És ki mer / a lemenő nap szálkamezejében, / az ég dagálya és / a föld apálya idején / útrakelni, akárhová? - kérdezi Pilinszky János soraival (A mélypont ünnepélye - Szálkák, 1971-1972) Dukay Barnabás szerzői lemeze. Aggodalom csendül ki a mottóból, mint ahogyan a művekből is, melyeket Dukay a kérdésre adott válasznak szán. Nem ő az egyetlen alkotó, aki félti világunkat, s napjaink kulturális és morális válságjelenségeit látva úgy véli, az emberiség új kor előtt áll, s túlélése attól függ, képes-e pillanatnyi érdekeit felülvizsgálva és történelmi tapasztalataiból tanulva önmérsékletet tanúsítani biológiai és pszichikai környezetének túlterhelésében. Dukay egész eddigi életműve az ember és a tőle függetlenül létező kozmikus tér közötti egyensúlyt keresi: divatoktól független, csak saját rendszerében mozgó zeneszerzői világában belső úton jár, s ezen távol tart magától minden olyan hivatkozási formát, mely közvetlenül utalna környezetünk anyagi valóságára.
A Budapest Music Center gondozásában megjelent lemezen az idén 52 éves zeneszerző hét reprezentatív műve szerepel, pályájának utolsó húsz évéből. A felhangzó hét mű valójában négy kompozíció, melyek közül a lemez összefoglaló címét adó Lebegő pára a mélység színén négy különböző változatban szólal meg. Nem variációkról, hanem ugyanannak a négyszólamú zenei folyamatnak négy különböző együttesre készült átiratáról van szó. Itt a négy szólam más-más hatású, vizuális képzetekként is értelmezhető hangszínként jelenik meg a különböző változatokban, attól függően, hogy hangszeres vagy vokális formában, brácsákon (Esti változat), tenor hangokon (A hűvös alkonyati áramlatokban), alt hangokon (Esti változat) vagy marimbákon (A kavargó esti szelekben) halljuk. Dukay motettáknak nevezi ezeket a műveket, mégpedig a műfaj barokk korszak előtti jelentése szerint. Motettáinak szólamai nem ábrázolnak, hanem előre meghatározott szabályok szerint mozognak, s az absztrakció igen kifinomult formájában hordoznak mélyen átélt zenei folyamatokat, feszültségeket és oldásokat, változást és nyugalmat. A négy, azonos hangokból építkező motetta ritornellként fogja közre a három nagyobb kamaraegyüttesre készült kompozíciót (...mint sziklák között a szél; A lenyugvó Naphoz; Fölizzás a tüzekben), melyek közül az elsőt szintén hangszeres motettának, a másodikat "áldozati zenének" nevezi a zeneszerző. A teljes lemezt meghallgatva a hét zenei egység a visszatérések által ciklikus nagyformává összegződik, melyben a tételeket elválasztó szünetek időtartama is szerkezeti jelentőséget kap. Az ötvennyolc percnyi zene mellbevágóan szép, már-már katartikus végkicsengésű kompozícióvá válik, jóllehet Dukay zeneszerzői gondolkodásában a katarzisnak - éppen zenéjének absztrakt és távolságtartó jellege miatt - nemigen van szerepe, legalábbis abban az értelemben bizonyosan nem, ahogyan az utóbbi háromszáz év európai zenéjének formatani és retorikai szabályai nyomán megszoktuk. Hiába keressük a hagyományos értelemben vett motívumfejlesztést, a témákat és melléktémákat, az átvezető szakaszokat, a formai csúcspontokat vagy a zenetörténeti idiómákra hivatkozó karaktereket. Helyettük egyenletesen mozgó, tiszta és világos, saját rendszerükben mindig koherensen megszólaló folyamatokat hallunk, melyekben figyelmünket szinte csak a zene két legfontosabb összetevője, a