Ahol Lakatos György fagottművész lakik, ott zene is szól, meg jó emberek is laknak. Meleg nyári napon a diófa árnyékában három gyönyörű hölgy: felesége és két kisgyermeke. Idilli környezet, ideális család, irigylésre méltón szép és sikeres pálya, ám nem töretlen. Egy kis híján végzetes baleset után újra kellett építenie az életét. Talán ezért is becsül meg ma minden boldog pillanatot.

- Ha valaki a zongorát vagy a hegedűt választja, szólókarrierre is számíthat, feltéve, hogy elég tehetséges és szerencsés. Fagottművészből viszont nem sokat tartunk számon a világon. Aki ezt a hangszert választja, azzal az alázattal közelít a pályához, hogy kamaramuzsikus lesz vagy zenekari tag?
- Azt nem tudom, mennyi alázattal, de tény, hogy véletlenszerűen választottam.
- Miért? Hogyan?
- Az édesapám szerette volna. Zongoráztam, gitároztam és furulyáztam. Mindig sokféle dolgot csináltam, és alaposan. Kalocsán, ahol születtem, egy nap elmentem a könyvtárba, és a következő könyveket kölcsönöztem ki: A teknőstartás, A csigák élete, A kaktuszok ültetése, A fenyővirágzás, A kosárlabda, Evezés a Rajnán és így tovább. Összesen 14 szakkönyvet vettem ki. Megkérdezte a könyvtáros, vajon egy úttörőcsapatnak viszem-e. Pedig csak magamnak tartottam önképzést. Mindig minden érdekelt: csillagásznak készültem, matematika-fizika tagozatra jártam.
- Majd zenésznek jelentkezett.
- Édesanyám kórusvezető volt, kézenfekvőnek tűnt, hogy ott énekeljek. Édesapám bíróként dolgozott, ám otthon mindig szólt a zene. Ő a mai napig jobban ismeri az operákat, mint én.
(Pedig húsz éve tagja az Opera zenekarának...)
- Vérbeli zenerajongók a szüleim. Ha az említett alázatot kutatja, hát náluk megtalálja. Nem írták elő, mi legyek, mit tegyek, hagytak élni, választani, a magam útját járni. Majd, mivel a kalocsai zenészek közt nem akadt fagottos, megkérdezték apámat, mit gondol, nem lenne-e kedvem megtanulni. Akkor már 16 éves voltam. Apám biztatott, nekifogtam hát - ímmel-ámmal. Egy év múlva azzal kecsegtetett, hogy kapok 10 forint zsebpénzt, ha fél órát gyakorolok - hetente. Ez sem ajzott fel különösebben, pedig az a 10 forint akkoriban nem számított rossz zsebpénznek. A tanév végi vizsgákon 22 növendékből 21-et én kísértem zongorán, a 22. én voltam, fagotton, engem anyukám kísért. Utána éppen ballagtunk hazafelé, karon fogva, amikor egyszer csak megszólaltam: "Anyukám, én fagottos leszek." Majdnem megpofozott. Amiatt, hogy miért harmadikos gimnazistaként, az utcán döntöm el, mi is leszek.
- És miért is?
- Nem tudom. Semmi munkát, energiát nem fektettem bele, és mivel mindig kitűnő voltam mindenből, továbbá maximalista, ez a helyzet zavart. Talán magamnak tartoztam azzal, hogy jobban megbecsüljem. Elmentem a kecskeméti zenekarhoz, hallgassanak meg, van-e értelme folytatni. "Mi lehetnék még?" - kérdezték. - Csillagász. "Remek ötlet, gyönyörű szakma."
