Technikai okok miatt.... - olvasom mind gyakrabban a zárt üzletek ajtaján, és bosszankodom. Hiszen a legtöbb esetben legalábbis gyanús: nem a villanyóra esett szét, nem valamelyik nélkülözhetetlen masina mondott csődöt, nem a vezeték égett el füstölve, pusztán az történt, hogy valaki mulasztott, megszegte kötelességét, alkalmasint lebukott valamilyen disznóság, szabálytalanság miatt. Ám ezt a mai magyar nyelv újmódi szabályai szerint nem szabad tisztességesen közölni. Engedje meg a kedves olvasó, hogy ezúttal magam is a bevált trükkhöz folyamodjam. "Technikai okok" miatt a május 2.-i koncert második feléről, Szigeti István új egyfelvonásosának premierjéről csak a Muzsika következő számában szólok (az a "technikai" nehézség jött ezúttal közbe, hogy a Rádió élő közvetítése után szerettem volna még egyszer meghallgatni felvételről a darabot, ám túl későn vettem észre, hogy az igényelt DAT-kazetták közt nincs ott a megfelelő számú tekercs). Nincs mit szépíteni a dolgon: ezúttal bizony lyukas lesz a kronológiai áttekintés, s kissé aránytalan is, hiszen éppen a nyitóhangverseny első feléről nincs sok mondanivalóm. Ugyanis mindössze két mű hangzott el, s közülük az egyik meglehetősen régi darab: DURKÓ ZSOLT Kolloidok című, 1969-ben készült alkotása.
Mindazonáltal Lázár Eszter sorozatszerkesztő igen jól tette, hogy a 29. alkalommal rendezett rádiós kortárs zenei fesztivált ezúttal Durkó-kompozícióval indította. Minél inkább telnek az évek - immár öt esztendő múlt el a komponista halála óta - annál világosabb: Durkó eufonikus hangzású, finom színekben gazdag művei a magyar zenekultúra legbecsesebb, divatokkal dacoló, maradandó értékei közé tartoznak. Olyanok, mint egy pohárnyi igazi szőlőből érlelt nemes nedű - a szalmából facsart, timsóval tartósított, kannában forgalomba hozott álborok korában. Ízlés, szellem, finomság árad belőlük. Hajlamos vagyok azt hinni, az ecuadori DIEGO LUZURIAGA zenéje is a minőséget képviseli a műanyag tömegcikkekkel, a fröccsöntött gagyikkal elárasztott zenei piacon. Igaz, csak egyetlen műve, a most megismert Tierra... tierra... alapján vonhatom le, talán elhamarkodottan a következtetést. Ez a két fuvolára írt (Matuz István és Matuz Gergely káprázatos előadásában megszólaltatott) darab mindenesetre elkerüli a fuvolakompozíciókra manapság olyannyira jellemző szószátyárkodást. Hogy mi és mennyi benne az ecuadori folklór, azt természetesen nem tudom megállapítani, azt azonban igen, hogy van némi különleges zamata anélkül, hogy zavaróan népieskedő volna. Az ismertető szerint a mű azt a pillanatot igyekszik megragadni, amikor Kolumbusz Kristófék a hosszú hajóút után először pillantották meg a földet. A zene hangulata kétségkívül efféle. Ködből, távolról, vízpára mögül bontakozik ki lelki szemeink előtt az ismeretlen vidék. Borzongatóan idegen és reménykeltő egyszerre. Közelítünk hozzá, "hajnaltól délig" - ám nem érünk partot. A mű úgy végződik, hogy ama bizonyos "föld" megtartja titkait. A genovai hajós töprenghet rajta, vajon valóban Indiába ért új úton, ahogy eredetileg szerette volna, vagy egészen más part derengett szemei előtt...