hangmagasságok változása és a hangok térbeli elhelyezése irányítja. Könnyű volna zenéjének stílusát egyszerűen a minimalista irányzatok egyik egyéni módozataként meghatározni, hiszen eszköztára valóban egyszerű elemekből áll. A történések egyszerűsége azonban látszólagos. Saját tapasztalatom szerint minél többször hallgatja meg az ember a lemezt, s minél inkább képes valóban elmélyülten követni a többnyire egyenletes mozgás összhatását keltő szólamokat, annál mélyebbnek és bonyolultabbnak hallja a műveket. Dukay ugyanis nem mond le a disz-szonanciákról, a konszonanciákról, a hangzás sűrűsödésének és ritkulásainak hullámzásáról, az egynemű és az összetett hangszínek egymásmellettiségéből kibontakozó érzéki hatásról. Kompozíciói hangról hangra kidolgozott polifon építmények, melyekben egyetlen hang sem az emócióknak vagy a pillanatnyi ihletnek köszönhetően, hanem egy szigorúan végigvitt kontrapunktikus szerkesztés eredményeként került oda, ahol felhangzik. Zeneszerzői gondolkodásának egyik jellemző elvét tárja elénk például a Fölizzás a tüzekben című nonett, melyben a hagyományos motívumfejlesztést a hosszan tartott hangokból kibontakozó zenei struktúrák helyettesítik. A 81 hosszú hang megszólalásából létrejövő folyamatban a kilenc szólóhangszer mindössze 9-9 hangot játszik, s a hangzó felület ezeknek a hangoknak a sorrendjéből, időtartamából és a közöttük lévő szünetek hosszúságából alakul ki. Amikor egy-egy szólamban szünet szerepel, a többi szólam viszi tovább a mozgást. Az együtthangzások levegősek, a hallgatónak van ideje minden belépő szólamot és tartott hangot figyelemmel követni, mert öt szólamnál több sohasem játszik egyidejűleg, s a hangzó tér is igen tág (3-4 oktáv terjedelmű). A 81 ütem során nem halljuk kétszer ugyanazt a harmóniát. A lassan változó hangzatok folyamán átrendeződik bennünk a disszonancia-konszonancia érzék évszázadok óta rögzült reflexe is, s önálló jelentőséget kap az összhangzásokban létrejövő hangszínek és dinamikai árnyalatok állandó mozgása.
A lineráris gondolkodásból létrejövő hangzás és dallamvezetés absztrakt (hangszerektől és énekhangoktól lényegében független) módja Dukay egyetlen szembetűnő zenetörténeti hivatkozása, mely kétségtelenül a barokk korszak előtti mesterek szakrális zenéjéhez, a késő középkori és reneszánsz vokálpolifónia esztétikájához kapcsolódik. Műveinek homogén hangzása is erre utal: előszeretettel használ egynemű hangszereket vagy énekhangokat, melyeket - mint a Lebegő pára a mélység színén című motetta négy alakváltozata mutatja - esetenként kicserél ugyan más egynemű hangokra, de a hangforrások megváltoztatása csak a hangzás felszínét formálja át, a zenei alapgondolatot, illetve a hangok absztrakt összefüggéseit nem érinti. A nagyobb együttesre készült művekben, akár egynemű hangszerek szerepelnek bennük (mint a három hegedűre, három mélyhegedűre és három gordonkára írt Fölizzás a tüzekben című nonettben), akár különféle vonós és fúvós hangszerek szólaltatják meg őket (mint a pontosan nem meghatározott apparátusú A lenyugvó Naphoz vagy a tizenkét vonós és fúvós hangszeren játszandó ...mint sziklák között a szél esetében), a sok hangszer ellenére az anyagkezelés természetéből adódóan olyan hangzás jön létre, mely egyetlen egységes (önmagán belül azonban rendkívül változatos) hangszínné olvad össze.
