaraestet, Sebestyén-Várallyay- Drahos csembaló-fuvola-koncertjét és a záróhangversenyt
sem. Utóbbin ezúttal sem adták alább, mint a korábbi években: Raymond Leppard
vezényelte a Liszt Ferenc Kamarazenekart. A zenekarhoz nagyszámú és kitűnő énekesgárda
társult, és a Tomkins Énekegyüttessel kiegészülve Purcell-, Monteverdi-, Cavalli-műveket
vittek a búcsú immár hagyományos helyszínére, a református templomba.
Rolla János, a fesztivál hajdani ötletadója tisztában van az újítás szükségességével.
Nyilatkozataiban nem titkolta, hogy legnagyobb gondja az évről évre való megújulás,
s azt is tudja, ez alaposabb változtatások nélkül hosszú távon reménytelen feladat.
Úgy érezte, most érkezett el az idő arra, hogy egy lépéssel közelebb kerüljön
régóta dédelgetett tervéhez: operát kell játszani a sárospataki Rákóczi-vár
udvarán. (Azóta él benne az ötlet, mióta először megpillantotta a helyszínt.)
Hogy a várudvart színpadként értelmezni valóban kitörési lehetőség a fesztivál
számára, azt a nyitó program, Kodály Háryjának előadása bizonyította. Bevallottan
kísérletről volt szó. A darabnak csak bő órányi keresztmetszete szólalt meg,
minimalizált színpadi eszköztárral, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy kiderüljön:
megélne itt akár a Don Giovanni is. Persze sem rendezői, sem technikai szempontból
nem lenne könnyű a feladat. Csak az utóbbira utalva: meg kell oldani az épület
különböző elemeitől egymást nem látó, és nehezen halló énekesek, zenészek, karmester
szinkronizálását monitorokkal, egyebekkel, és nem ártana az eső ellen sem védekezni,
ha másképp nem, esőnappal. Ami azonban a hely hangulatát, díszlet mivoltát illeti,
nem is beszélve akusztikai adottságairól, kétség sem fér hozzá: nagyszerű "operaház".
Rulettjátékosok mondják, tizenegynél többször soha nem jön ki ugyanaz a szín,
emiatt nem érdemes folyamatosan ugyanarra tenni. Így hát nem lehetett meglepő,
hogy a fesztivál történetében először rosszindulatú volt az időjárás, és végül
is meghiúsította a színpadi bemutatót. Ilyesféle felhőket képzel az ember a
végítélet napjára. De a két legfontosabb tanulság azért megmaradt: már a főpróbára
minden jegy elkelt, megtelt a várudvar nézőtere, s habár a főpróbát az első
húsz perc után félbe kellett szakítani, ennyi is elég volt együtt érezni Rolla
János vágyával: valóban nagy élményt jelentene itt operát látni.
Ha tervezett formájában elmaradt is a Békés András rendezte produkció,
némi kárpótolást azért kapott a közönség. A várudvaron kétségkívül nehézkesen
működő zenei kapcsolatteremtésnek jót tett a várudvarénál is kegyesebb akusztikájú
református templom, Hamar Zsolt a Pécsi Szimfonikusok élén sikeresen
tartotta össze a szcenikailag szinte improvizált előadást. Külön öröm volt hallani
a helyi zeneiskola gyerekkórusát, és látni az ugyancsak helybéli gyerekek nagyon
lelkes részvételét egy rövid táncbetétben. Kovács Annamária és Gregor
József jelenléte, rövid megszólalásai azután a körülmények minden nehézségét
elfeledtették.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar csak a második napon lépett fel. Addigra
már elvonultak a felhők, lassan megjavult az időjárás, s a későbbiekben zavartalanul
folyhattak a szabadtéri rendezvények. Rolla János, mint mindig, a nemzetközi
porondon is jól jegyzett művészt hozott vendégszólistának. Elena Bashkirovát
ismeri a hazai közönség, játszott már a Zeneakadémián is. Kétségtelen, hogy
kitűnő zongorista, szépen, de - úgy tűnik, ez is hozzá tartozik a várudvar titokzatos
légköréhez - nagyon elfogódottan játszotta Mozart K. 467-es C-dúr zongoraversenyét.
A zenekar emellett Haydn-szimfóniákat tűzött műsorra, és nemcsak a történelmi
helyszín varázsának volt köszönhető, hogy üdítően hatott a két darab. A "Le
Midi", majd a 104-es "London" szimfónia zárótételei peregtek a legfrissebben,
legszellemesebben. A lassú tételek alatt eleinte zavarónak ható, igaz, erősen
atmoszférateremtő közjátékra került sor. Sajátos konkurenciaharc alakult ki
a zenekar és az Öregpalota Vörös-tornyában lakó rozsdafarkú között, ritmustartásban
a zenekar, hangerőben a rozsdafarkú győzött. Birds & Music.
Három nappal később ismét a Liszt Ferenc Kamarazenekar vette birtokba a várudvart,
ezúttal Mozart-műsort adtak. Fúvósparádé volt ez a javából, Berkes Kálmánnal,
Kiss Józseffel, Gál Lászlóval és a japán Okazaki Kojival.
