Muzsika 2002. szeptember, 45. évf., 9. sz.

Muzsika 2002. szeptember, 45. évfolyam, 9. szám, 12. oldal

Borgó András:

Burgenlandi és világpolgár

Takács Jenő-kiállítás Eisenstadtban

Az eisenstadti Haydn-központ három helyiségben mutatja be Takács Jenő pályája jellemző dokumentumait. A kismartoni Esterházy-kastély szomszédságában található kiállítás, amely április 20-tól november 3-ig mindennap nyitva tart, arról tanúskodik, hogy Takács Jenő a nyugat-pannóniai tájegység 20. századi kulturális történetében arra a magaslatra került, ahol a 18. századéban az épp ebben a házban lakó Haydn, a 19. századéban pedig az erről a környékről származó Liszt foglal helyet.
A világ oly sok részét megjárt muzsikus az innen szinte látótávolságra lévő faluból, Siegendorfból (az egykori Cinfalváról) indult hosszú pályájára, és 1970-ben ugyanide tért vissza. Földrészeket és egy egész évszázadot átfogó pálya ez.
Muzsikusélete földrajzi adatainak listája közel kétszáz helységnevet tartalmaz, Ácstól Zürichig. A Győr melletti Ácsban komponálta Antiqua Hungarica című darabját, melyet 1941-ben Ernest Ansermet mutatott be Budapesten, Végh Sándor hegedűszólójával. Zürich pedig egyike azon számos városnak (említhetnénk Manilát és Kairót is), melyek rádióstúdióiban a zongoraművész Takács Jenő szerepelt. Zongorát és zeneszerzést Egyiptomban, a Fülöp-szigeteken és az Egyesült Államok egyetemein tanított. Magyarországon a szombathelyi tanári évek után hosszabb ideig a pécsi konzervatórium igazgatójaként működött.
Takács Jenő osztrák-olasz-magyar família leszármazottja, magyarnak maradva is osztrák - és ekként "Burgenländer und Weltbürger", ahogy őt a kiállítás címe is nevezi. Ez az elnevezés nem új: így jellemezte őt már annak idején a hetvenedik születésnapját köszöntő írás, amikor visszatért Amerikából Burgenlandba. Zenéjét, mely a glóbusz különböző égtájain szerzett benyomásait is tükrözi és feldolgozza, egy nép sem sajátíthatja ki teljesen, bár a legnagyobb hatással - bevallottan és hallhatóan - Bartók volt rá. Egyik könyvét Bartókról és a vele való kapcsolatáról írta.
A gazdag életműből válogató kiállítás időrendben mutatja a dokumentumokat: képet, levelet, kottát, könyvet, hangszert és más tárgyakat. A mustra gyerek- és fiatalkori fényképfelvételekkel indít - az egyik fotográfia alsó szélén a kor szokásai szerint díszesen nyomtatott adatok maguk is lejegyzésre érdemesek: "Stagl Ferencz cs. és kir. kamarafényképész, Sopron, Várkerület 93". Első fellépésének plakátja 1921-ből talán az egyetlen dokumentum, ahol keresztneve Eugenként szerepel, a színhely, Eisenstadt viszont még Kismartonként. Külön megemlítendő egy fénykép 1932-ből, mely a kairói arab zenei konferencián részt vevő Bartók, Hindemith és mások társaságában ábrázolja Takács Jenőt. Ez a kép történelmi segédeszközként is szolgál, közel hozván a látogatók számára, milyen zenei közegben és korban telt Takács fiatalsága, akinek szólóhangszerre, kamara- és nagyegyüttesre írott kompozícióit a 20. század zenéjét meghatározó stílusokra, újításokra és múltba tekintésre való nyitottság jellemzi. A népzenekutató oly fontos tudományos munkáját is megpillanthatjuk itt, amely A Dictionary of Philippine Musical Instruments címmel elsőként dolgozta fel a témát, s melyet, mint Takács egy korábbi beszélgetésünk során elmondta, megjelenése, 1975 óta máig tankönyvként használnak a Fülöp-szigeteken is. Néhány ott gyűjtött hangszer is szerepel a kiállításon (a gyűjteményt egyébként a bécsi Museum für Völkerkunde őrzi).
Fényképek mutatják be Nílusi legenda című balettjének operaházi színpadképeit. A pesti előadást néhány héttel ugyan megelőzte a duisburgi, de Takács nem kívánt az 1940-es évek Németországába utazni, s így nem volt jelen az ősbemutatón (ennek koreográfiája egyébként - a pesti előadással ellentétben - a teljes zeneműre épült).
