Fesztiválok attól fesztiválok, hogy kínálatuk ott és akkor kivételesnek, rendkívülinek számít. Hogy a Bartók Fesztivál e funkciót a helyszínen maradéktalanul betölti, ahhoz nem férhet kétség - hogy vajon országosan is van-e ilyen szerepe, annak megítélésére csupán az első három koncert meghallgatása után nem vállalkoznék.
A Fesztivál nyitóhangversenyét július 8-án az Amadinda adta. Az obligát kezdő- és zárószám, vagyis az ugandai és a tahiti tradicionális zenék között LIGETI GYÖRGY, LUKAS LIGETI, HOLLÓ AURÉL, THIERRY DE MEY és JOHN CAGE egy-egy darabja, valamint zimbabwei tradicionális zene hangzott fel. Annak, aki az Amadinda koncertjeit több-kevesebb rendszerességgel látogatja, az újdonságot valószínűleg Lukas Ligeti Independence című műve jelentette: a közép-afrikai ritmikus modellekre hivatkozó, érzékenyen strukturált darabnak ez a bravúros előadás volt a magyarországi ősbemutatója. Az Amadinda a repertoárdarabokban is a tőle megszokott összpontosítással és perfekcióval, bár nem teljesen lankadatlan játékos kedvvel zenélt. Ligeti György Weöres Sándor-versekre komponált, Síppal, dobbal, nádihegedűvel című ciklusában Károlyi Katalin működött közre: Ligeti két éve az ő és az Amadinda felkérésére írta a művet. Károlyi Katalin választékos, artikulált éneklése, humora és vitathatatlan színészi képességei elsősorban azokban a tételekben érvényesültek, amelyekben a hangszeres letét teret adott finom, de meglehetősen vékony mezzójának. Nem tűnt teljesen kidolgozottnak a hadarós részek (így például a Szajkó című tétel) előadása sem.
10-én este került sor Csalog Gábor szólóestjére, Keller András közreműködésével. Nyilván a rendkívül tudatos és szuverén repertoárépítés következménye, hogy Csalog a maga választott zeneszerzőit - anélkül, hogy stílusuk egyéniségét tagadná - valahogy egyazon rendkívül intenzív kifejezésrendszer bűvkörébe tudja vonni. Láthatóan azokat a darabokat keresi, amelyekben nyíltan és közvetlenül tárulnak fel a zene spirituális és metafizikai alapjai - másfelől értelmezői szándékai ezeket az alapokat tárják fel az e tekintetben rejtőzködőbb művek esetében is. Koncertprogramjainak rá jellemző összeállításához az intézményesült koncertélettől elkülönülő fellépések társulnak - előadóművészi magatartásának valószínűleg éppen kultúrkritikai mozzanata az, amely hangversenyeire vonz egy sor, egyébként nem rendszeres koncertlátogató fiatal értelmiségit, és a budapesti zeneélet reprezentatív eseményeit amúgy ignoráló szakmai tekintélyt is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a zongorázásával kapcsolatos - ugyancsak szakmán belül megfogalmazódó - fenntartások mögött kizárólag az establishment sértettségét kellene keresnünk. Aki hallotta már Csalogot szűkebb körben - például kurzuson, tanítványok közt - zongorázni, az tudja, hogy a bensőségesebb és voltaképpen adekvátabb zenélési alkalom gyakran differenciáltabb, érzékenyebb zenélésre készteti, mint a pódium. Egyértelműen a matériával küzdő művészek közé tartozik: nyilvános előadói működésében a jó órák nagy tetteit megszenvedett, schilleri nehéz órák veszik körül. S miközben az apologéták ez utóbbiak észrevételére nem mutatnak hajlandóságot, addig a szkeptikusok azt nem akarják felismerni, hogy amit Csalogtól a jó órákban hallunk, az összemérhetetlen számos, amúgy talán üzembiztosabb pályatárs teljesítményével.
Amit a július 10-i koncert első felében Csalogtól kaptunk, az alighanem zongorázásának legjava. A gesztusokban és hangot hanghoz vonzó energiákban elgondolt játékmódhoz most finoman fátyolos, ezüstös fényű zongorahang társult. A hangverseny élén elhangzó, preparált zongorára írt CAGE-mű, a Music for Marcel Duchamp afféle bevezető meditációként szolgált a továbbiakhoz: CSAPÓ GYULA Egyenes labirintusához és Janácek Benőtt ösvényen című sorozatának tételeihez. Csapó szuggesztív darabját meglehetősen jól jellemzi a címébe foglalt paradoxon. A rendkívül bonyolult ritmikus struktúrák az egy helyben állás vagy inkább lebegés képzetét keltik fel bennünk, de anélkül, hogy eközben az egyidejű mozgásformák kioltanák egymást; a makacsul ismétlődő, de mindig új és új összefüggést teremtő motívumszövedék pedig ugyancsak a változatlanság és az örök változás egymásba tűnésének illúzióját kelti. A Janácek-tételek világában a Griegre (Lyriske stykker) emlékeztető, olykor szinte reflektálatlan népies jelenetek közepén lélekvacogtató szelek kerekednek - hogy aztán a nosztalgia és a rezignáció úgy-ahogy helyreállítsa az egyensúlyt. Mindez Csalog pompásan ritmizált, érzékenyen lélegeztetett, borongós, szürkés színekkel is gazdagodó játékában tárulhatott elénk. Aligha egyedül éreztem úgy: jó lenne még elidőzni itt.