Nem tört le a válasz, mint ahogy a kudarcok mindig inkább serkentettek, érdeklődtem hát tovább. Végül kikötöttem az Operaház fagottosánál, Joó Andrásnál (a dolog pikantériája, hogy tíz évvel később épp az ő helyére kerültem a zenekarban), ő is azt javasolta, ne erőltessem, szép szakma a csillagászat. Irány anyukám volt osztálytársa, Szalay Miklós, akkor az Operaház karigazgatója. Ő beajánlott ifj. Hara Lászlóhoz. Szerintem ő is reménytelennek látott, de balhéból azt mondta, próbáljuk meg. A gimnázium utolsó évében hetente feljártam hozzá órára. Este felültem a vonatra, gyakran tehervonatra, jöttem Pestre, tanulni Hara Lacitól. Éjjel vissza. Érettségi után fölvettek a konzervatóriumba, rögtön a harmadik osztályba. Elméletből elsőbe, de a négy év anyagát egy év alatt elvégeztem. A legjobb barátom pedig Hara lett. Neki köszönhetek attól kezdve mindent: azt, hogy fagottozom, és azt, ahogyan. Azt sajnáltam nagyon, hogy csak egy évig tanított, amíg a konziba jártam. A Zeneakadémiához nem éreztem magam elég felkészültnek, ezért a Tanárképzőre jelentkeztem, ahol az idősebbik Harához kerültem. Tőle főként a zenei életről tanultam, ezért szerettem. Fölvettem a karvezetői és a szolfézs szakot is. Habzsoltam mindent. Sajnos általában ez jellemző rám, a mértéket nehezen találom el. (Talán most, hogy a korral némi bölcsességet is kezdek szerezni, ez változik.) Földes Imrénél tanultam szolfézst és zeneelméletet, ez is gyümölcsözik egy életen át. Vele is jó barátságba kerültem, sokra inspirált.
Ami a tanulást illeti, a Zeneakadémia szürkébbnek bizonyult, viszont rengeteg embert hallottam játszani, kivétel nélkül minden este ott ültem a karzaton. A rossz koncertből is lehet okulni, hát még a jóból. Akkor ébredtem rá, hogy tanítani óriási felelősség, ezért - pár évnyi kísérlettől eltekintve - én nem is teszem. Az ember ugyanis eldönti, meghatározza, hogy milyen muzsikus, milyen művész lesz a tanítványából, ami nagy teher a tanár vállán. Mert esetleg olyan útra viszem el, ahonnan már nincs visszatérés, nem lehet másik ösvényre áttérni. Sokan magukat tanítják, pedig nem azt kellene. Egy második Kocsis, Hara vagy Lakatos nem érdekes, csak az első. Az a legfontosabb, hogy a szabadságot megtanítsam, azt, hogy mi mindent lehet csinálni. Meg kell mutatni az egész könyvtárat, hogy onnan mindenki a neki megfelelő kötetet vehesse le. Ez a lényeg. Azaz nem magamat, hanem őt, saját magát kell megtanítanom a hallgatónak. Mindenkinek a saját, felismerhető stílusát kell kialakítania. Régen, ha meghallgattam az Állami Hangversenyzenekart, tudtam, ki a szólista: Hara, Friedrich Ádám, Kemény János vagy Kovács Lóránt. Ez ma sajnos már nem így van. Kiölik az egyéniséget a muzsikusokból, pedig a szürke, őszintétlen zenélés nem művészet.
- De kurzusokon vállal képzést.
- Rengeteget. Főként külföldön. Sokat járok Amerikába, Angliába, Franciaországba. Nagyon élvezem ezt a munkát. A kurzus más kategória, olyan, mint az injekció: rövid távú a hatása, de az is nagyon fontos: az ember sok élményből építi fel önmagát. A végső cél pedig az, hogy méltó módon tudjuk visszaadni a zenét. Erről szól a pályánk. És ennek valóban legfontosabb eleme az alázat.
- Hogyan sikerült ez a rendkívüli világkarrier, az, hogy a világ nagyon kevés ismert fagottos szólistáinak egyike?
