|
A koncertet, amelyről az alábbi bekezdésekben beszámolok, a Budapesti Régi
Zene Fórum szervezői mindenekelőtt ROBIN BLAZE és csak másodsorban a PALLADIAN
ENSEMBLE fellépéseként hirdették: a műsorfüzetben az angol férfialt neve szerepelt
a közreműködők felsorolásának élén, s csak utána következett PAMELA THORBY (furulya),
RODOLFO RICHTER (hegedű), SUSANNE HEINRICH (viola da gamba) és WILLIAM CARTER
(lant, gitár) szintén nagy-britanniai illetőségű együttese. Úgy alakult azonban,
hogy maga az est - amely sajnos sokkal kevesebb érdeklődőt vonzott, mint amennyit
kiemelkedő színvonala alapján megérdemelt volna - inkább vált a hangszeres kvartett
tagjainak "jutalomjátékává", mint az énekes koncertjévé.
"Sweeter than Roses" (Édesebb a rózsánál) - az 1695-ös keltezésű, az
Orpheus Britannicus 1. kötetéből származó dal kezdősora szolgált címmel a műsor
számára, mely Henry Purcell és kora vokális-hangszeres zenéjéből kívánt
hangzó antológiát tárni a közönség elé. Robin Blaze és a Palladian Ensemble
tagjai Purcell-kompozíciók mellett megszólaltattak néhányat John Banister, Nicola
Matteis, Francesco Barsanti és John Blow műveiből, valamint előadtak pár régi,
népszerű angol dalt is. Vokális számok és hangszeres darabok váltották egymást
- utóbbiak főként ismétlésen vagy variáción alapuló, máskor tánczenei műfajok
és formák.
Robin Blaze-t nem nevezném az általam hallott legszebb, legérzékibb férfialt
orgánum birtokosának. Egyenes, könnyű hangon énekel, de ez a voce mintha kissé
fátyolos volna - sem vivőerő, sem fény vagy szín dolgában nem tűnik rendkívülinek.
Viszont nagyon kellemes, ízléses az előadásmódja: a kecsesség és lazaság mellett
enyhe visszafogottság is jellemzi, s ez a finoman tartózkodó magatartás erőteret
teremt, rejtett tartalékok jelenlétét sejteti. Leginkább szellemi eleganciának
lehetne ezt nevezni, de talán annyi is elég, ha a kritikus azt írja: ez az éneklés
a szó legnemesebb értelmében angol. Persze tud Robin Blaze sötét hangulatot,
drámaiságot is megjeleníteni (Purcell: In the black dismal dungeon of despair),
máskor (például a Sweeter than Roses hallgatásakor) ornamenseinek hajlékonyságára
és mozgékonyságára figyelhettünk fel. Azt pedig, hogy mindezen erények tiszta
intonáció és makulátlan technika alapjaira épülnek, talán említeni sem kell.
Nem mértem stopperral, s a megszólaltatott vokális és hangszeres darabok számát
sem vetettem egybe, mégis úgy tetszett, a Palladian Ensemble tagjai sokkal többet
voltak pódiumon, mint Robin Blaze. Nem bántam ezt, sőt legszívesebben késő éjszakáig
hallgattam volna muzsikálásukat. A Purcell korát reprezentáló különféle hangszeres
számokban mind a négyen szerephez jutottak, együtt és külön-külön egyaránt.
