Akad nemesség, amely adakozó kedvben nyilvánul meg, s akad, amelyet visszafogottságáról ismerni fel. RÁNKI DEZSŐ a magyar zenekultúra született arisztokratáinak egyike: alkatához és a magyar hangversenyéletben vállalt szerepéhez szervesen hozzátartozik, hogy kétszer meggondolja, mielőtt egyszer fellép - nem csoda, ha koncertjei népes közönséget vonzanak és ünnepnek számítanak. Legutóbb zenekari estjét hallhattuk: a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR kíséretével két Mozart-zongoraversenyt szólaltatott meg a Zeneakadémián.
Örömmel állapítom meg, hogy változó színvonalú teljesítményeinek sorában ROLLA JÁNOS együtte-se a műsor élén megszólaltatott Prágai szimfóniát (D-dúr, K. 504) ezúttal nemcsak ihletett karakteri-zálással, de a kidolgozásra is ügyelve tolmácsolta. A mű súlyát határozta meg a nyitótétel Adagio bevezetésének pompája és méltósága, energiáját közvetítette az Allegro szinkópáinak vibráló feszült-sége és tempóvételének dinamizmusa. A Liszt Ferenc Kamarazenekar előadása nem maradt adós a sötétebb tónusokkal sem, melyeket Mozart a kecses Andante vásznára vitt fel, így óva meg az ünnepi fényű kompozíciót az egyoldalúságtól. Itt már becsúszott néhány disztonálás, ám mindez szerencsére nem bontotta meg az élmény harmóniáját. Inkább a Presto finálé lüktetésével kapcsolatban lehet a kritikusnak bíráló észrevétele: a megszólaltatás mintha kevesellte volna a tempó sodrát, kissé nyug-talanul-sietősen töltve ki a tétel ritmikai kereteit.
Két műben két portrét, két lehetséges mozarti magatartásformát mutatott fel Ránki Dezső játéka a szünet előtt és után. A Szöktetéssel egyívású A-dúr koncert (K. 414), amellyel a nagy, bécsi verseny-művek sora kezdődik, a derű hangján szólal meg, s bár a zongora és a zenekar kapcsolatában gyak-ran megjelenik a színpadias párbeszéd mozzanata, ez a mű még nem annyira operai fogalmazású, mint egyes későbbi testvérei. Az alig három esztendővel fiatalabb, 1785-ből származó d-moll koncert (K. 466) már más eszményt képvisel: ez a sűrű atmoszféra és drámai-tragikus intonáció a Requiem és a Don Giovanni vokális világának hangszeres megelőlegezése.
Ránki az A-dúr koncert nyitótételét könnyed billentéssel és pergő ritmussal, a hangzásideál terén tu-datos takarékossággal adta elő: játékának alaptónusát itt és most a fémes csengés helyett tompított élek és pasztellszínek határozták meg. A D-dúr Andantéban finom melankólia uralkodott, míg az Al-legretto finálét könnyed humorral tolmácsolta a zongoraművész. Alapvetően más volt megszólalás-módja a d-moll versenyműben: súly és erő, érces billentés és háborgó érzelemvilág jellemezte a sa-roktételeket - kiváltképp a finálé lendülete volt mindvégig viharos -, ugyanakkor figyelmet keltett, hogy Ránki zongorázása még ilyenkor is mindig tiszta és tagolt zenei kommunikáció marad. Ez az alapma-gatartás: a beszédesség kapcsolta a két szélső tétel áramkörébe a bensőséges B-dúr Romance zon-goraszólamának recitativikus monológját. Ráadásként a koncert végén ismét Mozart-kompozíció hangzott fel: a K. 570-es B-dúr szonáta zárótétele. (Május 15. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Fe-renc Kamarazenekar)