- Áldom is az Istent érte. Egy időben felkerestem néhány impresszáriót, de senki sem foglalkozik fagottosokkal. A fúvósokkal általában is alig, egy-két fuvolással, esetleg kürtössel és vége. A repertoár, amit ismernek, mindössze az Esti mese zenéje, Dukas Bűvészinasa, a Szerelmi bájital szólója, a Sacre du printemps, pár buffonista dolog és kész. Egy idő elteltével nagyon izgatott, hogy a fagottról kialakult közhelyes, buffonista, misztikus képet megváltoztassam. Egész életemet annak szenteltem, hogy bebizonyítsam: bármelyik hangszerrel ki lehet állni - akár egyedül is -, és egy egész estén át lekötni a hallgató figyelmét. Ez talán a legelső kérdésére is válasz, a szólista ambíciókat illetően. A művészet nem hangszerfüggő. Vannak persze nehézségek, hiszen egy zongorista ezer versenyműből választhat, de a lényeg mégiscsak a játék minősége. A szűk fagottrepertoár miatt természetesen felmerül az átiratok kérdése. Gyakran játszom például Bach B-dúr csellóversenyét, ami igazán megrendítő mű. Általában becsukott szemmel játszom, de egy ízben lenéztem a Zeneakadémia nézőterére, ahol egy apa ült a kisfiával, s a darab végén megsimogatta a fia térdét. Ezért kell fagottozni. Ezért van szükség a művészetre. Kell valami, ami túl van normákon, teljesítményen, pénzen.
Szoktam játszani egészen kis helyeken, falvakban is. Zongorakísérővel vagy a feleségemmel, aki hegedűs. Ismert vagyok erről a szokásomról, sokat is hívnak. Ott ül 50-60 fejkendős néni, idős bácsi...
- Ezt szó szerint értsem? Idős, falusi emberek üldögélnek a fagottkoncerten?
- Így van. És életem legszebb élményei közé tartoznak ezek az alkalmak. Általában beszélgetek is a közönséggel, kérdezgetem, mi tetszik, mi nem, mit gondolnak, mi a szép stb. De járok iskolákba is. Egy szakmunkásképzőben Mozartot játszottam, de nem mondtam meg a gyerekeknek. A végén közölte egy srác, hogy "ez jó, döngölős zene volt". Mondom: Mozart. "Marha jó csávó volt ez a Mozart" - jött a válasz. És ez remek. Testközelbe hozni a művészetet, amire sokan mint megközelíthetetlen, megérinthetetlen dologra tekintenek, igazán nagyszerű érzés. Őszintének kell lenni, azt kell eljátszani, ami a szívünkben van: fájdalom, bántás, öröm. Ha csak pár percre tudtam megváltoztatni egy ember életét néhány ilyen őszinte perccel, már megérte.

- Lépjünk vissza, a pálya elejére.
- 1988-ban megnyertem a Rádió fagottversenyét, de utána nem történt semmi.
- Noha az ilyesmit szokták követni szép sorban a meghívások.
- Nos, semmi nem történt. Ám mégis szerencsém lett. Rengeteg kortárs zenét kezdtem játszani, amit a világon talán három fagottos tesz, ezért elkezdtek érkezni a meghívások.
- Ez a '88-as verseny már a balesete után történt. Nem esne nehezére néhány szóban elmondani, mi történt?
- Az Aquincum Fúvösötössel Spanyolországban szerepeltünk, ahol egy részeg ifjú kocsival végigszántott a járdán, rajtunk. Én voltam az első, nekem levágta a lábam. A mellettem álló társamon külsérelmi nyom nem volt, de leszakadt a mája, összeesett, és azonnal meghalt. Ennek még tudatában voltam. Aztán azt hajtogattam, amikor a mentő jött, hogy hozzák a lábam. Fél évig ápoltak Spanyolországban, visszavarrták a lábam. Amikor már szállítható állapotban voltam, hazaszállítottak. 22 műtét, három és fél év kórház. Az utolsó évben, amikor már tolókocsiban ülhettem, elkezdtem újra gyakorolni. Föl kellett építeni magam. A Rádió fagottversenye erre jó ihlető volt.
- Tehát a kortárs zene volt az ugródeszka.
- Igen, ez mozdított ki az állóvízből. Az arányokra azért nagyon vigyázok: játszom sok reneszánsz és klasszikus zenét is.
- Meg persze sok operát, hiszen 1983 óta az Operaház zenekara az anyaintézménye.