Nagyra becsültem Rodolfo Richter hegedülésének vagy William Carter gitárjátékának
természetes oldottságát, ám a legnagyobb élvezetet az az életörömtől szinte
kicsattanó, játékos humorral teli virtuozitás szerezte, amely az együttes furulyásának
előadásmódját jellemzi: bár az est résztvevői közül nevével az énekes utalt
a vörösbegyre, mégis Pamela Thorby volt az, aki madarat megszégyenítő frissességgel
csicsergett és csattogott, cifrázott és trillázott. Nem tudom, a nagy Frans
Brüggen óta hallottam-e valakit így remekelni ezen az ősi, elvében oly egyszerű,
ám gyakorlatában oly nehéz hangszeren. És még valami, ami ritkaság: a Palladian
Ensemble játéka egészen különleges természetességgel utalt arra, milyen szoros
kapcsolatban áll a régi zene ismétlésre-variációra épülő hangszeres alapműfajainak
előadópraxisa a népzenével. A koncerten nem is egy olyan pillanat akadt, mikor
a hallgató egy hagyományőrző angolszász folklóregyüttes táncházába képzelhette
magát. (Június 3. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)
Hangversenyen ritkán tapasztaltam még, hogy olyan öröm a pódiumra nézni, mint
azon az estén, mikor az orosz származású, de immár tizenkét esztendeje Németországban
élő ifjú zongoraművésznő, ANNA GOURARI lépett fel a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR
vendégeként: a harmincesztendős hölgynek filmszínésznőhöz illő szépséget és
szuggesztív személyiséget ajándékozott a természet - ha rá figyelhetünk, nem
figyelünk másra. Nem csoda, hogy mint életrajzában áll, Werner Herzog egy új
munkájában főszerepet szánt neki. Ugyanakkor azt is ritkán éreztem még ilyen
határozottsággal, hogy bár kellemes a pódiumra pillantanom, mégsem illik, ott
ugyanis valami nagyon bizalmas dolog történik - olyasmi, ami aligha tartozik
harmadik személyre. Anna Gourari és a zongora kapcsolatáról van szó, pontosabban
a karoknak és a vállnak, a törzsnek, a nyaknak és a fejnek ama vonagló mozdulatairól
(és bizony az ezekhez társított arckifejezésekről is!), amelyek a művésznő esetében
a zongorajátékot, egyáltalán: a zenélést kísérik. Kollégámat oldalba bökve,
halkan kérdeztem: "te tudtad, hogy egy erotikus show-ra kaptunk sajtójegyet?"
Kétségtelen: akik meggyőződéssel vallják, hogy a muzsikálás a szeretkezés közeli
rokona, a zongorázó Anna Gourari testbeszédét vélekedésük meggyőző bizonyítékaként
dekódolhatják. Magam előbb csupán a meghökkentő önfeledtséget észleltem, majd
bizarrnak, végül zavarónak találtam a látványt, mert egyre inkább elterelte
figyelmemet arról, amit hallok. Márpedig ha Anna Gourari játszik, nagyon is
érdemes fülelnünk - a hölgy nem akármilyen zongorista, és nem akármilyen zenész.
Az ember azt gondolná, Chopin e-moll zongoraversenye nem adhatott számára alkalmat
a sokoldalú bemutatkozáshoz. Pedig adott: már a nyitó Allegro maestosóban egyszerre
volt jelen a puha hangzás, a lágy színvilág és az érces-markáns tónus, a férfias
határozottság. A Románcban megragadott a rajzos dallamformálás, a közlékenyen
beszédes, szabad ritmizálás - és ismét csodásan érzékeny volt Anna Gourari billentése,
leheletfinom a dinamikai kidolgozás. A finálé előadásakor az eddigiekhez lendület,
temperamentum és reprezentatív virtuozitás társult többletként. Kivételesen
magabiztos hangszeres felkészültségű, ihletett és szuggesztív muzsikus - ez
Anna Gourari. Jó volt játékát megismerni, s jó volna máskor is hallani.
A lengyel romantika mesterműve ez alkalommal két orosz kompozíció közé ékelve
szólalt meg. Prokofjev Klasszikus szimfóniáját ebben az előadásban csupa könnyed
pezsgés és humor jellemezte. FISCHER IVÁN karmesteri értelmezése a mű minden
hatáslehetőségét plasztikusan felszínre segítette: a nyitótételben a válaszolgatást
a hangszerek és a kontrasztokat a karakterek között, a komikusan széles gesztusokat
és a hallgatóra játékosan ráijesztő, hirtelen dinamikai ellentéteket. A Larghetto
kecsesen kimért mozdulatai egy balettszerű értelmezés kifinomultságát kölcsönözték
az előadásnak, a Gavotte-ban Fischer humoros hatást ért el az agogika éles,
erős megrajzolásával, de kiváltképp a hosszú, már-már irreálisan kiszélesített
ritardandókkal és a kollektív parlandóval. Végül a fináléban a pezsgés-sürgés,
a zenélés tempója hatott lefegyverezően a hallgatóra.