Bayreuthban 1876. augusztus 13. és 30. között láthatta-hallhatta a világ A Nibelung gyűrűje első há-rom teljes előadását - mint a zenetörténet lapjain feljegyezték, magyar származású karmester, Richter János vezényletével. Hazánkfia őt követően egészen 1983-ig, Solti György vendégszerepléséig nem vezényelt Ringet a Zöld dombon. Tavaly nyáron, Giuseppe Sinopoli hirtelen, korai halálát követően az Ünnepi Játékok vezetősége FISCHER ÁDÁM-ot kérte fel a Wagner-tetralógia betanítására (Tallián Tibor: Átélhető mítosz - Muzsika 2001/11, 24-30.). Oly sok indokolatlan melldöngetés után valami, amitől magyar szív joggal dobbanhat nagyot. Ezért is helyes, hogy tavasszal - két bayreuthi nyár kö-zött - Budapest is hallhatott egy hangversenyt, amelyen jelképesen és a gyakorlatban mintegy össze-kapcsolódott a két nagy tettet végrehajtó karmester, Richter és Fischer személye: koncertelőadásban szólalt meg a Zeneakadémián A walkür I. felvonása. Az est fényét emelte, hogy az ÚJ OSZTRÁK-MAGYAR HAYDN ZENEKAR szólistáiként az Ünnepi Játékok énekesei formálták meg a szerepeket, s nem kevésbé, hogy Hans Richter emléke előtt a pódiumon megjelent, 83 esztendős Wolfgang Wagner beszéde tisztelgett.
Az első részt Haydn 93., D-dúr szimfóniája töltötte ki. A londoni szimfóniák sorát megnyitó mű előadá-sában Fischer Ádám mindenekelőtt a Haydntól jól ismert ötletgazdagságot, az eredetiségek hatását hangsúlyozta. Drámai légkört teremtett a lassú bevezetés dinamikai kontrasztjaival; ringatózó karak-tert adott a nyitótétel gyors főszakaszának, előlegezve itt azt a népiességet is, amely a maga nyer-sebb, dobbantós változatában majd a Menüett (karakterét tekintve inkább Ländler) tempóját és hang-súlyait határozza meg. Meghökkentő és egyszersmind figyelmet keltőn bensőséges effektusként ér-vényesült irányításával a Largo élén a magányos vonósnégyes váratlan megszólalása, s a tétel többi ínyenc meglepetéseleme sem maradt kiaknázatlan. Az előadásmódban megnyilvánuló figyelem és leleményesség azonban ezúttal nem találkozott hasonlóan gondos kivitelezéssel. Magam az Új Oszt-rák-Magyar Haydn Zenekartól mint alkalmi együttestől általában nem a stúdió-tökéletességet várom, játékában inkább a stílushűséget és ihletettséget értékelem - ez a tolmácsolás azonban túlságosan is rögtönzésszerűen hatott.
A walkür I. felvonásának koncentrált zenekari teljesítménye tálcán kínálta a békülékeny kritikusnak a feltételezést: a szelíd Haydn szimfóniája nyilván azért hangzott fésületlenül, mert a próbaidőt és ener-giát az erőszakos Wagner foglalta le önmagának. Úgy látszik, jutott is számára mindkettőből: a sors-szerű egymásra találás balladája, a tavaszi éjszakában kivirágzó, mitikus testvérszerelem zenei köl-teménye immár meggyőző szimfonikus háttér előtt hangzott föl. Fischer Ádám vezényletével a most hallott egyetlen felvonás, mint cseppben a tenger, sejteni engedte, milyen lehet a karmester négy teljes estén át a Festspielhaus pulpitusán. Elismeréssel adózhattunk az elemi energiának, amellyel a produkciót fűtötte-táplálta és hajtotta előre a kifejlet felé; imponált a fölényes szövegtudás és a feltét-len azonosulás, amelyben együtt lélegzett a mű ritmusával, átvette és szuggesztívan közvetítette di-namikáját, hangsúlyait. Nem csoda, hogy a zenekar, amelynek józan feltételezés szerint hazai pályán, Haydn-előadóként kellett volna kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtania, mégis az est második felében, Wagner tolmácsaként talált igazán magára: sűrű-sötét vonóshangzás, magabiztos rézfúvós játék, súly, erő és mozgékonyság jelezte az ugrásszerű minőségi változást.
