Nikolaus Harnoncourt:
Zene mint párbeszéd - Monteverdi, Bach, Mozart
Fordította és az utószót írta: Dolinszky Miklós
Budapest: Európa Könyvkiadó, 2002. 398 p., 2600 Ft |
Otthonosan mozoghat a Zene mint párbeszéd szövegvilágában a magyar olvasó.
S nem csak arról van szó, hogy a kötet hosszabb-rövidebb írásai kivétel nélkül
beleillenek A beszédszerű zenében megteremtett koncepcionális keretbe;
hogy a korábbi könyvhöz tematikusan és tárgyalásmódban is kapcsolódnak. Nem
is feltétlenül arról, hogy a Zene mint párbeszédben kifejtett gondolatok
és közelítésmódok idehaza már jó ideje részét képezik a választékosabb zenei
közbeszédnek - A beszédszerű zene fordításának megjelenése óta szélesebb
körben is. Hanem főként arról, hogy a szövegeket alkotó, "teoretikus" Harnoncourt
maga vált többeket foglalkoztató és beható vizsgálatra késztető jelenséggé.
Aki ezt a diskurzust az elmúlt években figyelemmel kísérte, annak aligha fog
sikerülni az eredetileg 1984-ben megjelent kötetet teljesen elfogulatlan szemmel
és prekoncepcióktól mentesen olvasni.
Az írástudó Harnoncourt munkái önmagukban is érdekesek, de alighanem mégis a
karmester Harnoncourt miatt vagyunk rájuk különösen kíváncsiak. S kíváncsiak
lennénk persze arra is, hogy maga Harnoncourt miért érezte és érzi szükségét
annak, hogy a közlés és kifejezés primer közegéből - a zeneiből - egy szekunder
közegbe - a verbalitáséba - lépjen. Külsődleges támpontot mindenesetre adhatna
ehhez az, ha kötetünk tájékoztatna a benne található írások eredeti megjelenésének,
illetve első elhangzásának helyéről és idejéről. Ezt azonban már az eredeti
német kiadás is elmulasztotta, s a kései magyar verzióban, úgy tűnik, nem volt
mód a pótlásra. Azt persze lehet sejteni, hogy az alkalmat több szöveg megalkotásához
a salzburgi Mozarteumban 1973-tól folytatott pedagógiai tevékenység adhatta
- de azért elég nyilvánvaló, hogy belső motívumok híján eme tevékenységből nem
feltétlenül született volna meg a kötet. Van egy pont a könyvben, ahol úgy tűnhet,
viszonylag közel kerülünk e motívumok egyikéhez, mi több, egy kicsit beleláthatunk
Harnoncourt lelkébe is. Erre a pontra az Idomeneo-esszében találunk rá,
amely többszörösen is exponálja az apakomplexus motívumát. Harnoncourt úgy véli,
hogy Idomeneo és Idamante konfliktusában Mozart az édesapjával való kapcsolatát
látta tükröződni, s ráadásul a mozarti dramaturgiával kapcsolatos fejtegetéseit
éppen Wolfgang és Leopold levelezésével dokumentálja. E levelezésben gyakran
szóba kerül Raaff úr, a címszerepet alakító énekes, aki szívesen vette volna,
ha az operában több bel cantóra van lehetősége, miközben meglehetősen
érzéketlen maradt Mozart éppen születőben lévő zenedrámai koncepciójával szemben.
"Képzeljük el a szituációt kettejük között - kommentál Harnoncourt. -
Raaff hatalmas tekintélyű, hatvanesztendős, világhírű énekes; Mozart még félig
gyerek, egészen fiatal ember, akinek a tekintélyét kizárólag a tudása adja,
nem pedig az életkora." Elképzeljük a helyzetet, de megváltoztatjuk a képaláírást
- és kiderül, hogy voltaképpen az ifjú Harnoncourt-t és szeretett, bárha kissé
autoriter apját látjuk magunk előtt, amint éppen szenvedélyes vitáik valamelyikét
folytatják. A hierarchikus érveléssel szemben nagyfokú értetlenséget mutató
ifjabbik Harnoncourt egy meglehetősen racionális érvet szegez az idősebbiknek,
s ezzel új alapra kívánja helyezni vitájukat: "A talán isteni, abszolút tudás
matematikai értelemben véve végtelen, nem mérhető. Az én tudásom és a te tudásod
ehhez az abszolút bölcsességhez képest egyformán nulla. Ebből a szempontból
nézve a te tudásod tehát egyáltalán nem értékesebb, mint az enyém." (Monika
Mertl: Szívvel gondolkodva… ford. Sarlós O. Zsuzsa. Budapest, 2002. 19.)
A Zene mint párbeszéd gyakran polemikus hangja világosan utal arra, hogy
a vitahelyzetek keresése legalábbis az egyik oka Harnoncourt "írói munkásságának".