A naiv kritikus azt hitte, ilyen Prokofjev és ilyen Chopin után már nem lehet
tovább fokozni a hatást. Lehetett: Fischer Iván a hangverseny második részében
Csajkovszkij 4. szimfóniáját egészen kivételes erejű, különlegesen koncentrált
olvasatban vezényelte. A karakterizálás a mű legértékesebb tartalmi rétegeire
irányította a figyelmet: egyensúlyba került a romantikus sors-szimfónia érzelem-
és indulatvilága, a népiesség és a klasszikusan arányos formálás. Mindvégig
a helyzet magaslatán állt a zenekar: pompásan szóltak a rezek, tartalmas, gazdag
zengéssel a vonósok, virtuóz fürgeséggel a fafúvók. Az előadásnak tartása volt,
a ritmusok feszessége, a hangsúlyok ereje különleges formátumú tolmácsolást
szolgált - olyat, amely méltónak bizonyult arra, hogy pontot (vagy inkább felkiáltójelet)
tegyen a Budapesti Fesztiválzenekar 2001/2002-es évadjának végére. (Június
8. - Olasz Intézet. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)
Vannak hangversenyek, amelyeknek emlékét felidézve úgy érezzük, aznap minden
a mosolygós arcát mutatta: koncertre menet már a közlekedési lámpák is úgy váltottak,
hogy könnyebb legyen a helyszínre érni; a ruhatárnál sem volt tülekedés; a jegyszedő
is mosolygott - és a zenészek is ihletetten játszottak. Akadnak azonban esték,
amelyekre visszatekintve úgy tetszik, a szóban forgó alkalommal Szent Cecília
mintha megvonta volna pártfogását közreműködőktől, közönségtől egyaránt. Ilyen
érzés kerített hatalmába a világhírű holland csembalista-orgonista-karmester,
TON KOOPMAN és nemzetközi megbecsülésnek örvendő régizenei együttesei budapesti
vendégszereplésekor. Pedig ahogy mondani szokás, "nagy várakozás előzte meg"
az AMSZTERDAMI BAROKK ZENEKAR és vokális kishúga, az AMSZTERDAMI BAROKK KÓRUS
fellépését (nem csoda, hiszen Koopman igen régen, 1986-ban járt Magyarországon
- akkor a kórus még meg sem alakult -, s azóta csak lemezről hallhattuk produkcióit).
Nyilván e nagy várakozással magyarázható, hogy az estet, népes hallgatóságra
számítva, a Budapest Kongresszusi Központban rendezték meg, amely azonban (finoman
szólva) nem telt meg ez alkalommal. S valljuk be: ha megtelik is, e helyszínen
semmi sem kedvez a historikus előadói gyakorlatnak - sem az akusztika, sem a
méretek, sem a genius loci.
Így kezdődött az est. Langyos háromnegyed ház, a pártplénumokat idéző hangulatú
hodály távoli pódiumán árválkodó maroknyi együttessel, amely - nos, igen: amely
a Händel-est bevezető műsorszámát, az op. 6/6-os g-moll concerto grossót kijózanítóan
tolmácsolta. Nem vitatom az előadás dinamizmusát, sőt azt sem, hogy a tételek
markáns karakterizálással szólaltak meg, s mint a produkció valamennyi kritikusa,
magam is elismeréssel hajtok fejet Koopman csembaló-improvizációi előtt, melyek
a tolmácsolást különlegessé tették. Ám mindez együttvéve sem változtathatott
azon, hogy a g-moll concerto grossót mindvégig egyfajta kimértség és tárgyilagosság,
visszafogott és távolságtartó előadásmód jellemezte - ez pedig megfellebbezhetetlenül
az unalom, a rutinszerűség szürke fátylába burkolta az összhatást.
A helyzet csak romlott a Gyászóda Caroline királynő halálára című terjedelmes
oratorikus kompozíció megszólaltatásakor. Pedig akár javulhatott volna is, hiszen
e műben dúsította a hangzásképet a kórus és a négy szólista - HENRIETTE FEITH,
ROBIN BLAZE, JÖRG DÜRMÜLLER és KLAUS MERTENS - közreműködése. Az eredmény mégis
hervasztó volt: Koopman vezénylése nyomán a hallgató újra és újra Händel zeneszerzői
invenciójának, szuggesztivitásának korlátjait volt kénytelen tudomásul venni
- a kevésbé tisztelettudók azt is megállapíthatták, hogy ilyen hétköznapi fordulatok
és üresjáratok Bachnál bezzeg sohasem fordulnak elő. Mindazonáltal úgy hiszem,
nem igazságos, ha mindenért szegény Händelen verjük el a port: erős a gyanúm,
hogy igenis lehet ezt a kompozíciót a most hallott, szárazon objektív tolmácsolásnál
érzelemgazdagabban, személyesebben és izgalmasabban is előadni. A szürkeségbe
nem sok színt csempészett az énekkar: mostani teljesítménye alapján az Amszterdami
Barokk Kórust semmiképp sem sorolnám a nemzetközi élvonalba. Megbízhatóan, de
közepes eredménnyel szerepelt a szólistagárda: a négy énekes kiegyensúlyozott
vokális átlagából egyedül Robin Blaze szólói emelkedtek ki közvetlen hangjukkal
és invenciózus kidolgozásukkal.
