A szeptember 21-én 90 esztendős Sándor György New Yorkban él, a Central
Park mellett, alig pár percre Bartók utolsó lakásától és a Carnegie Halltól.
Járása rugalmas, taglejtései energikusak, beszédét szellemes megjegyzésekkel
fűszerezi. A nappalijában beszélgetünk. A falon fényképek és bekeretezett levelek,
köztük Bartók olaszul írt ajánlólevele is. A tanítvány hosszú ideig nem is tudott
róla, pár éve vásárolta meg. Sándor György a zongora mellett foglal helyet,
a hangszeren kották tornyosulnak. Bal kezével gyakran egy rövid dallamot játszik,
hogy kiegészítse, szemléletessé tegye mondanivalóját. Készséggel válaszol kérdéseimre,
néha udvariasan kijavít. Többször visszakérdez, amivel gondolkodásra serkent.
Egy alkalommal elmosolyodik és így szól: "Mondja, ezt komolyan kérdezi?" Nemcsak
nagy művész, hanem vérbeli tanár is.
- Mikor kezdődött a zenével való kapcsolata?
- Talán hat éves lehettem, amikor már élvezettel hallgattam Márta nővérem
zongorajátékát. Eleinte tőle tanultam. Ekkor még nem nagyon érdekelt a zene;
akár a többi, velem egykorú fiút, inkább a futball vonzott. Csak azért zongoráztam,
mert elvárták tőlem. Komolyabb zenei érdeklődésem tizenegy éves koromban alakult
ki - ezután minden ment magától, semmiféle nagyobb elhatározásra nem volt szükségem.
Egyszerűen ott maradtam a zongoránál. Hét évig tanultam a Fodor Zeneiskolában,
ahol Hoffmann-né Bodnár Emma és Szatmári Tibor voltak a tanáraim.
- Hogyan került Bartókhoz?
- Tizennyolc éves koromban adtam első szólóhangversenyemet. Ekkor már a
Zeneakadémia diákja voltam, és reméltem, hogy a többi tehetséges zongoristához
hasonlóan én is Dohnányinál folytathatom. Dohnányi azonban csak minden második
évben vett fel új növendéket, ezért másfél évig kellett volna várnom a beíratkozásra.
Ehhez nem volt sok kedvem, és Bartókhoz fordultam. Ő felvett. Talán amiatt is,
mert Kodálynál tanultam zeneszerzést. Az első pár hónapban a lakásán, később
a Zeneakadémián tartotta az órákat. Megilletődve jelentkeztem nála a Kavics
utcában. Emlékszem, az első alkalommal Mozart c-moll szonátáját (K. 457) és
Brahms h-moll rapszódiáját játszottam. Bartók sohasem tett megjegyzéseket a
játékommal kapcsolatban, legfeljebb csak annyit mondott: "Jól van, Sándor úr".
Nem tanított a szó szoros értelmében. Beszéd helyett leült a zongorához, és
csodálatosan eljátszotta a darabot. Rengeteget tanultam így tőle, és az első
óra után már nem is gondoltam Dohnányira.
- Mi jellemezte leginkább Bartók tanári munkáját?
- Bartókban még a nyomát sem lehetett találni merevségnek és vaskalaposságnak.
Saját és más zeneszerzők darabjait teljesen szabadon játszotta, és példájával
is arra biztatta tanítványait, hogy felszabadult és kreatív kapcsolatba lépjenek
a zenével. Persze elvárta a jó játéktechnikát. Fontosabb volt azonban számára,
hogy tanítványa megtalálja a darab hangulatát, lényegét, tehát ne csak formai
felépítését értse meg, hanem alapkarakterét is. Sajnos ma a technikailag hibátlan
játék igénye egyre inkább háttérbe szorítja a zenemű helyes értelmezését és
a kreatív zenélést.
- Bartók azért mindig pontosan megjelölte a metronómértékeket.