A három szólista szerepfelfogását, netán ízlését érheti bírálat a magyar hallgató részéről, azt azonban illő főhajtással elismerni, hogy olyan hangmatériával, amilyent Siegmund, Sieglinde és Hunding szó-lamában elénk tártak, a mai magyar vokális kultúra nem rendelkezik. Sőt még ahhoz hasonlíthatóval sem. És ez nemcsak a természeti javak kategóriájába tartozó "talált kincsre" értendő, hanem az anyag megmunkálására is. ENDRIK WOTTRICH hősies és elszánt, büszke és küzdő szellemű Siegmundot formált; inkább férfit, mint ifjút; olyan figurát, aki nem hordozza magában eleve, sorsszerűen az áldo-zatra kiszemelt lény tragikumát. Tenorja érces és erős, imponáló vivőerejű, talán csak fényét hiányol-hattuk olykor. LIOBA BRAUN Sieglindéje a rejtett igazságok felismerésének, a sors megsejtésének női képességét sűrítette énekébe, melyben jelen volt a sérülékenység és a kiszolgáltatottság mozza-nata is: szólamát nagy kultúrával dolgozta ki, de szopránja partnerei mellett néha kissé kevésnek tűnt. Végül PHILIP KANG a maga tömör és hatalmas, de kevéssé árnyalt basszusával monumentális, vad Hundingot állított elénk: egy roppant, fekete kőtömb hangzó megfelelőjét. A szólam megformálásának nyerseségeit tapasztalva úgy érezhettük: nem így sikerült, hanem így akarja az énekes. Legfeljebb az intonáció pontatlanságait lett volna érdemes kijavítani. (Május 19. - Zeneakadémia. Rendező: Penta-ton Kft.)

Ismét eltelt néhány esztendő - épp annyi, amennyi a Magyar Televízió két Karmesterversenye között eltelni szokott: néhány fiatal pálcabűvölő ismét zsűri és kamerák elé perdült, tizedszer e modern nép-szokás hazai történetében. Az elmúlt években, a legkülönfélébb budapesti nemzetközi zenei verse-nyek gálakoncertjeiről írva mindig tisztemnek tartottam némi szándékos ünneprontást, gondolván, a világ olyan, hogy az egyik ember dolga a versenyrendezés, a másiké meg az, hogy ceterum censeo hangoztassa, a versenyek kártékonyak. Most is ezt kéne tennem, hiszen a zenei versenyek valóban kártékonyak: nem zenéről szólnak, hanem üzletről és karrierről, ráadásul mechanizmusukkal nem a rendkívüli tehetség kiválasztódását segítik (kiválasztódik az verseny nélkül is), hanem a nivellálódást, a gépiesen teljesítményközpontú értékrend eluralkodását. A televíziós karmesterverseny esetében azonban jogosulatlannak tűnik az értékcsősz ácsija. Az ok egyszerű: a különböző fordulók ürügyén néhány héten át a legszélesebb közönségrétegek olyan mennyiségű klasszikus zenével találkozhat-nak, ami más körülmények között ugyanazon csatornákon csak több hónap alatt jut el hozzájuk. Ez nagy szolgálat, aminek kedvéért magát a versenyt is el lehet viselni.
E rovat felelőseként csak a gálakoncertet kell meghallgatnom, de idén (nem először) tagadhatatlanul ez is azt a következtetést sugallta, mely szerint a jelentős muzsikusszemélyiségek iránti figyelem fel-keltésére nem éppen a versenyek kínálják a legmegfelelőbb módszert. Ami azt illeti, ezek inkább for-dítva hatnak: azt helyezik az érdeklődés középpontjába, ami jól fésült, lekerekített, problémamentesen biztonságos - vagyis középszerű. Így volt ez most is: a MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA élén pódiumra lépő első három helyezett teljesítménye, személyisége, zenéhez való viszonya mintha csak az előző bekezdésben foglaltak meggyőző bizonyítékával kívánt volna szolgálni. Az igazat meg-vallva még a győztesek puszta megkülönböztetése sem könnyű: inkább egyeznek ők, mint különböz-nek - mintha azonos nemzetközi futószalag hozta volna elénk mindhármukat, pedig a bronzérem birtokosa svéd, az ezüsté magyar (hogy, hogy nem, az MTV elfogulatlan nézői a közönségdíjat ezúttal is hazai versenyzőnek adták), a jelképes dobogó legfelső fokára pedig japán versenyző állt.