A második részben azután ébredezni kezdtek a halottak: megszólaltak a trombiták
és megperdültek az üstdobok. A koncert hátralévő részét kitöltő, nagyszabású
Dettingeni Te Deum az est kétségtelenül legvonzóbb produkciójaként hangzott
el. Ennek előadásakor már nem éreztük Koopmant száraz-tudós Kapellmeisternek
- előtérbe lépett a kommunikatív muzsikus, akit megihletnek a mű változatos
karakterei, és lendületes zenélésre sarkall a mű dinamizmusa. (Június 11.
- Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)
A lapelvében az e havi kritikai beszámoló élén méltatott koncertre, Robin
Blaze és a Palladian Ensemble fellépésére emlékeztetett az az est, amelyet a
2001/2002-es hangversenytermi évad koncertjei közül utolsóként hallgattam meg.
JORDI SAVALL, a kiváló katalán gambaművész (akit világszerte a Marin Marais
életét feldolgozó francia játékfilm, a Minden reggel avatott a szorosan
vett régizene-rajongókénál szélesebb körben ismertté) és együttese, a HESPÈRION
XXI az angol muzsikusokhoz hasonlóan tematikus estet adott - szintén címmel
ellátva, és szintén azzal a célkitűzéssel, hogy egy-egy műfaj segítségével egy
korszakot, egy kultúrát mutasson be hallgatóinak.
Folias & Romanescas - hirdette a cím. Hogy valójában mi is a folia és
mi a romanesca, azt szabatosan és történeti hitellel hazánkban legfeljebb féltucat,
tanárként is aktív muzikológus mondhatja meg. Épp ezért óvakodnék attól, hogy
e helyt tudálékoskodva zenei lexikonokból kimásolt definíciókkal tündököljek.
Egy lényeges mozzanatot azonban a csupán általános zenei ismeretekkel rendelkező
hallgató is megérthetett-megérezhetett az est műsorát képező darabokkal ismerkedve
(s ez részben megint csak Robin Blaze és a Palladian Ensemble koncertjének programjára
utal vissza): ezek a hangszeres műfajok olyan folklorizálódott alapdallamokra
vagy standard harmóniamenetekre épülő, ismétléses-variatív formák, amelyeket
az írásos hagyomány legtöbbször nem rögzített pontosan, ezért esetükben a művek
"historikus" előadása valami egészen mást jelent, mint amit Leonhardttól Gardinerig
és Harnoncourt-tól Hogwoodig, a Monteverdi-Mozart-idősávban megszoktunk. Itt
sokkal kevesebb finnyásság engedhető meg, sokkal több rekonstrukciót kell vállalnia
a muzsikusnak. Magára a zenélésre gyakran illik a feldolgozás terminus
technicus az előadás helyett, a hangszereseknek gyakran kell az improvizáció
eszközéhez folyamodniuk. S végül (mint arra már a Palladian Ensemble praxisát
jellemezve is utaltam): mindettől ismét csak egy ugrás a népzenei hagyományőrző
együttesek produkcióinak világa. Jordi Savall együttese is olyan, mint sok más
régizenei csoport (például az Il Giardino Armonico): ahány fellépés és koncertprogram,
annyiféle összetételű, és annyi tagot számlál. Hozzánk takarékos változatában
érkezett: a művészeti vezetőn kívül mindössze négy muzsikussal. A hangversenyen
ARIANNA SAVALL hárfázott, XAVIER DÍAZ gitározott, PEDRO ESTEVAN és ADELA GONZÁLEZ-CAMPA
játszott ütőhangszereken. Választékos, elegáns és perfekt volt a hárfás és a
gitáros hangszeres teljesítménye is, az est legfőbb attrakciójának azonban természetesen
Jordi Savall káprázatosan sokszínű és virtuóz gambajátéka számított. Olyan ez
a rugalmasan lélegző előadásmód, mint a párás éghajlat alatt burjánzó növényzet:
folyvást meglepetést szerez újabb és újabb kacsaival és indáival, kiszámíthatatlan
és kiismerhetetlen. És persze, ahogyan a repertoár megkívánja, Savall muzsikusegyéniségében
ott az a nélkülözhetetlen alkotói mozzanat, amely nélkül aligha tudná
az általa játszott műveket föltámasztva újraélni. Amit az est élményéből - kivált
az első részben - hiányoltam, az a mostaninál élénkebb temperamentum, hevesebb
indulat- és forróbb érzelemvilág. Ezt azért kérhetem számon Savalltól és zenésztársaitól,
mert hallottam olyan hangfelvételüket, amely a maga módján sokkal tüzesebb és
élőbb volt, mint ez a valóban élő hangverseny.