- Bartók szalagmetronómot használt, és ez csak megközelítően adta meg az
időmértéket. Bartók nem gépies és merev játékot várt el tanítványaitól, hanem
olyan előadást, mely figyelembe veszi a zeneszerző utasításait, de ugyanakkor
helyet enged a szubjektív, önálló megítélésnek. Sokszor maga az előadó Bartók
is módosította saját metronómjelzéseit. Ellentétben egyes véleményekkel, a doktriner
gondolkodásmód teljesen távol állt tőle. Egyébként is, nem Beethoven mondta,
jóval Bartók előtt: "Az ördög vigye a metronómot!"?
- Egyesek úgy vélik, hogy Bartók komor, zárkózott, hideg ember volt. Mintha
néhány fényképe is ezt igazolná. Mennyire helytálló ez a Bartók-kép?
- Egyáltalán nem! Bartók végtelenül finom, tartózkodó, intelligens és barátságos
volt. Gyakran kimutatta humorérzékét, és igen szeretett tréfálni. Általában
zavarta a fényképezőgép, és az arckifejezése a felvételek alatt gátlásossá vált.
Bizonyos dolgokban természetesen kategorikus is tudott lenni. Megjegyzem, többször
hallottam Bartókról negatív megjegyzéseket, de csak azoktól, akik alig ismerték.
Ez arra utal, hogy a zsenikkel nem tudnak mit kezdeni az emberek, szeretik lehúzni
őket a saját színvonalukra.
- Bartókon kívül kik voltak még Önre nagy hatással?
- Elsősorban a nagy zongoraművészek: Rachmaninov, Hofmann, Horowitz, Backhaus,
Lhévinne, Cortot, Fischer. Különösen Josef Hofmann. A huszadik század legnagyobb
előadójának tartottam. De nemcsak én, majdnem mindenki így vélekedett. Filmek
őrzik játékát az utókor számára. Az egyiken - ha jól emlékszem - Rachmaninov
egyik prelűdjét játssza. Kézmozgásának harmóniája bámulatos, a hangok mindenféle
erőltetés nélkül jönnek elő ujjai alól. Játéka teljesen egyéni, szinte utánozhatatlan.
Ugyanakkor technikája hihetetlenül kidolgozott. Hofmann mindent teljesen folyékonyan
és kifejezően játszott, a legtökéletesebb egyensúlyban tartotta a technikai
bravúrt az egyéni kifejezés lehetőségeivel.
- Találkozott vele?
- Igen. Tizenöt éves lehettem, amikor Hofmann Budapesten járt, és valaki
azt javasolta, hogy menjek el hozzá játszani. Hátha kapok tőle egy ösztöndíjat,
és akkor felvesznek a Curtis Intézetbe, amelynek Hofmann volt az igazgatója.
El is vittek a Bristol Szállodába. Sajnos előtte elvágtam az ujjam, és összevéreztem
a billentyűket. Valószínűleg ezért viselkedett Hofmann olyan udvariasan és kedvesen,
ösztöndíjat azonban nem kaptam tőle. Nap mint nap rengeteg fiatal tehetséget
mutattak be neki.
- Gyakran járt koncertekre?
- Szinte minden este. Éveken át nem vacsoráztam.
- 1929 és 1934 között Kodálynál tanult zeneszerzést. Mi jellemezte Kodály
tanítását?
- Hetente háromszor jártam hozzá órára. Kodály jó humorú, kitűnő emberismerő,
ragyogó tanár volt. Az egyik legbriliánsabb ember, akit valaha is ismertem.
Meg volt győződve arról, hogy az egyéni zeneszerzői stílus csak akkor fejlődhet
ki, ha a tanuló előbb megismeri az összes többi stílust, a reneszánsztól a legmodernebbig.
A múlt alapos ismerete nélkül nem bontakozhat ki igazán az egyén kreativitása.