Vásáry Tamás zenekara mindhármuk pálcája alatt egyformán köznapi-elnagyolt teljesítményt nyújtott. És mit nyújtottak ők maguk? Senki sem vitathatja a frakk viseletének eleganciáját, a pódiumon való közlekedés és a meghajlások biztonságát, a pálca mozgatásának szabályos, pontos és informatív rendjét, melyet mindhárom győztes munkájában megfigyelhettünk. Mindez azonban a karmesterség-nek csupán külsődleges feltétele, s nem a karmesterség maga. A svéd ERIC SOLÉN felszínes maga-biztossággal, "Best of Bizet" stílusban kalauzolta végig a hallgatót a Carmen-szvit dallamain, egy ha-tásvadász komolyzenei slágerkoktél hangulatát teremtve meg. HORVÁTH GÁBOR egy jeles vizsgázó buzgalmával részletezte Till Eulenspiegel vidám csínyjeit, egyelőre nem mutatva fogékonyságot Richard Strauss költészete, (itt-ott fekete) humora és felszabadultsága iránt. Ami pedig MACUNUMA TOSIHIKO Brahmsát illeti: ez a 2. szimfónia a maga hiperaktivitásával és ritmikus sportgimnasztikai ihletettségével, a sűrű hajladozásokkal és táncmozdulatokkal a brahmsi gondolkodásmód iránti teljes immunitás meggyőző dokumentumaként hatott. Az RTV Részletes idei 20. száma 48 arcképet közölt - a verseny résztvevőinek tablóját. Ebből a mezőnyből tehát ők hárman voltak a legjobbak. Ne vonjuk kétségbe a döntés hitelét, de ne is engedjünk a negyvennyolcból. Bízzunk benne: versenyen kívül is teremnek még karmesterek. (Május 20. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Televízió)
A régizenei repertoár aranyalapjából, Bach és Händel műveiből válogatott budapesti koncertjén a FREIBURGI BAROKK ZENEKAR. A hangverseny műsora igazságosan oszlott meg a hangszeres és a vokális zene között: mindkét részben egy concertót (Händel: F-dúr concerto grosso, op. 3/4; Bach: d-moll kéthegedűs verseny, BWV 1043) követett egy motetta, illetve kantáta. Sőt még a műfajok is kiegészítették egymást: Händel műve, az 1720-as években komponált Silete venti (Hallgassatok, szelek - HWV 242) vallásos zene, míg Bach nagyjából azonos időszakban keletkezett darabja, a Weichet nur, betrübte Schatten (Távozzatok, bús árnyékok - BWV 202) világi alkotás, esküvői kantá-ta.
Sajnos az ellentétpárok más értelemben is folytathatók: a Händelnek szentelt első rész kevésbé kon-centrált muzsikálást hozott, s teljes értékű élménnyel csak a szünet utáni két Bach-előadás örven-deztette meg az igényes hallgatót. GOTTFRIED VON DER GOLTZ hangversenymester állva játszó, 16 tagú együttese könnyed ritmizálással, ám egyszersmind kissé ziláltan szólaltatta meg a nyitó Alleg-rót, s a helyzetet tovább rontotta a két oboa pontatlan játéka. A további három tétel kivitelezésbeli mérlege már vitathatatlanul kedvezőbben alakult, ám az összkép, amelyet e produkció alapján a Freiburgi Barokk Zenekar munkájáról kialakíthattunk, nem felelt meg az együttes hírnevének, inkább egy középkategóriájú együttesre utalt. Sokkal kedvezőbb benyomást keltett a Bach-kettősverseny, amelynek második szólistájaként DANIELA HELM szegődött a koncertmester partneréül: a közös muzsikálást tartalmas hang és feszes-rugallmas ritmizálás jellemezte, a tételek atmoszférájában mindvégig meghatározó maradt a muzsikusok élénk kommunikációja, intenzív egymásra figyelése. Ez az előadás már valóban méltó volt egy nemzetközi rangú együtteshez.