Május 8-án LÁNG ISTVÁN John Donne szövegére írt 3. kantátája kezdte a sort (előadók: Skoff Zsuzsanna, Ear-együttes, karmester: Sugár Miklós). A stílust talán úgy lehetne jellemezni: pre- és posztdodekafon. A kompozíció olykor (például a hangszeres bevezetőben) Webern op. 6-os ciklusának tételeire (különösen a másodikra és negyedikre), olykor pedig Boulez Mallarmé-imporvizációinak dallam- és színvilágára emlékeztet. Láng persze elég erős egyéniség ahhoz, hogy ne utánozza szolgaian az említett "mintákat". Miután a szöveg ezúttal angol nyelvű, a "magyarosch" prozódiával kapcsolatos szokásos problémák (titá-tam-tam ritmus stb.) sem zavarhatják a hallgatót.
A Petrassi-növendék római professzor, ADA GENTILE Small points című kompozíciója egy nemrégiben látott film képeit idézte fel bennem. A világ egyik legelzárkozóbb diktatúrájáról volt szó ebben a tudósításban: ama rettenetes országról, amelyben a "Kedves Vezető" áldásos tevékenysége miatt immár milliók halnak éhen. Pontos hírek azonban onnan nem érkeznek, csak ha valaki élete kockáztatása árán szökik át a határon. Nos, a filmen volt egy rövid képsor: teleobjektívvel a határ innenső oldaláról egy majdnem kihalt város "odaát". Szorongató, döbbenetes. Igazából csak sejteni lehet a borzalmakat. De minden túl messze van. Gentile zenéje ezt a "messzeséget" érzékelteti. Finoman fodrozódik a három fúvós, három vonós, és takarékosan a háttérben néha-néha megszólaltatott zongora muzsikája. Lebegő magas hangokat hallunk. Hangok tüllfüggönyét. És egyszer csak, váratlanul egy sikolyszerű hang következik. Elképesztő erejű, drámai pillanat. A szökevény átkiáltott, mielőtt lelőtték. Aztán vissza az egész. Madárzene szól. Felhang-kavalkád. Zongorahúrok eolhárfaként. Marad a titok, a soha nem tisztázható rémület.
JENEY ZOLTÁN Halotti Szertartásáról tudjuk, hosszú évek óta készül, alakul - s szerzője afféle mindent összegző főműnek szánja. Az évek során megismert (nem kevés) tétel alapján nyugodt lélekkel elmondható: valóban Magnum Opus. Legcsodálatosabb tulajdonsága a textúrák hallatlan változatossága. Jeney igen találékony különleges színű, karakterű, mozgásformájú textúrák kitalálásában, s ezeket bámulatos érzékkel tudja úgy egymás mellé állítani, hogy a drámaian nagy eltérések ellenére a hallgatót mindvégig lenyűgözi a darab egysége, a stílus, a zenei nyelv tisztasága. A most hallott két részletből ez a fajta egységesség és változatosság persze kevésbé derülhetett ki: különösen a Ricercare esetében éreztem úgy, hogy ez tétel "nagyobb rálátást" igényel, igazi funkcióját ellentétes karakterű darabok közt találja meg. De - korábbi tapasztalataim alapján - el tudom képzelni, milyen hatást kelthet a nagyforma részeként. Önmagában véve is érdekes zenei szövet. Az alaptéma (vagy mondjunk inkább "sort"?) egyszerre szól különféle fordításaival. Stravinsky Szeptettjének második tételében van egy hasonló pillanat. Nem "szép" a szó köznapi értelmében: érdes, kaparós hangzású. Itt-ott konszonásabb pillanatokká oldja, de végig fenntartja a feszültséget. A Bach-kantátára emlékező vokális tételben az egyszerűség az, ami a leginkább megragadó. Az alap a késő reneszánsztól ismert toposz, a kromatikusan lefelé lépegető dallamvonal - egy kis csavarással. Egyszer nagyszekund következik, ám a kihagyott lépcsőfokra visszakanyarodik a melódia. A konokul ismételgetett, imitált dallamvonal eleve fájdalmas karaktert ad a zenének. De nem érzelmesen fájdalmasat. A szentimentalizmus ugyanis az egyénieskedésből fakad. Itt azonban az európai zenének egy régi jelképéről van szó. A szerző nem magánérzelmeit teregeti ki, hanem a közösség nevében beszél. Különösen szép pillanat, amikor a férfihang után megszólal a női hangú koráldallam. Két strófát hallunk: csupa kis és nagyszekundból (egyetlen, de annál jelentősebb kisterc-lépéssel). Mintha egy valóságos korál sűrített, "összenyomott" változata szólna. Végül a két vokális szólam rövid duettel zárja le a frappánsan fogalmazott darabot. Hálásak lehetünk a Serei Zsolt vezette Componensemble-nak, Károly Editnek és Bubnó Tamásnak az igényes előadásért.