- Szívesesen járt a zeneakadémiai órákra?
- A mellékszakokon is kitűnő tanáraink voltak: Weiner Leó, Molnár Géza,
Kósa György, Molnár Antal, Siklós Albert, elképesztően széles ismeretanyaggal.
A zeneesztéta Molnár Géza például már a harmincas évek elején felhívta figyelmünket
a Magyarországon kevéssé ismert Prokofjev zsenialitására. A főtanszakon más
volt a rendszer, mint ma: a tanulók nem egy magánórát vettek hetente, hanem
csoportosan jártak az órákra, hallották a tanároknak a többiekre vonatkozó megjegyzéseit
is. Egymástól is tanultak; nemcsak saját begyakorolt darabjaikat ismerték, hanem
a társaikét is. Lehetőség nyílt például arra, hogy hallják Beethoven összes
zongoraszonátáját. A nagy különbség az akkori és a mai amerikai rendszer között
az, hogy ma a tanulóknak - a főtanszakon - nincs közös órájuk. Egyénileg készülnek
fel év végi szólóhangversenyükre, pár darabra koncentrálnak, és igen keveset
tudnak társaik feladatairól, játékáról, repertoárjáról.
- A tanulóévek után hogyan kezdődött el zongoraművészi pályája?
- Szegeden kaptam tanári állást, amikor Baranyi János 1934-ben Debrecenbe
költözött. Három éven át minden kedd reggel Szegedre utaztam, és péntek este
jöttem haza Budapestre. Személyvonaton oda, gyorsvonaton vissza. Mivel napi
kilenc-tíz órát tanítottam, gyakorlásra nem nagyon jutott időm. Akkor jöttem
rá, hogy a gyakorlásnál sohasem a mennyiség, hanem a minőség a fontos. A már
megtanult anyag minimális gyakorlást igényel. A hosszú vonatozás alatt dolgoztam
ki a mentális vagy képzeletbeli gyakorlás technikáját. Ha már elsajátítottuk
az alapvető technikai mozgásformákat, ezeket minden akadály nélkül végre tudjuk
hajtani képzeletünkben. A gyakorlás abból áll, hogy végigolvassuk a kottát,
és képzeletben minden egyes részét a megfelelő technikai megoldással társítjuk.
A zenei részekhez kapcsolódó helyes mozgásformák felidézésével az egész darabot
meg tudjuk tanulni. Így elkerüljük a gépies játékot, a hibákat, és rengeteg
időt is nyerünk. Huszonöt ismétlés helyett talán három is elég. Tudatosan gyakorolunk
hangszer nélkül. Természetesen bizonyos mennyiségű konvencionális gyakorlásra
is szükség van.
- Hol adott koncerteket?
- Több hangversenyt adtam Magyarországon, Szegeden gyakran játszottam. Itt
kötöttem jó barátságot Fricsay Ferenccel, aki nemcsak kitűnő karmester volt,
hanem remek zenész is. Minden zenekari hangszeren tudott játszani. Később észak-európai
turnéra indultam. Varsóban, Rigában, Helsinkiben, Stockholmban, Londonban léptem
fel. 1939-ben adtam első szólóestemet a New York-i Carnegie Hallban. A műsort
a Hajsza című darabbal zártam Bartók Szabadban ciklusából. Nagyon jó kritikákat
kaptam az újságokban, és ezek további szerződéseket hoztak. A második világháború
kitörése Buenos Airesben ért, hangversenysorozatokat adtam ott, továbbá Rio
de Janeiróban, Santiagóban, Montevideóban és más dél-amerikai városokban. Nem
volt könnyű, mégsem tudok elképzelni szebb mesterséget, mint a folyamatos koncertezést.
Kevesen élveznek annyi szabadságot, mint az előadóművészek. Az ember megismeri
a világot, a legkülönbözőbb emberekkel találkozik. (A falra mutat: az egyik
fényképen U Thanttal, az ENSZ egykori főtitkárával beszélget.)