Különösen Kiss József oboázása és Gál László kürtjátéka volt remek, az Esz-dúr
sinfonia concertante (K. 297/b) legalább olyan maradandó élmény volt, mint korábban
a 104-es Haydn-szimfónia. Egyébként fontos kiemelni, hogy nem érheti szó a ház
elejét, Rolla János együttese idén nagyon jó formában játszott, a megújulás
rájuk vonatkozó részével igazán nincs baj.
Hogy más műfajról is essék szó, hiszen a Zempléni Fesztivál éltető eleme a sokszínűség:
sikerült még eljutnom Szilágyi Enikő francia sanzonestjére, az After
Crying együttes beszélgetős műsorára (erre talán nem kellett volna) és a
füzérradványi kastély parkjában tartott teadélutánra. Az utóbbi is olyan ötlet,
amely egyedülállóvá teszi ezt a fesztivált. A Kék Duna Szalonzenekar,
a nagyszerű hegedűssel, Berki Sándor Dezsővel a maga műfajában elsőrendű.
Az elegánsan feladott tea és aprósütemény, a stílusosan öltözött, lebbenő szoknyájú
ifjú felszolgálólányok serénykedése az alkonyi napsütésben olyan emlékképet
vés a jelenlévők agyába, amely nem törölhető ki egykönnyen. A lassan (a kívánatosnál
persze jóval lassabban) megújuló füzérradványi kastéllyal kapcsolatban elárulom,
láttam a fesztivál titkárát, Merényi Juditot, amint sétált, szemlélődött
a kastély körül, és az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, az ilyesmi nem
szokott következmények nélkül maradni.
Egyébként sikerült a fesztiváltitkárt rövid háttérbeszélgetésre bírnom, amelyben
a továbblépés nehézségeiről esett szó. Az eddigiek azt mutatják, hogy a megújulás
nem jelenthet további bővítést, sem a helyszínek számát illetően, sem műfaji
szempontból (az opera ugyebár nem új ötlet). Természetesen a minőségből sem
szabad engedni. Ezek a keretek igen szorosak, de elegendő teret nyújtanak ahhoz,
hogy biztosítsák a fesztivál jövőjét. Az első időkben támadtak olyan vágyak,
amelyek nem váltak valóra: ilyen volt a vendéglátás gyors fejlődése vagy a helyi
kulturális élet megtermékenyülése. Mindkét területen vannak ugyan apró változások,
de nem elegendő mértékűek.
Az sem titok, hogy az Óbudai Társaskör munkatársai 11 éve nyári szabadidejükben
(és persze év közben folyamatosan) többletfeladatként szervezik a Zempléni Művészeti
Napokat. Azt gondolják, jó lenne, ha egyszer a fesztivál - legalább részben
- "önjáróvá" válna, és a helyiek is meg tudnák olyannak rendezni, amilyen eddig
volt. Őszintén szólva magam ebben a lehetőségben csak erős fenntartásokkal bízom.
Nem áll rendelkezésemre statisztika, de tény, hogy a jelenleg létező nyári zenei
fesztiválok zömét budapestiek vitték "le" az általuk valamiért kedvelt, kiválasztott
helyszínekre, és a helybeliekkel együttműködve (néha ellenükben) szervezték
az eseményeket. Ami Zemplént illeti, Merényi Juditnak és csapatának ötletei,
felkészültsége nélkül nem működne így a fesztivál. A szervező éppúgy áruvédjegy,
mint a fellépő művész, csak ezt nem szokás észrevenni. Lehet, hogy jó fesztivál
születne helyi szervezésben is, de másmilyen.
A helyi érdekviszonyok mindig kuszábbak, mint a kívülről jött vendég érdekei.
Egy példa a fesztiválrendezés buktatóira: a rulett-törvény meghaladásánál is
valószínűtlenebbnek tűnik, hogy véletlenül induljon útjára épp a szabadtéri
hangversenyek napjain mindig este fél nyolckor és mindig épp a vár fölött a
sétarepülőzés. Mindenesetre a Birds & Music sajátos változata ez.
De inkább őrizzük meg emlékezetünkben a 11. Zempléni Fesztiválról azt a jelenetet,
amely Mikóházán esett, és a legvonzóbb illusztrációja fesztivál és közönség
kapcsolatának. A Szélkiáltó Együttes "Jó bor kell a magyarnak" címmel tartott
kirándulókoncertet a mikóházi pincesor előtt. Ilyenkor kivonul a falu apraja-nagyja,
és jó borral, friss cipóval várja az érkezőket. Most más is történt: a műsor
végén három helybeli asszony megkérte a muzsikusokat, énekelnének valami mikóházi
nótát is. Szélkiáltóék szabadkozására nekilátott hát a három asszony maga, és
rágyújtottak a mikóházi nótákra. Kisvártatva együtt fújták, és nagy, közös muzsikálással
ért véget a délután. Immár valóban a zemplénieké a fesztivál.
|