Az est nagynevű énekszólistája, az angol EMMA KIRKBY hasonlóan kétarcú teljesítményt nyújtott. A csalódottság percei nála is Händelhez kapcsolódtak: a Silete venti hallgatásakor mindenekelőtt azzal kellett szembesülnünk, hogy szopránja az évek során elkopott, legalábbis jelenleg igen megviselt álla-potban van (ötvenhárom évesen ez korántsem magától értődő). Általánosságban megfigyelhettük, hogy belépései a magas fekvésben testetlenek, a Dulcis amor áriában pedig feltűnt, hogy regiszterei nem egységes színnel-konzisztenciával szólalnak meg. A Date serta a középregisztert mutatta pőré-nek, s az sem tagadható, hogy a motetta hallgatásakor a koloratúrákhoz érve is sokszor éltünk át kínos pillanatokat. Mindez önmagában csupán a matéria romlékonyságával szembesít, s aligha indo-kolná az előadói felfogás bírálatát. Emma Kirkby azonban - talán a vokális problémákat igyekezvén ellensúlyozni? - nemcsak színpadiasan és plasztikus megjelenítésre törekedve, de sajnos többnyire affektáltan, modorosságokkal fűszerezve énekelte a Händel-szólamot. Úgy látszik, ezen a koncerten minden sebre Bach ragasztotta a flastromot, hiszen a menyegzői kantátához érve Kirkby énekstílusá-ban is helyreállt az egyensúly. A megfáradt hang egysége és fénye persze nem térhetett vissza, ám ezúttal a művésznőnek sikerült sokkal természetesebb magatartást találnia, amelyben az élénkség, a karakterek markáns kifejezése érvényesült ugyan, de az eredmény mentes maradt a túlzásoktól. (Május 27. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)
Az utóbbi időben állandósulni látszik a KING'S SINGERS budapesti fellépéseinek ritmusa: az együttes nagyjából kétévenként látogat el hazánkba. Itt jártak 1998 februárjában, majd 2000 januárjában. A szextett ma 34 éves múltra tekint vissza, de csak virtuálisan, hiszen a hajdani alapító tagok közül a két utolsó, Simon Carrington és Alastair Hume már közel egy évtizede, 1993 decemberében búcsút vett a közönségtől. A régi, nagy hatos korszakában a cambridge-i King's College énekeseinek műsorát az elfogulatlan nyitottság jellemezte: az enciklopédikus repertoár mindent felvonultatott, a reneszánsztól a romantikán át a legnehezebb és legelvontabb kortárs zenéig - és persze az elmaradhatatlan sláge-rekig. Később úgy tetszett, három-négy évnél többet az együttes nem bír ki tagcsere nélkül, s elterjedt, hogy a fluktuáció oka az egyetértés hiánya: ki erre, ki arra billentené a stiláris mérleg nyelvét. Két esztendeje, miután a szextett a Zeneakadémián A King's Singers farsangja címmel (zenekari kíséret-tel!) egész estés esztrádműsort adott, a kritika végén nyitva maradt a kérdés: vajon alkalmi enged-ménnyel van dolgunk, vagy önmagán túlmutató "üzenet" rejlik a műsorban, s az új King's Singers végleg a könnyű műfaj mellett kötelezi el magát?
Az újabb találkozás csattanós válasszal szolgált. Te lucis ante terminum címmel a King's Singers (amelyben időközben a második kontratenor posztján ismét tagcsere zajlott le) a lehető legkomolyabb műsorral lépett közönség elé. Kizárólag egyházi zenék követték egymást: Thomas Tallis, Orlandus Lassus, William Byrd, Frei Manuel Cardoso, William Blitheman és Heinrich Schütz művei - magnificat, miserere, requiem, motetták. (Remélem legalábbis, hogy valóban azokat a kompozíciókat hallottuk, amelyeket a koncert szervezői ígértek, a műsorfüzet ugyanis inkább gátolta, mint segítette a program rendjében való tájékozódást).