- 1940 után ismét felveszi a kapcsolatot Bartókkal, méghozzá itt, New Yorkban.
- Turnéim közben rendszeresen felkerestem Bartókot. Egy alkalommal Panamában
találkoztam fiával, Péterrel, aki a haditengerészetnél szolgált. Tőle hoztam
neki híreket. Egy másik emlékezetes találkozásunk Bartók születésnapján - azt
hiszem, 1944-ben - történt. Serly Tibor a Mikrokozmosz több darabját átírta
zongoraötösre, Pásztory Ditta és a Philadelphiai Zenekar négy tagja pedig eljátszotta.
Bartók nagyon meghatódott.
- Ön volt a 3. zongoraverseny ősbemutatójának szólistája. Hogyan kapta a
megbízást?
- A 3. zongoraversenyt Bartók Pásztory Ditta részére írta. Erről a műről
Bartók sohasem beszélt nekem, csak arra kért pár nappal halála előtt, hogy fejezzem
be a szükséges javításokat a Concerto második kefelevonatán, és időben küldjem
el a partitúrát a kiadójának Londonba. 1945. december elején felhívott Serly
Tibor, és megkért, Pásztory Ditta betegsége miatt vállaljam el a bemutatót.
A darabot 1946. február 8-án játszottam Philadelphiában, ahol Ormándy Jenő volt
a karmester. Itt említeném meg, hogy a neves zeneszerző és zenekritikus Virgil
Thomson a koncert után megjelent cikkében azt jósolta, hogy a művet "legalább"
egy vagy két évig fogják játszani.
- Bartók három zongoraversenyét 1989-ben Budapesten, szólózongorára írt műveit
1993 és 1995 között Hamburgban és Párizsban rögzítette CD-re. Ezeket a műveket
már korábban is lemezre játszotta, és 1965-ben elnyerte vele a Francia Hanglemez-akadémia
nagydíját. Miben térnek el az újabb felvételek a régiektől?
- Úgy érzem, a későbbi felvételek jobbak. Míg a korábbiakban a hangsúlyt
a darabok vitalitására helyeztem, addig a későbbi felvételeknél sok új árnyalat
és a művek hangulatának kifejezése került inkább előtérbe. Mint minden nagy
zeneszerzőnél, Bartóknál is kimeríthetetlen a kompozíciók gazdagsága. Állandóan
felfedezek valami újat bennük. Bartók minden zeneileg értékes stíluselemet beleszőtt
műveibe - az ebből származó formagazdaság elmélyíti kompozíciói mondanivalóját,
és fokozza hatásukat, ugyanakkor lehetővé teszi az érzelmi árnyalatok legváltozatosabb
kifejezését.
- A Concerto zongoraátiratának ősbemutatójára 1990-ben került sor. A partitúra
sajnos még mindig kiadásra vár.
- Szerencsére már nem, idén végre megjelent. A kiadó, a Boosey & Hawkes
az általam kiadott partitúrához csatolta Bartók kéziratának fakszimiléjét is.
(Beszélgetésünk végén Sándor György megajándékoz egy dedikált példánnyal.)
- Hogyan fogadta a közönség az átiratot?
- Nagy lelkesedéssel. Egyesek azonban mereven elutasítják a zongoraátiratokat.
Nem értem álláspontjukat. Bach elkészítette az összes húros hangszerre írt concertójának
billentyűs átiratát. Egyik legnagyobb alkotását, A fúga művészetét nem komponálta
semmiféle meghatározott hangszerre. Bach és a többi jelentős zeneszerző számára
a zene volt lényeges, nem a hangszer. Tudták, hogy a különböző hangszerek más
és más oldalról világítják meg ugyanazt a művet.
- Ez a gondolat vezérelte, amikor elkészítette a hegedűre írt Szólószonáta
első két tételének zongoraátiratát?