A csodagambás és muzsikusai Diego Ortiz, Gaspar Sanz, Lucas de Ribadayaz, Francisco
Correa de Arrauxo, Santiago de Murcia és Antonio Martin y Coll műveit adták
elő. Nem számolok be arról, pontosan mit és milyen sorrendben, ehelyett - de
ezzel szoros összefüggésben - cikkem befejező részében kényszerűen átlépek a
zenekritika műfajából a pamfletéba. A műsort Savallék az eredetileg meghirdetetthez
képest meglehetősen összekuszálták: az elején játszottak valamit a végéről,
a végén a közepéről, a közepén az elejéről. Mindezt Jordi Savall be is konferálta
- halkan, enyhén motyogva, egy katalán angolságával, a rekkenő hőség miatt nyitott
ablakokon beszűrődő utcazajban. Semmit sem lehetett érteni, semmiről sem lehetett
pontosan tudni, micsoda. Mutatis mutandis ugyanez volt a helyzet Robin Blaze
és a Palladian Ensemble koncertjén, sőt pár nappal korábban a King's Singers
estjén is. A Filharmónia Budapest Kht. ilyenkor nem érzi szükségét annak, ami
egyébként kötelessége volna: kiküldeni a pódiumra egy szakembert, aki tudja
a dolgát, és udvariasan tájékoztatja a közönséget. Hasonlóképpen nem érezte
szükségét az ötvenéves hangversenyrendezői múltra visszaktekintő cég a Koopman-koncerten,
hogy elárulja a jelenlévőknek, kicsoda is valójában, aki a szopránszólót énekli.
A Budapesti Régi Zene Fórum műsorfüzete Henriette Feith nevét hirdette, a helyszínen
osztogatott szórólapon viszont Deborah York szerepelt. Műsorközlő ezúttal sem
állt ki a pódiumra, hogy elárulja a rejtvény megfejtését. Csoda, ha két kiváló
kritikus (egyikük a Magyar Rádió műsorában, másikuk egy hetilap hasábjain) Deborah
Yorkot marasztalta el halvány teljesítményéért? Ha mindez fülébe jut, az énekesnő
- aki jelen sem volt a koncerten - akár pert is indíthatna a Filharmónia Budapest
Kht. ellen, hitelrontás miatt. Nota bene: ugyanezt megtehetné Henriette Feith
is: ha egyszer ő énekelt, miért nem teszi ezt a szervezőgárda a közönség számára
egyértelművé? A Filharmónia Budapest Kht. azonban, úgy tetszik, nem tartja fontosnak
a közönség és az előadók iránti figyelem követelményeit. Mint ahogyan nem törekszik
arra sem, hogy a koncerteket a művészekhez és a műsorhoz illő helyszíneken rendezze
meg. Ránki Dezső estjeit az MTA dísztermébe száműzte; a King's Singerst a Szent
István Bazilikában léptette fel; Ton Koopmant a Budapest Kongresszusi Központban,
Jordi Savallt az MTA kongresszusi termében. - Csupa olyan helyszín, amely az
adott esemény számára ilyen vagy olyan okból alkalmatlan. Vajon nem kellene
mindebből levonni bizonyos következtetéseket? (Június 18. - MTA kongresszusi
terme. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)
|