- 1983-ban, még diploma előtt hívtak az Operába. Azóta ott játszom, bár már csak félállásban, hogy maradjon időm másra is. Az arányokat kell megtalálni - ebben ugyanúgy, mint abban, hogy mennyit vállal az ember. Ma már a család és a hivatás közti arány is nagyon fontos számomra. A legfontosabb. Egyik meghívás hozza a másikat, de olyan ez, mint a kutya vacsorája, hol van, hol nincs. Ráadásul nem is mindig a tehetség a meghatározó, sokszor a szerencse. Ismerünk középszerű előadót, aki világkarriert csinált, és zseniális művészt, akit alig ismernek. Nekem szerencsém volt. Hara Laci, aki szenzációs, nagy tehetségű és tudású fagottos volt, fele annyi lehetőséget sem kapott, mint én.
- Még mindig az Operánál maradva: a közönség figyelmét ott sok minden leköti - színpadkép, kosztüm, szólisták, kórus, balettkar. Figyelnek egyáltalán a zenekarra? Kitűnik a jó teljesítmény?
- Feltétlenül. Csak valóban jót kell nyújtani. A közönség sosem hibás semmiben. Az előadók lehetnek azok. Ami a zenekari munkát illeti, bármennyire furcsán hangzik, alapvetően nem a hangszeres tudástól függ a minőség, hanem attól, hogy a zenészek milyen lelkülettel, hozzáállással, elszánással, szeretettel játszanak. Egy alapjában közepes muzsikusokból álló zenekar is tud fantasztikusan játszani - még ha eretneknek tűnik is ez a kijelentés -, és persze ez fordítva is igaz. Tudnék világhírű kamarazenekart említeni, amelyben a zenészek nem elsőrendűek, az együttes mégis remekül szól. Szeretni kell muzsikálni, és nem teljesíteni kell. És nem szabad szorongva játszani! Ennek példája a kalocsai Kék Madár Fesztivál, amely az én alapítványomból működik 12 éve. A balesetem után támadt az ötletem. Azóta öt-hatszáz művész lép föl ingyen, minden évben. A befolyó bevételből ötven-hatvan gyerek gyógyítását fedezzük évente. Van itt minden műfaj a jazztől az operáig, a kórustól a popig. Magyarország minden zenésze eleget tesz a felkérésnek, nem is akárhogyan. Igazi örömzenélés folyik, remek a hangulat, nagy a lelkesedés, elsőrendű produkciók születnek. Idén az egész Bánk bánt le tudtam vinni, beleértve a színpadmestereket, akik lent felépítettek egy teljes operát, a műszakot, mindenkit. Életemben ilyen nagyszerűnek nem hallottam a produkciót. És itt mindenki meghallgatja a másikat, nem mennek el, ha végeztek a szerepükkel, ott állnak a színfalak mögött, hallgatják a többieket. És azok, akiket esetleg nem hívok meg az egyik évben, kicsit megsértődnek. Hát ilyen ünnep tud lenni a zene, és ilyen önzetlenek a művészek, ha nemes ügyet szolgálnak, ilyen jók a produkciók, ha szívből készülnek.
- El kellene érni, hogy erről a fesztiválról is lehessen annyit hallani, mint a kapolcsi Művészetek Völgyéről.
- Az első években írt róla a sajtó, mert a balesetünk után én voltam "a spanyol hős, a túlélő" stb. A vértócsára vevő volt minden újság, és annak nyomán a fesztivál is bekerült egy időre a lapokba. Aztán lecsengett az újdonsága, elfelejtették. Ilyen a világ. Én meg nem hajszolom a sajtót, mert elsősorban a kalocsaiakra figyelek. No meg elképesztően nagy munka az egész megszervezése, levezénylése. Még akkor is, ha ma már igazi csapat segít Kalocsán.
- Térjünk vissza a munkához (mert a Kék Madár az élvezet, még ha kemény munka is). Több együttesben is játszott, játszik. Miért maradt hű az Operaházhoz?