- Szerintem a Szólószonáta formailag és tartalmilag egyaránt Bartók legjelentősebb
alkotása. A zongora azonban jobban kihozza a mű rendkívül gazdag és igen bonyolult
zenei szerkezetét, mint a kicsi hegedű. (A zongorához ülve lebilincselően magyarázza
el a nyitótétel formai elemeit.) Yehudi Menuhinnak is eljátszottam az átiratomat.
Röviddel a találkozásunk után Menuhin azt írta nekem, hogy hegedűn sohasem valósul
meg olyan szinten a hangokba "beleérthető összhangzati háttér" - ami Bartók
alkotói elképzelésében jelen volt -, mint zongorán.
- Halála után Bartók szinte egyik pillanatról a másikra a 20. század és az
egész zenetörténet egyik legjátszottabb zeneszerzője lett. Ugyanakkor úgy tűnik,
hogy a zenekedvelők szélesebb tábora még mindig nem zárta ezt a zenét a szívébe.
Hogyan értelmezi ezt a paradoxont?
- Az ellenkezője lenne érthetetlen számomra: ha Bartók messze előrehaladott
zenéje mindenkit magával ragadna. Nem így van ez Beethovennel is? Hány szonátáját
ismeri és szereti a nagyközönség? Négyet vagy ötöt talán. Hányan hallgatják
koncentráltan kései vonósnégyeseit? Ismernünk kell és meg kell szoknunk a zene
nyelvét ahhoz, hogy érzelmi mozzanataira és szerkezeti sajátságaira reagálni
tudjunk. Viszonyunk a zenéhez se nem kulturális, se nem faktuális, hanem fiziológiai
élmény. A hangzások hallószervünkön keresztül hatolnak be testünkbe és átfutnak
idegrendszerünkön. A disszonáns vagy szokatlan harmóniákhoz kapcsolódó fiziológiai
dinamika miatt hat ránk a zene idegenül.
- Kapcsolatunk a zenével tehát túlságosan is emberi, testi együttrezgés.
- Vegyük a népdalt. Sok esetben a szövegnek semmi köze a zenéhez. A szöveg
utalhat egészen közönséges dolgokra. A dallam teljesen független ezektől. Sokszor
a szövegtől függetlenül hat ránk a hangzás. A zene megmozgat valamit bennünk,
felvillanyoz, lehangol, vonz, taszít, izgat vagy megnyugtat.
- A zenei élményhez az előadó részvétele is szükséges. Mi a véleménye az
előadó egyéni szabadságáról?
- Az előadó részvétele nem feltétlenül szükséges. Ahogy a költeményt vagy
a színművet el tudjuk olvasni, úgy a zenét is lehet lapról hallani. De ha előadó
közvetíti a zenét, elsősorban a zeneszerző által megadott utasításokat kell
követnie. Így is színezheti játékát saját temperamentuma szerint. Egyáltalán
nem meglepő, hogy Rachmaninov egy Mozart-szonátát romantikus módon közelít meg.
Ez nem jelenti azt, hogy egy crescendo helyett decrescendót lehet játszani.
Nincs azonban megszabva, hogyan játssza a művész a crescendót vagy hogyan dolgozza
ki a darab számtalan szerkezeti finomságát. Lényeges, hogy egyéni elképzelése
a jó ízlés és a józan ész törvényei szerint járuljon a darab megformálásához.
Mindenekelőtt élettel kell megtöltenie a zenét, a zeneszerző szándékai nyomán.
- A színművel való analógia tehát itt is érvényes.
- Valóban. Nem elég a színésznek világos és semleges hangon elmondania a
darabban leírt szavakat. A jó színész egyéni módon emeli ki a szöveg értelmét.