VIDOVSZKY LÁSZLÓ EL címmel bemutatott tételsorában ugyancsak az egyszerűség, a lapidáris fogalmazás iránti érzék ragadja meg elsősorban a hallgatót. A főszereplő a brácsa (regiszterében és még színében is az emberi hanghoz talán legközelebb álló instrumentum). A "környezet" tételről tételre változik. Az elsőben a brácsa diatonikus jellegű (mollos) dallama bizarr, negyedhangos hangzással szembesül (az utóbbi elhangolt zongorákon vagy hasonló hangzás előállítására képes elektronikus hangszeren hozható létre). A "harcnak" nincs győztese: a brácsa ellenállni látszik a megújuló, majd váratlanul egy közös hanggal véget érő támadásoknak. A második tétel nem más, mint három harmónia. Dúr, tág felrakással, majd ugyanaz, de középen disszonáns hanggal, végül visszatérés az elsőhöz. Létezhet egyáltalán szűkszavúbb zene? A harmadik darabban egy tartott mély hang fölött szól a klarinét. Dallamának egy-egy hangját mintegy "kierősítik" a hangszerek. A brácsa pedig időnként repetált hangokkal reagál. Ősi japán szertartászenék juthatnak eszünkbe. Meg - távoli asszociációként - Stravinsky talán legkülönösebb darabja, a három vonósnégyes-tételből az első a maga hosszan tartott hangjával, ismételgetett motívumaival. A sok apró tétel után következő hosszabb epilógus megint az időtlenség érzetét kelti. Egyenletes, nyugodt ritmusban szólalnak meg a dallamhangok. Többnyire szekundlépésekkel. De soha nem sejthetjük előre, kis-, vagy nagyszekund következik-e. Merre fordul a melódia, mikor jönnek nagyobb hangközök, mikor szólal meg akár hármashangzat-felbontás? Egyáltalán: mekkora egységekből áll ez a dallam? Mintha a hetes tagolás kínálkozna egy darabig. Ám néhány ilyen "sor" után elveszítjük a fonalat. A befejezés: hosszú egyszólamú dallam. Egyfajta "végjáték"...
Ahogy az első félidőben, a másodikban is külföldi szerző műve szólalt meg a hazai darabok közt. S akárcsak Ada Gentile esetében, ezúttal is jó érzékkel választott a szerkesztő. GALINA USZTVOLSZKAJA kétségkívül jeles egyénisége a mai orosz zenének. Mint annyian az oroszok közül, ő is mélyen vallásos muzsikus. (Egy recenzióban, ha jól emlékszem, már írtam róla: meghökkentő, hogy a kommunista ideológia erőltetése mennyire visszájára fordult, hiszen nemhogy eltántorította volna az embereket a vallástól, valósággal taszította felé). Jellemző már a címadás is. Usztvolszkaja 4. szimfóniának nevez egy olyan darabot, amely mindössze négy szólamból áll, s ebből is az egyik énekes (Horváth Mária vállalta és teljesítette kitűnően a feladatot). Nyilván nem a haydni-beethoveni szimfónia-tradíció folytatásáról van szó, hanem a kifejezés eredeti értelméről (együtthangzás, jól hangzás). Arról, hogy a zenei "jól hangzás", egyáltalán, a "zene" egyedüli értelme Isten dicsőítése, az Istenhez való könyörgés. A 4. szimfónia ez utóbbit valósítja meg, makacsul ismételgetett motívumaival. Kétféle anyag váltakozik. Lépegető alsó szólamhoz egy kvartból-kisszekundból álló felső csatlakozik. Trombita és zongora cserélgeti ezeket a szólamokat. A harmadik hangszer, a tamtam tagol. A másik formarész egy kvintakkordból indul ki. Ehhez jön az ének - semmi egyéb nincs a nyolcpercnyi darabban. És éppen e szűkszavúság által válik Usztvolszkaja zenéje hatásossá.