A hangverseny stilárisan és a megszólaltatás módját tekintve túlnyomórészt homogén, tömbszerű benyomást keltett, s ezért összefoglalóan értékelhető. A lassú, nyugodt mozgású reneszánsz polifónia világától legfeljebb Byrd Haec diese tért el a műsor élén a maga fürgébb járású dallamaival és világia-sabb szerkesztésmódjával, meg a program végén Schütz két kompozíciója a maga későbbi kort és más hatásokat, más nemzeti nyelvet jelző tulajdonságaival. Ezt leszámítva a teljes koncert az állandó-ság, sőt az időtlenség érzetét sugallta az egyházi a cappella-darabok sztoikus, érzelemmentes és fegyelmezett, kimért szólammozgású, kristályos polifóniájú előadásmódjával. Ami a lassú tempókat illeti, ezek itt és most nyilvánvalóan nem csupán a zenei felfogást szolgálták, legalább ennyire a hely-szín adottságaihoz való alkalmazkodás bölcsességét is jelezték: a gyorsabb mozgású dallamok a Szent István Bazilika visszhangos akusztikájában azonnal hangfürtként mosódnak egybe.
A King's Singers hangzása az elmúlt években olykor bírálatra adott okot: az éppen aktuális összetétel a szakma szerint hol megközelítette az egykori ideált, hol csak emlékeztetett rá. A mai hangminőség minden elismerést megérdemel: a tiszta csengésű, világos orgánumok egymáshoz és az adott kom-pozíció dinamikai-színbeli követelményeihez is tökéletesen alkalmazkodnak. Ezért is sajnáltam, hogy a koncert színhelye a Bazilika volt, amelynek a visszhangos belső tér csupán egyik nagy hibája - a másik az, hogy ez a tér hat kíséret nélküli énekhang számára (a visszhang ellenére is) reménytelenül hatalmas: az a cappella szextett egyszerűen elvész benne. David Hurley, Robin Tyson, Paul Phoenix, Philip Lawson, Gabriel Crouch és Stephen Connolly mindent megtett a lehetetlen helyzet enyhítése érdekében: a műsor jelentős részét processziószerűen, az oldalhajókban és a főhajóban vándorolva szólaltatták meg, egy-egy strófa idejére egy ponton megállva, majd továbbhaladva. Így elérték, hogy időközönként a közönség más-más része valóban megfelelő közelségből élvezhette éneküket, ám a teljes hallgatóságnak mindig legalább a fele csupán egy szép, távoli, tompa zsongást hallhatott. Meg-szívlelendő tanulság: a Bazilika nem hangversenyrendezésre való.
Nem maradhat említetlen egy szégyenteljes közjáték. Byrd darabja, a Civitas sancti tui éppen este nyolckor szólalt meg. Ugyanekkor megkondultak a Bazilika harangjai is: nagy erővel, győzelmesen, és zengtek egyfolytában vagy öt-hat percen át, elnyomva a zenét, megalázva a közönséget (amelynek tagjai, mellékesen jegyzem meg, fejenként négyezer forintot fizettek a belépésért), megsértve a mű-vészeket - akik mi mást tehettek, rendületlenül énekeltek tovább -, s nem utolsósorban szegénységi bizonyítványt állítva ki Magyarországról. Miféle plébános az, aki templomában akkor is harangoztat, mikor ott épp korunk egyik legkiválóbb énekegyüttese tolmácsolja a reneszánsz legszebb egyházze-nei műveit? És miféle koncertrendező az, aki a hangverseny előtt a templom felelőseivel nem tisztáz-za az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket? (Május 29. - Szent István Bazilika. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)
Arkagyij Volodosz, Ingrid Fliter, Kun-Woo-Paik és mások után KOCSIS ZOLTÁN nemrég újabb fiatal külföldi zongoraművészt mutatott be a magyar közönségnek: a NEMZETI FILHARMONIKUSOK hang-versenyén a francia-izraeli származású JONATHAN GILAD Beethoven G-dúr zongoraversenyét szó-laltatta meg. A pályakezdő muzsikus, akit az utcán megpillantva inkább vélnénk érettségiző diáknak, mint utazó virtuóznak, máris számos sikert tudhat maga mögött: eddigi életrajzában három verseny-győzelem szerepel, meghódította az amerikai közönséget, és hanglemez-karrierje is öt esztendős múltra tekint vissza.