- Mert az opera csodálatos műfaj. Imádom. Amíg tehetem, csinálom. A többi munkámban igyekeztem úgy válogatni, hogy azok maradjanak meg, amelyekben hiszek, azokkal az emberekkel dolgozzam, akiket szeretek. Egy germán legendában egy vénember azt a tanácsot adja egy ifjú lovagnak: "Addig vándorolj, míg olyan völgybe érsz, ahonnan zene szól. Ott telepedj le, mert ahonnan muzsika szűrődik ki, ott jó emberek laknak." Én hiszek ebben, bár sokat tesznek ellene.
- Van kedvenc műfaja? Opera, kamarazene, szóló, jazz, kortárs zene, reneszánsz?
- Azt szeretem, ha tudok egy igazán jó ütemet játszani. Akármiben. Egy időben a szólószereplést tartottam a legfontosabbnak, de ez a fajta hiúság később elmúlik. A jó muzsikálás a lényeg. Ehhez pedig még valami hozzátartozik az előadáson kívül: a mű maga. És itt is törekszem a jóra, igyekszem átlépni a megszokásokon, az unalomig játszott műveken túl megkeresni az alig vagy egyáltalán nem ismerteket. Ez még csak nem is a jéghegy-effektus, mert ott csak az egész 6/7-ed része van víz alatt, a zeneirodalomnak pedig talán ha a századrészét játsz- szuk szerte a világon. Nemrégen például Josquin egyik ámulatba ejtően szép madrigálját játszottam. De hát ki játszik Josquint? Ki játssza Beethoven Lovasbalett című darabját? Valószínűleg rendelésre írta. Valamikor tizenévesen hallottam, nagyon tetszett, azóta is a fülemben van, de hallani nem hallom, nem játsszák. Hatalmas kincsesbánya a zeneirodalom, és csak néhányan törekszenek ritkaságok felkutatására.
- De az üzlet ismert neveket kíván, azt tudja eladni.
- Ez rövid távú gondolkodás. Mint ahogy a kortárs zene megítélése is. Ma már nem is ötven évvel van lemaradva a közönség, hanem százzal. Még mindig Bartókot kell magyarázni. A múlt évszázad derekán meghalt, és még magyarázni kell. Épp erről a kérdésről, a korról szoktam rengeteg előadást tartani. Rameau korában ha egy zeneszerző operáját másodszor is előadták, a közönség kifütyülte, mert újat akart.
- Így működtek az udvari szerzők is...
- Valóban, minden alkalomra új zenét kellett szerezniük. Ma meg még mindig Beethoven 5. szimfóniájánál tartunk. És mikor jön Cage és Steve Reich? Nemrég Pécsett játszottam egy kortárs amerikai szerző művét, de nem mondtam meg, mi az és mikor írták. Nagyon tetszett a közönségnek. Igen? - kérdeztem. Pedig mindössze kétéves a darab. Ilyen kortárs zene is van. De ha nem teszünk efféle lépéseket, az elmaradás hamarosan százötven év lesz. Próbálkozni kell, mert olyan bölcsek nem lehetünk, hogy megmondjuk, mi marad meg kétszáz év múlva, mit fognak akkor is szeretni a mai művekből, de azt tudhatom, hogy mi jó nekünk ma.
- Mi jó Önnek a közeljövőben? Mire készül?
- Nemrég jártam Londonban és Bécsben, júliusban a Bartók-kurzusé volt a főszerep Szombathelyen, koncerttel, tanítással. Sárváron elektroakusztikus zenei fesztiválon vettem részt, Kapolcson kortárs zenét játszottam, meg egy triókoncertet. Az augusztust szigorúan a pihenésnek és a családnak szenteltem. Egyáltalán: igyekszem mindinkább előtérbe helyezni a családot. Kevesebb tartós külföldi munkát vállalok. Nem akarok úgy járni, hogy egyszer csak azon kapjam magam, felnőttek a lányaim, én meg nem vettem észre.

Felvégi Andrea felvétele

Paulay Katalin felvétele

Próba Kocsis Zoltánnal a nyolcvanas évek végén
Hauer Lajos felvétele

Falus Kriszta felvétele

Garas Kálmán felvétele