Az orosz zeneszerzőnő borongós, sötét színei után valósággal mellbevágónak tűnt SOPRONI JÓZSEF zongoraversenyszerű Kamarakoncertjének kezdete (szólista: Kollár Zsuzsa). Éles fényű akkord - olyasfajta hangzás, amely Stravinsky Requiem canticlesének végén szól. Ott - zárásként egyfajta lélekharang. Emitt, Soproninál kezdete egy alapjában véve komoly, de a játékosságot sem nélkülöző zenei folyamatnak. Sokféle anyagot vonultat fel és fűz szorosan egymás mellé a szerző. A kezdőakkordokat unisono követi, erősen tonális ízekkel. Aztán akad neobarokkos, ritmikus részlet. Olykor akár korai jazzre, ragtime-ritmusokra is asszociálhatunk. Soproni fő erénye az elegáns folyamatosság. Kiszámíthatatlan szerző, aki mindig meglep ötleteivel - de soha nem kelti a logikátlanság érzetét. Azt érezzük, alapjában véve rendben alakulnak a dolgok - csak éppen fogalmunk sincs, mi lehet e rend lényege.

A Budai Szent Imre templomban tartott harmadik hangversenyen (május 15.) három mű hangzott el. Lázár Eszter tartotta magát szerkesztői elveihez: ismét egy külföldi kompozíciót állított két hazai közé. SELMECZI GYÖRGY Sanctuarium című, orgonakíséretes, részben latin, részben magyar nyelvű kórusciklusa, amelyet a Kiss Katalin vezette Ars Nova Énekegyüttes és Varga Petra igényes előadásában hallhattunk, puritán, mindvégig kellemes hangzásra törekvő muzsika. Dallamvilága gregorián fordulatokra, népzenei motívumokra, néhol históriás énekekre emlékeztet. Az orgona finom hátteret vagy bevezetőt ad, ritkán szólal meg harsányabban. A harmóniavilág gyakran Kodályra emlékeztet, s akadnak fordulatok (különösen az utolsó tétel ilyen), amelyek konkrét Kodály-idézetként hatnak (legfeljebb zavarba jön az ember, ha az idézet forrását pontosan meg kellene neveznie). Ez a fajta tudatosan "magyar" tradicionalizmus tiszteletre méltó, de nincs veszélyek híján. Óvatlanabb, ideologikusabb, vagy egyszerűen csak naivabb szerzőnél a hagyományőrzésből könnyen avíttság válhat. Selmeczi azonban tapasztalt komponista, aki ügyesen elkerüli a bajokat. Nincs különösebb trükkje - mindössze arról van szó, hogy ihletett muzsikát ír.
ARVO PÄRT esetében sem hiányolhatjuk az ihletet. A Nyugat-Európában hallatlanul népszerű exszovjet (észt) szerző a végtelen nyugalmat árasztó, tonális muzsika mestere. Aki kedveli az effélét (és ma úgy látszik, széles e tábor), aligha tud betelni a gyönyörűséges hármashangzatokkal, templomi visszhang által felerősített, néha imitációkkal színezett dúrokkal, mollokkal. A Magyar Rádió Énekkara által kitűnően előadott Nunc dimittis (karnagy: Strausz Kálmán) furcsasága, hogy ezernyi tonikai hármas ellenére a végén éppenséggel sejtelmesen nyitva marad. A végső dominánsokra már nincs pontot tévő első fok.