Dukay zenéjének "alanyiságnélkülisége" a hallgatótól némi aszkézist, az előadóktól teljes alázatot követel. A lemez hangszeres és énekes zenészeinek szólamaikat nem tolmácsolniuk kellett, hanem azonosulni velük. Feladatuk egyszerre szólisztikus és kamarazenei igényű, s tárgya nem a hangszerkezelés (énektechnika) virtuozitása, hanem az érzékeny dinamikai fokozatok megvalósításához szükséges biztos és árnyalt hangképzés. Szerepük tehát nem azért lehetett nehéz, mert a művek látványos technikai bravúrokat vártak tőlük, hanem azért, mert a szólamok megszólaltatásához olyan szellemi és fizikai készenlét kellett, melynek eredménye feloldódott a sok összetevőből kiépülő zenei folyamatban. A lemez e tekintetben egészen különleges előadói teljesítmények sorozatát kínálja. A mélység színén című motetta négy változatában szembesülünk azzal, hogy egy azonos absztrakt zenei szerkezet mennyire különböző intonációs és játéktechnikai kihívásokat jelenthet attól függően, hogy milyen együttesen szólal meg. A négy brácsaszólista (Fejérvári János, Kárpáti Szilvia, Láposi János, Ludmány Emil), a négy tenor (Bubnó Tamás, Patay Péter, Pechan Kornél, Viszló István), a négy alt (Gupcsó Gyöngyvér, Károlyi Katalin, Kiss Edit, Tájler Ildikó) és a marimba-változatot előadó Amadinda Együttes (Bojtos Károly, Holló Aurél, Rácz Zoltán, Váczi Zoltán) játékát hallgatva örülhetünk, hogy Dukay olyan érzékeny és kivételes kultúrájú zenészeket talált művei megszólaltatásához, akik - már-már legyőzve a hangszerjáték és az énekhang-képzés fizikai korlátait is - képesek voltak szándékainak szinte makulátlan közvetítésére. Számomra talán legszebbnek az Amadinda Együttes által játszott változat tűnt, de a "talán"-nal pozitív bizonytalanságomat is jelzem: a négy produkciót újra- és újrahallgatva a rangsor olykor változik. Hasonlóan ihletett a nagyobb létszámú együttesekben közreműködők játéka is. Szépen szólnak a Fölizzás a tüzekben című nonett biztos vonóvezetést és tiszta intonációt igénylő vonóshangjai, a finoman artikulált játékmódoknak köszönhetően pedig a 12 szólamú A lenyugvó Naphoz úgy szólal meg, mint egy burjánzó, öntörvényű elemekből kibontakozó, bonyolult organizmus. A művek hatásához hozzájárul a hangzás akusztikai tisztasága, minden apró mozgást finoman érzékeltető, pontosan kidolgozott tere is. (A Főnix Stúdióban készült felvétel hangmérnöke Bohus János, zenei rendezője Wilheim András volt, a montírozást Vincze Veronika végezte.)
A lemezen hallható kompozíciók szimbolikus tartalmú, természeti és fényjelenségekre utaló címei sejtetik, hogy Dukay nem önmegvalósításként, hanem szolgálatként éli meg zeneszerzői szerepét, körülbelül úgy, ahogyan a középkori mesterek tették, akik az alkotó munkát a világmindenség és az ember közötti kapcsolat közvetítő lehetőségének tekintették. A művek egyenletes mozgása és harmóniaritmusa egyfajta szakrális-kultikus hatású időtlenség (vagy még inkább: időn kívüliség) érzetét kelti. "... hogy idő nem lesz többé" - mondják a Jelenések könyvének szavaival (10/6) a Lebegő pára a mélység színén vokális változatai. Ha mégsem érezzük e kompozíciókat apokaliptikus jóslatoknak, annak valószínűleg a zene kiegyenlítettsége és nyugalma az oka. Dukay művei azt sugallják, hogy a körülöttünk lévő világ idő- és tér-dimenzióiból mindössze annyit vagyunk képesek érzékelni, amennyit belső mikrokozmoszunk enged. S mivel a makrokozmosz igazi törvényei kívül esnek az emberi felfogóképesség határain, minden kultúra és minden kor másképpen fogalmazza meg a hozzájuk való viszonyát, s neveltetése és világnézete alapján minden egyes ember másképp vesz tudomást a tőlünk független erők létezéséről. Püthagorasz és későbbi követői szerint az a zene, amely képes a világ kozmikus törvényszerűségeit matematikai és akusztikai arányaival közvetíteni, valamiképpen befolyásolni tudja az emberi lélek működését is. Úgy tűnik, Püthagorasz, Platón, Boethius és az őket követő teoretikusok késői utódaként Dukay hisz abban, hogy a kultúra és azon belül a zenei alkotóművészet - ha túl tud lépni a szigorúan ember- és énközpontú gondolkodáson - még sokat tehet önpusztító civilizációnk megmentéséért. A műveiben megjelenő zenei ideálokon keresztül egységes és mélyen átélt világszemlélet körvonalazódik, melyről természetesen csak az utókor fogja megtudni, hogy az ezredvég korszellemének volt-e fontos része, vagy olyan látomás, melyben egy érzékeny művész kereste saját válaszait korának nyomasztó problémáira. Jó lenne hinni benne, hogy Dukay zenéjének szép és szelíd hangjai visszhangra találnak.