Néha a legdrámaibb pillanatokban alig hallható a hangja, a közönség mégis megérti,
miről van szó. A zenében az egyéni kifejezés szintén nélkülözhetetlen része
az előadásnak. Az más kérdés, hogy mit lehet kifejezni. Sok olyan darab került
már a kezembe, amely beszélt ugyan, de nem mondott semmit. Nem tudok mit kezdeni
azokkal a minimalista művekkel sem, melyek a hangok skizofrén, patologikus jellegű
ismétléséből állnak. Itt már nem zenével van dolgunk.
- Melyik karmesterrel dolgozott a legszívesebben?
- Ormándy Jenő fenomenálisan tudott vezényelni és kísérni. Tökéletesen alkalmazkodott
a szólistához. Többek között együtt rögzítettük lemezre Chopin e-moll versenyművét.
Próbáltunk és eljátszottuk a darabot. Az első perctől kezdve pontosan tudta,
mit kell tenni. Nagyszerű zenei ösztöne volt. Ormándy ellentéte volt a döbbenetes
emlékező képességű Dimitri Mitropoulos, aki vezénylés közben intenzív transzba
esett. Teljesen átszellemülten mozgott, és nem figyelt senkire, legfeljebb arra,
amit belülről hallott.
- Gondolom, a koncertezés többször állította váratlan helyzet elé.
- Egy ausztrál városban Ravel bal kézre írt Zongoraversenyét játszottam.
Másnap egy újságíró megkérdezte: "És a jobb kezével mit csinált?" Éreztem, hogy
erre az igazán "fogós" kérdésre méltó választ kell adnom és ezt feleltem: "Azzal
tapsoltam".
- Mióta tanít zenét Amerikában?
- 1955-ben a dallasi Southern Methodist University ajánlott fel állást azzal
a gondolattal, hogy mint ismert művész, valószínűleg számos tanítványt fogok
vonzani a tanszékre.
- Azóta hol tanított?
- 1960-tól 1981-ig Ann Arborban, a Michigan Egyetemen. Közben jártam a világot,
és koncerteztem. 1981 óta a New York-i Juilliard School of Music zongora tanszakán
tanítok, továbbá mesterkurzusokat adok ott, ahol koncertezem.
- Milyen célokat tart fontosnak a fiatalok zenei képzésében?
- Tehetség rengeteg van, a legtöbbjük Horowitz vagy Argerich akar lenni. A probléma
gyökere a továbbképzés jellege. Hogyan lehet a tehetséges és igyekvő zenészt
úgy képezni, hogy kihozza magából a hangversenyezéshez szükséges, lehető legmagasabb
színvonalat? Ösztönszerűen mindenki képes előadni. Van, aki jól, van, aki remekül
- ez mégsem elég az előrehaladáshoz. A tehetséget ki kell fejleszteni, és általában
a gyakorlás módjában látok jelentős hibákat. Elterjedt ugyanis az a téves felfogás,
hogy minél többet gyakorol a növendék, annál jobban fog játszani. Nézetem szerint
nem többet, hanem jobban kell gyakorolni. Sok fiatal minden figyelem nélkül,
órákig ismétli a beidegződött rossz mozgásokat. A rossz technika gépies ismétlését
kell elkerülni. A növendék feladata tehát az, hogy tudatosan és jól sajátítsa
el, amit még nem tud. - Mi az, amit egy zenetanár nemigen tud átadni?
- Tehetséget. Munkám főleg abból áll, hogy elhárítsam azokat az akadályokat,
amelyek nem engedik a tehetség kibontakozását. A merev kéztartás és a rossz
koordináció például feszültséget okoz, a feszültség pedig újabb akadályokat
teremt. Tudatosítom a növendékben ezeket a negatív tényezőket. Felhívom a figyelmét
arra, hogy a technikai alapmozgásokat fáradság nélkül lehet és kell végrehajtania.
- Sok elismerő kritikát kapott könyve: A zongorajátékról (eredeti
címe On Piano Playing). Már az olasz, lengyel, kínai és koreai fordítás is megjelent.