SÁRI JÓZSEF magyar nyelvű Miséjét ugyancsak bemutatónak jelölte a koncertsorozat prospektusa. Holott a mű a hatvanas évek végéről való. Az "időnek" olykor furcsa játékai vannak. A régi kompozíció - erre maga a szerző is figyelmeztet ismertetőjében - meglepően mainak és posztmodernnek hat. Merésznek, mondhatnánk, ha ma volna még értelme e szónak. Hiszen korunkban bármi leírható. Akkoriban, az antivilágban volt igazi merészség efféle zenét papírra vetni. Nem csak, és nem is elsősorban vallásossága miatt. Az elvtársak ezt ugyan nem vették jó néven, de nagy irgum-burgumok, legyünk őszinték, nem jártak az eltévelyedés miatt. Sokkal veszélyesebbnek tűnhetett a korabeli divatoktól való tudatos eltávolodás. Márpedig Sári itt bizony ezt teszi. Konzervatív olyan időben, amikor a szakmában ezért megbélyegzés járt. Kodályos, de talán nem is annyira a nagy mestert követi, mint azokat a szerzőket, akik rendületlenül írták a 20. században is a maguk csendes-rendes egyházi használati zenéjét. Az eszmény a gregorián dallamvilág, Palestrina, Harmat Artúr, egy kis neomodalitással, kromatikával fűszerezve. A szöveg kifejezése inkább jelzésszerű. Természetesen D-dúr a Dicsőség, C-ben kezdődik a Hiszekegy és komorabb, súlyosabb a keresztrefeszítés zenéje. De szófestés, madrigalizmus nincs. A legeredetibb az Agnus - akarom mondani: Isten báránya. Hosszabb orgona-beveztővel indul, amelyben kromatikus basszushoz szaggatott felső szólam társul. A befejezésnél is az orgona játszik kétszólamú, gondosan, találékonyan kialakított imitációs invenciót.
Május 22-én kortárs zenei koncerteken enyhén szólva nem túl gyakran szereplő hangszert hallhatott kezdetben a publikum: Barbara Faast-Kallinger harmonikán játszotta TAKÁCS JENŐ apró darabjait. Az idén 100 (nem tévedés: száz) esztendős mester mulatságos, szellemes miniatűrjei után a süvölvény, mindössze 75 esztendős DECSÉNYI JÁNOS Rilke-sorokra írt, német nyelvű dalciklusa következett (előadók: Ocsovay János és Dinyés Dániel). A háromrészes kompozícióban nyugodt, takarékosan épített szélső tételek fognak közre egy izgatottabb, vadabb középrészt. Uralkodó az 1 : 3-as (kisterc-kisszekund) motivika. Mint minden Decsényi- darab, ez is kifejező, drámai erejű zene. Különösen szépek imitációs részei - például a bevezetés. Feltűnő ugyanakkor, hogy az imitációknál Decsényi szereti a végletekig leegyszerűsített, egyenletesen pulzáló ritmust. Ez kétségkívül a könnyebbik megoldás. Igaz, ebben a dalciklusban hatásos.
Az évfordulós köszöntő-félidő a 90 esztendős PONGRÁCZ ZOLTÁN régebbi Cimbalomversenyével folytatódott (szólista: Herencsár Viktória). Az utóbbi évtizedekben, amikor az elektronika immár nem a legendás három "T" középső ("tűrt") kategóriájába tartozik, s amikor elképesztő mennyiségben keletkeznek a cimbalomművek (kedves cimbalmosok, ezer bocsánat, de az az érzésem, egy ideje túl nagy a termés), magyarán, amikor ezeknek az eszközöknek végérvényesen elveszett az újdonságjellegük, furcsa élmény találkozni efféle úttörő kompozícióval. Vajon maradt benne valami a hajdani varázsból? Vagy csakis unottan, közömbösen hallgathatjuk? Nos, nem állítom, hogy mindvégig lélegzetvisszafojtva figyeltem a darabot. De a minőség azért kikezdhetetlen. S Pongrácz Zoltán, a hosszú időn át félreállított mester műve minőségi munka a javából. Nagy szakmai felkészültséggel és fantáziával megalkotott darab.