Ha a majdnem húsz évvel ezelőtt született könyvet olvasva olykor az a csalfa
benyomásunk támadna, hogy Harnoncourt fantomokkal viaskodik, s hogy nyilvánvaló
igazságok mellett túlságosan is harcosan tör lándzsát; s ha mindehhez netán
még hozzáillesztjük a megfellebbezhetetlen tekintélyű világklasszis karmester
mai portréját, akkor azért nem árt, ha arra is gondolunk: Harnoncourt Mozart-produkciói
Bécsben mostanság is képesek botrányt kiváltani, ha túlságosan a helyi ízlés
elevenébe vágnak - és eközben felvételei korántsem váltanak ki osztatlan lelkesedést
a historikus zenélés angolszász képviselőiből.
A vita - s általában a verbális kifejezés - mindazonáltal Harnoncourt számára
mégsem elsősorban a meggyőzés eszköze, hanem intellektusának és önreflexív természetének
megfelelő önmegjelenítési forma. Közhely, hogy viták - még ha a tudományos beszédmód
ismérvei szerint folynak is - sohasem vezethetnek el valamely egyedüli "igazsághoz".
Az viszont viszonylag frivol kijelentésnek tűnik egy főként történeti (jelesül
zenetörténeti) fejtegetéseket tartalmazó könyv élén, amely okfejtéseiben rendre
korabeli forrásokra hivatkozik, hogy "a forrásokból vett idézetek nem szolgálhatnak
bizonyíték gyanánt, mivel kiválasztásuk már maga is az idéző szándékát és elképzelését
tükrözi." Harnoncourt azzal, hogy könyvét szándékoltan nem látta el jegyzetapparátussal,
s hogy benne zenetudományi tanulmányokat, ismeretterjesztő írásokat és egészen
rövid gondolatmeneteket gyűjtött egybe, egyértelműen kivonta az akadémikus diskurzusból.
Az egykorvolt zenetörténeti való tehát Harnoncourt szerint a maga végtelen és
ellentmondásokkal teljes komplexitásában végül ugyanolyan megközelíthetetlen,
mint a korábban emlegetett isteni tudás. A hagyományt meg lehet ugyan szólítani,
de válaszai mindannyiszor szfinxszerűen talányosak lesznek: azoknak, akik benne
éltek, nem volt szükségük arra, hogy kategorikus válaszokat kapjanak tőle. Harnoncourt
számára a 17-18. századi zenék történetisége - "régisége" - nem azért fontos,
mintha úgy gondolná, hogy ennek tudatosítása révén a korabeli előadási gyakorlat
mind teljesebb rekonstrukciójához, minél inkább "hiteles" interpretációhoz kellene
vagy egyáltalán lehetne eljutnunk. Ha rendelkeznénk olyan egységesen érvényes
zenei idiómával (140.), amelyben a ránk hagyományozott kultúrjavakat
a magunk hasznára tudnánk fordítani, úgy bizonyosan annak keretei között értelmeznénk
őket. Ilyesfajta saját zenei idiómánk viszont nincs, mondja Harnoncourt. De
nem tekinthetjük sajátunknak az 1870-es években kialakult, s a mi korunk (értsd:
hatvanas-hetvenes évek) szellemi vákuumát betöltő késő romantikus előadói hagyományt
sem; nem remélhetjük, hogy hozzá fog segíteni bennünket ahhoz, hogy a "régi
zenék" megszólítsanak bennünket. Azért van tehát szükség a korabeli hangzásvilág,
hangszerek és elméleti források, a kéziratok és a régi hangszerek tanulmányozására,
hogy ezen keresztül közelebb kerüljünk a művek jelentéséhez, s ennek nyomán
életre keltsük a saját korunk számára érvényes olvasatot.
Harnoncourt szkeptikus empirizmusának és szkeptikus historizmusának felel meg
a könyv a maga némileg rapszodikus szerkezetével és élesen eltérő szövegtípusaival.
Harnoncourt nem a hajdanvolt zenei gyakorlat tudományos rekonstrukciójára, hanem
egy hagyomány komplexitását tükröző szövegvilág létrehozására törekedett: az
empíria, a gyakorlati útmutatás, a nagyon is anyagszerű hangszertechnikai, forráskritikai
és előadási kérdések, a történeti, esztétikai fejtegetések, műelemzések a rendszeralkotás
igénye nélkül, de mégis egyazon szellemiség által áthatva kapcsolódnak egymáshoz.
Valamelyest hasonlóan ama kor zeneelméleti munkáihoz, amelyről a szerző retrospektíve
ír. E vonzó világba decens fordítás és szép kiállítású könyv vezeti be a magyar
verzió olvasóját. Az Utószóban a fordító, Dolinszky Miklós klasszikus összefoglalását
adja a hazai Harnoncourt-diskurzusnak, amelyből mellesleg ő maga is jelentős
részt vállalt.
Harnoncourt a maga további elemzésre csábító, felkavaró írásaival akarva-akaratlanul
is szuggerálja azt a fogalmi bázist, amelyben a karmester Harnoncourt-ról gondolkodhatunk.
Talán nem szentségtörés éppen a Zene mint párbeszéd megjelenésekor azt
remélni, hogy a befogadói közösség a továbbiakban arra is vállalkozik majd,
hogy a kivételes nagyságú és jelentőségű előadói uvre-t új szempontok
szerint, más távlatokból is szemügyre vegye.
|