|
|
Otto
Friedrich: Glenn Gould.
Változatok egy életre
Fordította Sárközy Elga
Európa könyvkiadó, 2002,
541 oldal, 2800 Ft
|
Nálunk sajnos kiment a divatból, ám az amerikai és a nyugat-európai szellemi
világban még erősen tartja magát az életrajz műfaja. A világ boldogabb tájain
valakik valamiért kötelességüknek érzik, hogy kultúrájuk legjelesebbjeiről (de
természetesen kis és aprószentjeiről is) nagyjából öt-tíz évente vadonatúj,
az esetleg fölmerült frissebb tényeket is figyelembe vevő életrajzot adjanak
az érdeklődő közönség kezébe. Az életrajz szavatolja a kultúra folyamatosságát,
amennyiben gondoskodik nagyjai halhatatlanságáról - mintegy ápolja, rendszeresen
gondozza emléküket. Fenntartja velük a dialógust. A jó biográfia alapos, részletes,
tárgyilagos, olvasmányos. Udvarias mind az olvasók, mind a téma iránt. Otto
Friedrich pontosan ilyet tett le az asztalra 1990-ben, mely Sárközy Elga
hibátlan fordításában mostantól magyarul is búvárolható. (A kötetet több remek
mutató: diszkográfia, bibliográfia, Gould koncertjeinek jegyzéke teszi teljesebbé.)
A tárgy szeretetétől áthatva Friedrich roppant kiterjedt kutatásokat folytatott,
átnézett minden dokumentumot, beszélt az összes fellelhető személlyel, akitől
azt remélhette, mond valami használhatót, értékelhetőt Glenn Gould egyéniségéről,
gondolkodásáról, eszméiről, evési és ivási szokásairól. Mindamellett tapintatosan
- udvariasan! - közeledett bálványához, csak ritkán vesztette el mértéktartását;
jó arányérzékkel építette fel kötetét, így Gould iránti érdeklődése csak ritkán
mutatja a mániás idolátria vészjósló tüneteit. A biográfus mindent átvizslatott,
s ha végül nem sokat sikerült markolnia, ez legkevésbé sem munkája hiányossága:
Gould halála után is kisiklott az őt beskatulyázni akaró karmok közül. Gouldról
szinte lehetetlen életrajzot írni.
De Friedrich nem adta föl: a kissé suta alcímű kötet megkísérli bemutatni a
század egyik legvitatottabb előadóművészének életét és tevékenységét. Recenzens
úgy véli, a kettő voltaképpen egy, hiszen Gould élete maga volt a szakadatlan
tevékenykedés, zongorázott, zenét írt, interjúkat adott, filmeket és rádióműsorokat
készített, esszéket publikált, eközben pedig nem maradt ideje az úgynevezett
magánéletre. Felesége nem volt, de női vagy férfiúi szerelme sem; szüleitől
távol élt, magányosan, egyedül. Noha küzdött a magány ellen, de ezt is a maga
sajátos módján tette: végtelenbe nyúló telefonbeszélgetéseket folytatott. (Ezeket
azután könyvben publikálták.)
Gould esetében tehát eleve kudarcra ítéltetett a kísérlet, mely az élet tükrében
próbálja feltárni művészete lényegét - miként a fordított módszer is félrevezet:
ha művészetét élete lecsapódásaként boncolgatják. Friedrich mégis megpróbálta
megfesteni ezt a voltaképpen szürke, tüntetően eseménytelen életet. Munkaéletet,
mondhatni. (Hogy Gould munkamániás volt, az aligha vitatható. Többek közt ebben
is emlékeztet a mi Tandori Dezsőnkre.) Az életrajzírónak ekkor nem marad más,
mint feltárni Glenn Gould munkaéletének eseményeit, munkaeseményeit, ha úgy
tetszik. Ám ez fölöttébb száraz anyag. Mert miből is áll voltaképpen? G. G.
bevonult a stúdióba és X. Y. műveinek felvételén dolgozott. Elhatározta, hogy
fölveszi Z. hegedű-zongora-szonátáit. Döntését tett követte, és mivel a producerek
szinte vakon elfogadták javaslatait, fáradozásait siker koronázta: fölvették
Z. hegedű-zongora-szonátáit. Úgy gondolta, rádiójátékban éri tetten "Észak eszméjét".
Hogy mi ez az idea egészen pontosan, azt még egészen pontatlanul sem sikerült
eddig feltárni. (Rec. hajlik arra, hogy magát Gouldot tekintse "Észak eszméje"
megtestesülésének: Észak-fok, titok, idegenség.) Nem baj, Gould ezt az
eszméjét is megvalósította: a rádiójáték elkészült, ünnepelték.