Mi ösztönözte a kötet megírására?
- Furcsa történet, meglehetősen jellemző Amerikára. 1973-ban az Esquire magazin
egyik száma jellegzetes amerikai városokat mutatott be. Felsorolta a települések
nevezetességeit, említést tett a legjobb étteremről, sportpályáról és így tovább.
Ann Arbort is így mutatta be. Az adatok között a nevem is szerepelt: "György
Sándor, the best piano teacher, University of Michigan". Csak pár sor. Nyolc
hónappal később felhívott a Schirmer Books könyvkiadó alkalmazottja, és megemlítette,
hogy látta nevemet a magazinban. Néhány perces udvarias társalgás után megkérdezte:
írnék-e egy könyvet a zongorajátékról. Elvállaltam. Az egészet a magazin indította
el, teljesen véletlenül.
- Könyve elején a mozgás és az érzelem (motion and emotion) kapcsolatát
hangsúlyozza.
- A következő folyamatra akartam az olvasó figyelmét felhívni: a zene lényegében
érzéseket fejez ki. A hangjegyeket és zenei utasításokat kottában kell rögzíteni.
A hangjegyek vizuális képét a zenész technikára fordítja le. A technika hozza
létre a hangokat, a hangok pedig érzéseket a hallgatókban. A jó technika alapvető
szerepet játszik a sokféle hangulatot kifejező zene és a vele járó közvetítő
kapcsolat létrehozásában. A legfontosabb feladat tehát a kottában rejlő hangulati
mozzanatok helyes felismerése.
- A könyvben végighúzódik egy másik alapgondolat, mely szerint az igazán
művészi és hatásos zongorajáték két - egymást kiegészítő - elemét a tudatos,
összpontosított gyakorlás és a spontán, önfeledt előadás alkotja.
- A következő megtörtént eset jól szemlélteti a könyvemben kidolgozott elméletet.
Egy kedves idősebb hölgy Washingtonban megkérdezte tőlem: "Mondja, mire gondol
ott a pódiumon, amikor a szebbnél szebb melódiák jönnek ki keze alól?" Ezt válaszoltam:
"Otthon, gyakorlás közben pontosan tudom, melyik hangot ütöm le, milyen technikai
fogásokat alkalmazok, hogyan dolgozom ki a részleteket. Tudatosan készülök.
Ezek az elemek lassan és fokozatosan a tudatalattimba kerülnek. A pódiumon sok
mindent már nem is kell tudatosan irányítanom, és ha lehet, felszabadultan és
spontán módon játszom." Másnap találkozom a hölgy fiatal és csinos unokahúgával,
aki így szól hozzám: "George! A nagynéném rém vicces dolgot mesélt el magáról."
- "Mit?" - "Azt, hogy magának fogalma sincs róla, mit csinál a pódiumon."
- Mit ért spontaneitáson?
- Spontán a minden konfliktustól, erőlködéstől és más gátló tényezőtől mentes
cselekvés.
- Mi a véleménye a mai versenyekről?
- Ez hosszú és kínos téma. Tudja, mit mondott Bartók? "A verseny a lovaknak
való." Igaza volt. A verseny arra jó, hogy rangsort állítsunk fel a zongoristák
között. Lehetséges ez? Nem, mert nem létezik objektív mérőeszköz; a technikailag
kitűnő teljesítmény nem elég. A versenyeken a bírók az első hamis vagy kihagyott
hangot észreveszik, az egyéni előadásmódot viszont nem értékelik. A lapos, szokványos,
technikailag hibátlan játékot díjazzák. Ezért számos nyertes később nem viszi
sokra. Akadnak azonban kivételek is: Van Cliburn és Murray Perahia versenyt
nyert, és kitűnő művész. A legtöbb fiatal azonban veszít - és a vereség szinte
porba sújtja. Ezrek próbálnak szerencsét, és ezrek hagyják ott az egészet. A
versenyzés iparággá vált. Valójában nem a növendéket segíti, hanem a tanárt.