Beethoven-játéka azt a régi tapasztalatot erősítette, mely szerint a klasszikusok alapművei nem fel-tétlenül bemutatkozásra valók: ezeket megszólaltatva nehezebb a fiatal művész dolga, mint ha a ro-mantikus versenymű-repertoár valamelyik hatásos darabját választja. A klasszikus szerző maga fog-lalja el a kompozíció teljes terét, a romantikus helyet kínál az előadónak is. Jonathan Gilad személyi-ségét sem volt könnyű megismerni Beethoven G-dúr zongoraversenyében: a darab arra késztette, hogy állig begombolkozzék, s inkább azt engedje megtudnunk, milyen zongorista, mint azt, hogy mi-lyen muzsikus. Hangszeres játéka kifogástalan, billentése pergő, hangja érces, technikája virtuóz, állóképessége imponáló. Zenei szempontból a jelek szerint különösen vonzódik a feszes giusto ritmi-záláshoz és az éles-erős hangsúlyokhoz. Mindez azt eredményezte, hogy a G-dúr koncert saroktéte-leinek fontos dallamait, mint valamilyen dombormű rajzolatát, gyakran markánsan kikalapálta. Ebből pedig magától értődően következett, hogy a mű gyors tételeiben is jelen lévő lágyabb-líraibb megnyil-vánulások ezúttal elsikkadtak, s az Andante con moto kérlelő, orfeuszi recitativója is veszített megin-dító személyességéből. Nem rajongok az olyan művészekért, akik fél percnyi taps után máris rohan-nak ráadást játszani, most azonban örültem, hogy Jonathan Gilad adakozó kedvében volt, s a lelkes ünneplésre válaszolva még két Chopin- és egy Mozart-tétellel lepte meg a közönséget. Ezekből a ráadásokból ugyanis (főleg a két Chopin-darabból) többet sejthettünk meg személyiségéről, mint az egész Beethoven-versenymű alapján: kiderült, hogy tud oldott és rugalmas lenni; kiderült, hogy van érzéke a nosztalgia és az elegancia iránt, s végül az is, hogy nem mindig szégyelli az érzelmeit. A hangverseny második részében Kocsis Zoltán, akárcsak néhány hete, most is elvezényelt egy táncjátékot: a korábbi Bartók-produkció, A fából faragott királyfi után ezúttal egy Ravel-balett, a Daphnis és Chloé ritkán megszólaló teljes verzióját. A közönséget most is íráskivetítő igazította el a cselekmény menetében, a zene legapróbb fordulatainak jelentését, illusztratív tartalmait is feltárva. Kocsis Zoltán keze alatt a mamutzenekar hangzáslehetőségeinek minden árnyalata kibontakozott: a hárfától a rézfúvókig, a szélgéptől és az ütőktől a mélyvonósokig. A karmesteri értelmezés hitelesen állította elénk Ravel jellegzetesen francia antikvitáseszményét, gyermeki ártatlanságával, könnyedsé-gével és játékos humorával, a zenekar pedig virtuózan és színgazdagon, telt hangzással és pontosan követte Kocsis utasításait. Ami a telt hangzást illeti, a Daphnis egyik-másik fortissimóját hallgatva úgy érezhettük, Budapestnek valóban szüksége van egy új, nagy befogadóképességű koncertteremre, az a hangzásvolumen ugyanis, amelyet Ravel művének némelyik részlete megkövetel, túlmutat a Zene-akadémia nagytermének akusztikai lehetőségein. (Június 2. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)