Magára a kötetre vonatkozó recenzensi kérdés így szólhat: Hogyan lehet egyáltalán
bemutatni egy előadóművész produkcióját? Hiszen az interpretátor olyasmit hoz
létre, ami a pillanatban él, ha a művész élete befejeződik, művészete is véget
ér. Persze az újabb korból megmaradnak a lemezek, de hát az mégis más. Gould
feltehetően azt gondolta, hogy nem más; e tekintetben pályatársainál sokkal
körültekintőbben gondoskodott a maga halhatatlanságáról. Lemezei nyilvánvalóan
az utókornak is készültek, ő semmit sem bízott a véletlenre, vagy legalábbis
küzdött a vaksors ellen. Sokan gondolják, többek közt Rec. is, hogy a lemezkészítés
bizonyos fokig csalás (persze nyilvánvalóan nem mindegy, hogy ki követi el a
szemfényvesztést). Gould elismerte ezt, ám válaszul bevezette a "kreatív csalás"
fogalmát, amit annyit jelent, hogy a hangfelvételnél inkább a csalásra szavazott,
ha az a minőség szolgálatában állt. Tudjuk, az etalonnak számító, Furtwängler
dirigálta Trisztán felvételen néhány csúcshangot Elisabeth Schwarzkopf
énekelt be a pályája zenitjén már túljutott Kirsten Flagstad helyett. Gould
élvezte az ilyesmit, és azt gondolta, hogy a hallgatónak ilyenkor csak a kvalitás
számít, és egyébként sem vesz észre semmit. Friedrich persze megpróbálja leírni
Gould interpretációját, játékát, de az ilyesmi eleve reménytelen. Ilyenkor legjobb,
ha a kortárs kritikákat, vitákat ismerteti a biográfus, és így jár el Friedrich
is. A kötet legjobb lapjai a Gould életének apróbb eseményeit bemutató oldalak,
meg persze a döntő áttörés rajza, a Goldberg-variációk fölvétele 1955-ben. (Mennyire
jellemző Gould tevékenységére, hogy egy hangfelvétellel, nem pedig koncertek
sorával érte el a világhírt!) Szórakoztató a sok színes anekdota, baráti visszaemlékezés,
tanulságos a számtalan idézet Gouldtól. Mert ez az ember egyike volt a leginkább
reflektív előadóknak, hiszen nyilvánvalóan többnek tekintette magát, mint egy
zongoristának a sok közül. Hajlott a reflexióra, az önelemzésre, de kijelentései
- finoman szólva - e téren is ellentmondóak. Egyszer "az utolsó puristának"
vallotta magát (noha Bach- vagy Haydn-játéka minden, csak nem purista), máskor
"az utolsó romantikusként" állt modellt saját tükre előtt (noha voltaképpen
alig játszotta a nagy romantikus szerzőket). Talán ebben rejlik alakjának tragikuma:
minden önanalizáló, olykor önboncolgató hajlama és ambíciója ellenére önmaga
számára is kiismerhetetlen figura maradt egész élete során. Mr. Gould képtelen
volt megismerni Mr. Gouldot.
A kötet legfőbb tanulsága Rec. számára ekként foglalható össze: A modern előadóművészet
történetében talán Glenn Gould volt az első, aki megpróbálta elérni, hogy ne
csak egy zongorista legyen. Hogy ne csak zongorista legyen. Ám ezzel kudarcot
vallott. Zeneszerzőként megbukott, karmesterként nem jutott semmire. Nagy szellem
volt feltehetően, de számunkra csak egy zongorista maradt. Igaz, egyike a legérdekesebbeknek.
|