Az 1942 és 1948 között időből, pécsi konzervatóriumi igazgató korszakából származik egy fotó Kodály társaságában, akit a pécsi polgármester Takács és Maros Rudolf kérésére hozatott le Pestről, hogy Kodály a háború utáni ínséget a viszonylag jó pécsi körülmények között vészelhesse át. A pécsi időket az emigráció követi: a Magyarországról távozó Takács Jenő Svájcban tanít, európai hangversenykörúton vesz részt. Zongoraestjein a plakátok tanúsága szerint elsősorban Bartók műveit játssza, más magyar komponisták és saját darabjai mellett. 1952 és 1970 között a Cincinnati Egyetemen tanít. Paul Badura-Skodával készült közös fényképén egyik zongoratanítványa, James Levine is látható.
A tárlók sok izgalmas kéziratot, valamint nyomtatott kottát is őriznek - köztük nem kevés, a kezdő zongoristák számára írott, pedagógiai célú népdalfeldolgozást és más kisebb kompozíciót. A kéziratok között számomra a legmegragadóbb az a vázlat, mely egyetlen dodekafon műve négy alapsorát tartalmazza.
Két tévéportrét vetítenek videón, 1982-ből és 2002-ből. A korábbiban Takács tanárként is szerepel, azzal az - általam vagy tíz évvel később is tapasztalt - vitalitással zongorázva és magyarázva egy egész osztálynyi gyerek előtt, ami általában nem jellemző a nyolcvan- vagy kilencvenéves emberekre. Az idén készült interjúban műveinek gyakori interpretátorai, Eduard és Johannes Kutrowatz riporteri kérdéseire válaszol a mester, ülve is ezüstfejű botjára támasztva mindkét kezét, de tisztán, s a beszélgetés fonalát el nem veszítve.
A harmadik, szobányi teremben az életmű eddig megjelent CD-felvételei hallgathatók meg, és nemzetközi, osztrák és magyar kitüntetései közül is látható néhány.
A széles körben megbecsült személyiség elismerésének minden jelét persze nem mutathatja be a kiállítás. Takács Jenőről zeneiskolát neveztek el a burgenlandi Rechnitzben és a vele szinte szomszédos Szentgotthárdon. Nevét sok év óta szülőfaluja egyik utcája viseli, a Jenő-Takács-Strasse Siegendorf egyik szélét jelöli (lakóháza pedig, az Eisenstädter Strasse 3. alatt, a falu másik végén - vagy inkább elején - található).
Egy százesztendős embernek már nem könnyű az élet. Felesége, a nagyon kedves, vendégfogadó Éva asszony ötvenkilenc éve áll mellette, s erre a segítségre bizony egyre inkább szükség van. De az utóbbi esztendők folyamán meggyengült testbe - mostani látogatásomkor úgy láttam - még több zene költözött; tizenkétfokú zongorakompozíciójának alapsorát is emlékezetből, hangról hangra idézi. Zeneszerzésről ugyan már szó sem lehet, de ujjai, a vendéggel egy asztalnál ülve is, egy már csak általa érzékelt billentyűzeten mozognak az előadóművész beidegződésével, s ha zongorához ül, inkább az ujjak vezetik, mint a fül, a szem.
A hosszú, aktív muzsikusélet gazdag életművet eredményezett, melyből a kiállítás is szemezget, s melyet Takács legfontosabb kiadója, a bécsi Doblinger Verlag által a 2002-es jubileumi évben regisztrált műsorokból összeállított "Jenő Takács Kalendarium" is tükröz. Száz, Japántól Dél-Afrikáig, Koreától Svájcig, Amerikától Németországig, Irántól Lengyelországig és - magától értődően - "itt-Ausztriától" "itt-Magyarországig", a világ különböző helyein idén megszólaló Takács-mű és egyéb, a jubilánssal kapcsolatos rendezvény szerepel ebben az eseménynaptárban.
Úgy gondolom, nem a végigélt száz esztendő, melyet szeptember 25-i születésnapja jelez idén, s melynek alkalmából e helyen is szívből gratulálok, nem ez a hosszú, könnyebben- nehezebben megélt idő az érdem. Az érdem a létrehozott életmű. Nincs semmi köze korunk hangos nacionalista szólamaihoz annak a megállapításnak, hogy ez az életmű, a "burgenlandi és világpolgár" Takács Jenő egész munkássága a magyar zene és zenetörténet részét is képezi - mely felől az eisenstadti kiállítás sem hagy kétséget a látogatóban.