A szünet után Bartók 2. szonátájának előadása Keller Andrással ezt az emelkedett zenélést folytatta. Kevésbé éreztem kiegyensúlyozottnak Csalog Bach-játékát. A fúga művészetéből megszólaltatott részleteket, illetve az egyes tételek belső világát nem fogta össze egységes, kiérlelt, integratív játékstílus. A ráadásként megszólaltatott Bach-szonátatétel - elsősorban Keller dúsan vibrált, széles legatókat alkalmazó játékának következtében - a romantizáló Bach-játék kissé öregurasnak ható világát idézte fel. A Musikalisches Opferből játszott részletekben viszont Keller mintha a historikus játékmód paródiájával szolgált volna.
A július 9-i "éjszakai koncert" programján egyetlen nagyszabású mű szerepelt: TIHANYI LÁSZLÓ Schattenspielje. Az 1996/97-ben keletkezett, klarinétra, csellóra és zongorára írt, mintegy negyvenperces kompozícióról a Muzsika Porrectustól közölt recenziót (1997/8), amely a darabot elsősorban a Messiaen-hatás felől elemezte. A tíztételes opusz részleteiből formált kamarazenekari verzióról (Atte) is többször hallhatott már az olvasó: Farkas Zoltántól (1999/12) és Pintér Csilla Máriától (2000/9). Az utóbbi írás Messiaen hatása mellett bartóki és kurtági hangütésekről is szót ejt a darabbal kapcsolatban. A Schattenspiel nem először jár Szombathelyen: Atte-ként már két évvel ezelőtt is megszólalt; a mostani koncert két előadója, Déri György és Klenyán Csaba évek óta úgyszólván együtt él a mű mindkét verziójával, így ők játszanak a (Sch)Atte(nspiel) BMC-nél megjelent lemezfelvételén is. Zongorista kamarapartnerük Eckhardt Gábor volt. Adatokat sorolok, ezekkel próbálom előlegezni azt a nagyon is személyes benyomást, miszerint a július 9-i késő esti koncert a szombathelyi Művészetek Háza emeleti termében jelentős, értékes, hallgatóit gazdag útravalóval ellátó esemény volt. Pedig a körülmények a legjobb indulattal sem voltak ideálisnak nevezhetők: a kis terem úgyszólván az elviselhetetlenség határáig megtelt, a nyitott ablakokon át (az ablakoknak nyitva kellett lenniük, lásd fent) ráadásul végig behallatszott a főtéri kávéházak, kocsmák, vendéglők közönségének hangja. Ebben a sajátos, mondhatni mahleri akusztikus együttállásban találkozott hát az élet prózája és a lélek mély zenéje - addig a pontig legalábbis, amíg a hallgatók figyelme végül nem összpontosult teljes mértékben az utóbbira. Hogy aztán a koncert végeztével - akadhatott-e volna jobb ötletük - maguk is csatlakozzanak az előbbihez, legalábbis az éjféli záróráig.
Porrectus recenziója egy helyen elegáns, légkondicionált autóhoz hasonlítja a Schattenspielt. Őszintén szólva ezúttal előttem is megjelent egy méltóságteljesen gördülő fekete limuzin baljóslatú képe - azé a járműé, amelyik a Mulholland Drive hősnőit viszi az önazonosságuk határait oly félelmetesen és visszafordíthatatlanul kikezdő beavatási szertartás helyszínére (az erdőbe, illetve a nagyvárosba, melyeket Bartók színpadi művei óta oly magától értődőn azonosítunk). És ahogy e nők küzdenek azzal, hogy belső valójukat a másik által megjeleníthetővé tegyék, s e belső való létéről imígyen bizonyosságot szerezzenek, úgy választja a Schattenspiel is a nehezebbik utat, amikor a zenei közlésnek nem csak beszédszerű-retorikus eszközeiről mond le, de az elemi gesztusokat is inkább megszerzendő, mintsem már birtokolt lehetőségnek mutatja. Maradnak a szfinx módjára hallgató, fenyegető szimbólumok, mint A megfagyott könnyek tava című tétel mozdulatlan hangzó felületei; a rejtőzködő nosztalgia olyan pillanatai, mint a gordonka moto perpetuót megszakító "gitárakkordjai" a Schattenlos 3 tételben; vagy az olyasfajta panaszhangok, mint az egyébként szigorú szervezésű hangsorból több tétel elején melodikusan kibontott, szűk járású motívum - ebből szövődik aztán a Közjáték elején a zongora magas regiszterében és a cselló üveghangjain megszólaló csillagzene. Déri, Eckhardt és Klenyán elmélyült, értő és gondolkodásra serkentő előadása lebilincselte a hallgatóságot.