A második félidő elején kórusművek hangzottak el: SZŐLLŐSY ANDRÁS ismert Planctus Mariae-ja és CSIKY BOLDIZSÁR darabja, a Szabó Erzsi balladája. Ez utóbbit nem jelölte premiernek a prospektus, de magam még nem ismertem. Elképesztően nagyszerű darab! Eszközei hagyományosnak mondhatók, nyilvánvaló a nagy magyar kórustradíció hatása. Csakhogy Csiky zenéje úgy magyar, hogy elkerüli a Kodály-iskola közhellyé merevedett fordulatait. Üdítően más a harmóniavilág (legfeljebb Bartókra emlékeztet itt-ott), s roppant változatos a faktúra. Ráadásul minden áttetszően szól. A darab végig azt a látszatot kelti, mintha könnyű volna énekelni (pedig biztosan nem az, csak olyan remek kórusok birkózhatnak meg vele sikerrel, mint a Gráf Zsuzsanna vezette Angelica Leánykar).
Az erdélyi magyar komponista alkotása mellett rögtön egy németországi magyar, HAMARY ANDRÁS zenéjével is megismerkedhettünk. Sajnos empirikus tapasztalatot nem szerezhettem, csak olvashattam róla: Hamary az utóbbi időben operájával aratott választott hazájában sikert. Két zongorára és ütőkre írt műve alapján ezt el tudom képzelni. A szerző ugyanis kétségkívül drámai tehetség. Hatásos effektusokat talál ki, jó arányérzékkel váltogatja zenei anyagait, erőteljes kontrasztokat teremt. Viszont kevésbé ragadott meg a Gál Márta, Kérdő Gábor és Varga Zoltán Mihály társaságában előadott Szvitben, hogy zenei nyelve alapjában véve a hatvanas években kialakult idiómát követi. Ezt a nyelvet roppant találékonyan beszéli a szerző. De e fölött egy picit eljárt az idő (miközben másfajta zenék, zenei stílusok reneszánszukat élik, vagy soha nem váltak "súlytalanná").
Most, amikor számítógépbe pötyögöm e sorokat, még nem zárult le a "Hangversenyciklus 2002" eseménysorozata. Két hangverseny is hátra van még. Mégis: úgy vélem, nem sokat kockáztatok, ha kijelentem, ennek a sorozatnak a május 22-i hangverseny végén érkezett el a csúcspontja, SZŐLLŐSY ANDRÁS Addio című, Kroó György emlékére írt művével (szólista: Gazda Bence, karmester: Gazda Péter). Ha valaki visszalapozza az elmúlt időben írt recenziókat (remélem, kevesen vetemednek erre, olykor beleborzongok, ha erre gondolok), tapasztalhatja, nem először vagyok kénytelen Szőllősyt egyfajta kivételnek tekinteni. Megint meggyőződhettem róla: ő más nagyságrend. Végtelenül fegyelmezett felépítésű, szikár hegedűszólós vonószenekari műve mögött ott az egész európai kultúra. Bartók, a kései Stravinsky, korálidézet és Bach, keresztmotívum, passióhangulat. És Brahms. A motívum, amelyik már a 4. szimfóniában megjelenik, magyarázatát azonban a Négy utolsó ének bibliai szövegével nyeri el: O Tod... Végtelenül keserű és felemelő pillanat. Hátborzongatóan nagyszerű.

Jeney Zoltán

Selmeczi György

Szőllősy András
Felvégi Andrea felvételei