Mihalovich Ödön: Dalok Meláth Andrea, Fekete Attila - ének Virág Emese - zongora Hungaroton Classic 2002

Feltételezem, hogy Mathilde Wesendonck nevét hallva nem Mihalovich Ödön dalai jutnak elsőként az olvasó eszébe. Azt sem hiszem, hogy Max Regert a zenehallgató közönség mindenekelőtt klarinétos kamarazenei darabok komponistájaként tartaná számon. Úgy vélem, joggal állapíthatjuk meg a Hungaroton e két zeneszerző említett műveit tartalmazó felvételeiről, hogy igazi kuriózumai a hazai lemezkiadásnak. Mindkét komponistától olyan műveket ismerhetünk meg általuk, melyekkel ritkán vagy egyáltalán nem találkozhatni koncertműsorokon. Ám ennek oka kettejük esetében igen eltérő.
Amikor Szerző Katalin a hetvenes évek végén összeállította Mihalovich darabjainak mindmáig legteljesebb katalógusát, az alábbiakat állapíthatta meg: "Műveit évtizedek óta nem játsszák, zenei közéletünk az életmű maradandó értékeinek sem szentel figyelmet." Úgy tűnik, mindez változóban van - legalábbis ami Mihalovich német nyelvű dalait illeti. Ennek a különös és talán nem teljesen érdektelen repertoárnak lemezre rögzítésére vállalkozott Meláth Andrea és Virág Emese, akik már nem először működnek együtt eredménnyel a magyar dalirodalom alkotásainak megismertetése érdekében, s akiknek munkájába ezúttal Fekete Attila is bekapcsolódott.
Ezúttal persze problematikus a "magyar" jelző. Ám eltekintünk tőle, hogy Mihalovich és zenéje etnikai, illetve stiláris hovatartozásának kérdésébe bonyolódjunk. Tény, hogy dal-śuvre-jében éppen a magyar nyelvű kompozíciók képviselik a legkevésbé időtálló részt. Petőfi Ereszkedik le a felhőjének megzenésítése (1885) vagy az 1897-ben kiadott Hat kuruc dal a német nyelvű művekhez nem mérhető, ma már élvezhetetlen, de legalábbis megmosolyogtató alkotások. E darabjai méltán tűntek el a koncertéletből az új magyar zene megjelenésével, amelyhez képest természetesen nemcsak ezek bizonyultak erőtlennek, hanem az életmű egyéb fejezetei is.
Másfelől zeneszerzői munkásságának leértékelésében Mihalovich maga is közreműködött annyiban, hogy a Zeneakadémia igazgatójává történt kinevezése (1887) után lassanként lemondott az alkotói tevékenységről. A szóban forgó német dalok többsége az 1870-es években jelent meg, ezután már csak kivételkép-pen, a Mathilde Wesendonck verseire írott hét dal (1891) esetében fordulhatott elő, hogy Mihalovich a Lied műfajában publikáljon. Az igazgatói tisztről való leköszönése (1919) után többé sem ma- gyar, sem német nyelvű darabokat nem jelentetett meg.
S még azzal is kihívta maga ellen a sorsot, hogy gyakran szemelt ki megzenésítésre olyan költeményeket, amelyeket nála nagyobb szerzők előtte már megkomponáltak. Hoffmann von Fallersleben In Liebeslustját és Uhland Seelige Todját óhatatlanul Liszt szerzeményeihez fogja mérni a 19. századi dalirodalomban jártasabb hallgató. Heine Du bist wie eine Bluméját Mihalovich előtt már Schumann és Liszt is egyaránt feldolgozásra méltónak találta. Másik Heine-dala (Durch den Wald, im Mondenscheine) halvány próbálkozásnak tűnik Mendelssohn kompozíciójához képest, csakúgy mint a Rastlose Liebe Schubert dala mellett. S ha a választott költemény nem is már feldolgozott vers, bizonyos - szerzőnkre nézve kellemetlen - párhuzamok akkor is kínálják magukat. Mihalovich egyetlen Eichendorff-megzenésítése (Schwüle Nächte) minden bája és szellemes, virtuóz zongoraszólama ellenére triviálisnak hat Schumann Liederkreisának Eichendorff-dalaihoz képest. A hét Wesendonck-dal sem kerülheti el az összehasonlítást Wagner Wesendonck-ciklusával, jóllehet stílusában kevés közösséget mutat azzal. Az egyetlen igazán wagneres kompozíció a sorozat ötödik darabja (Einen Menschen heiss zu lieben), melyet a többi tételtől eltérően sajátos polifónia, tágas ritmika jellemez. Voltaképpen inkább latens operakettős az énekhang és a kísérőhangszer felső szólama között, mint igazi dal. De még ez a szám sem nevezhető tisztán wagneriánus zenének - a harmadik strófában Mihalovich némi stiláris töréssel inkább Gounod felé kalandozik el. (Ez még kevésbé meggyőzővé teszi a költemény szentenciózusnak szánt, de csupán közhelyes, mindennapi bölcsességnek sikeredett záró strófáját).
Ám még ha Mihalovich nem tartozik is a 19. század és különösen nem a századforduló legjelentősebb zeneszerző-egyéniségei közé, dalainak vannak erényei. E darabok biztos kézzel, tökéletes mesterségbeli tudással megírt kompozíciók, az egyes művek megformálása jó érzékkel alkalmazkodik az alapul vett költői szövegek szerkezeti és tartalmi felépítéséhez. S akad köztük kifejezetten invenciózus, hatásos darab. A Lenau, Geibel verseire írt erdei, éjszakai tematikájú darabok hangulatosak, fantáziadúsak, melyeknek előadása a zongorakísérő számára is élvezetes feladat.
Végsősoron csak elismeréssel illethetjük a három előadó, Meláth Andrea, Fekete Attila és Virág Emese döntését, hogy lemezre vegyék egy késő romantikus magyar zeneszerző daltermésének legjavát; döntésüket csakúgy, mint annak megvalósítását. Egy ilyen vállalkozás kettős lehetőséget kínál. Egy-felől a szó legigazabb értelmében historikus felvétel, hiszen lehetővé teszi, hogy általa betekintést nyerjünk a magyar zenetörténet egy homályos, vagy eddig csupán egyoldalúan megvilágított fejezetébe. Másrészről persze nem csak a zenetörténész és zenehallgató számára érdekes ennek a terra incognitának a megismerése. Előadóművészek számára is izgalmas feladat lehet, ösztönző kihívást jelenthet az előadói gyakorlat hagyományait (és sablonjait) nélkülöző, érintetlen repertoár elsajátítása, kidolgozása. Úgy tűnik, Meláth Andreát is inspirálta a felfedezés öröme: gazdag művészi eszköztárának számos elemét átgondoltan és meggyőzően állítja a zenei tolmácsolás szolgálatába. Leginkább előadásának sokszínűsége tesz rám mély benyomást. Fekete Attila produkciója hasonlóképpen kidol-gozott, bár egy árnyalattal talán elmarad a Meláthé mögött. Ez különösképpen a Wesendonck-ciklus záróduettjében tűnik fel. Virág Emese finom alkalmazkodókészséggel, kikezdhetetlen muzikalitással teremti meg a dalok zenei hátterét.