Ha a tanítvány nyer a versenyen, a tanár hírnévre tesz szert, a hírnévvel pedig
nő a nála jelentkező új tanítványok száma.
- Akkor miért bíráskodik a versenyeken?
- Keresem azokat a fiatalokat, akik a jó technika birtokában eredeti elképzeléssel
jelentkeznek. Itt-ott egy Beethoven-szonátában valami újat hallok. Egy-egy fiatal
meg tud győzni, hallom, hogy van egyénisége, meglepő ötlete. Mindent megteszek
azért, hogy ezek közül nyerjen valaki - és néha sikerül. Ha veszít, akkor bátorítom
az illetőt. A versenyhez nem szükséges gazdag repertoár, a művészpályához viszont
igen. Saját tanítványaimat is biztatom, bővítsék repertoárjukat, és merjenek
eredeti kidolgozással előállni. A zeneileg művelt közönség végül őket akarja
majd hallani.
- Tehát ne egy-két hamis hang döntse el a tehetséges fiatalok sorsát.
- A legnagyobbak is hibáznak. Tizenöt éves koromban, egy vasárnap délelőtt
Alfred Cortot és a Filharmonikusok hangversenyére mentem el. Liszt Esz-dúr zongoraversenye
volt műsoron. (Elfütyüli az első taktusokat.) Mindannyian izgatottan
vártuk a nagy művész játékát. A kezdő oktávfutamoknál Cortot szinte minden hangot
eltévesztett, folyton melléütött. Mi csak vártunk, és egy szót sem szóltunk.
Öt perc múlva minden rendben ment, nagyon szépen és kifejezően játszott.
- Cortot hangversenye óta sok érdekes egyéniséget személyesen is megismert.
Van szoros kapcsolat a művészi tevékenység és erkölcsi nagyság között?
- Szívesen tekintünk a nagy művészekre mint erkölcsileg kivételes emberekre.
Megszoktuk, hogy a legnemesebb erkölcsi erényeket a művészethez szükséges tulajdonságok
mellé vagy elé helyezzük. A művészethez azonban elsősorban tehetség, eredetiség
és több általános testi adottság kell. Szerintem a kapcsolat a kivételes művészi
teljesítmény és az erkölcsi nagyság között nagyon dicséretre méltó, de nem a
legfontosabb dolog.
- Kodály írta Önnek: "Lassan élj, tovább élsz." Úgy látszik, sikerült megvalósítania
a mester tanácsát.
- Főleg neki sikerült. Sajnos én nem élek lassan, Kodály viszont mindenben
nagyon kimért, ésszerű és gazdaságos volt. Alkotó tevékenységére is ez volt
jellemző. Minket is arra biztatott, hogy a legtöbbet próbáljuk kifejezni a legkevesebb
eszközzel. Bölcs tanács. Érvényes nemcsak a művészetben, hanem a sportban és
sok más területen is.
- Hogyan telnek napjai?
- Nem unatkozom. Hamarosan Egyiptomba, majd Spanyolországba, Franciaországba
utazom. Utána Németországban és Londonban adok koncerteket. Október 5-én Mexikóvárosban
játszom Bartók három zongoraversenyét. Ritkaság mind a három művet egymás után
hallani. Tanítványokkal is foglalkozom. Örömmel tanítok és zenélek, addig teszem,
míg erőm engedi. Szerencsére a zongorajátékot ülve lehet végezni, nem kerül
sok fáradságba.
- Ma is elképesztő frissességgel dolgozik. Honnan a hihetetlen energia, életerő?
- Nemrég Németországban erre a kérdésre így válaszoltam: csak az első száz év
nehéz. Utána már minden könnyű.
_____________
A szerző az ottawai Collège dominicain de philosophie et de théologie
filozófiaprofesszora.
|