"Csip-csup" dolgok, amúgy mellesleg
- Könyveket írt, részt vett megszámlálhatatlan kongressszuson, konferencián, tartott előadásokat, vezetett kurzusokat világszerte, ír, beszél, előad néhány nyelven, kiállításokat rendez, kutat, tanít, könyvtárt vezet, publikál. Mondjon valamit, amit nem szeretett, amit abbahagyott.
- A kritikaírást azért hagytam abba, mert nem kaptam olyan jelzést, hogy értékelik azok, akikről szól. Az Élet és Irodalomnál 1963-tól 1971-ig működtem, majd a Magyar Zenébe és a Muzsikába írtam elemző kritikákat. Egyik Durkó-bírálatomat éppen a karmester, Lehel György dicsérte nagyon. Ám amikor egyszer Durkó Zsolt azt nyilatkozta a Rádióban, hogy: Hát, sajnos, zenekritika, az nincs napjainkban, akkor abbahagytam. Volt rá más okom is. Kortárs zenével foglalkozni akkoriban úgy, hogy az ember nem megy el mindegyik vagy szinte mindegyik nagy nemzetközi fesztiválra, nem lehetett. Véleményt alkotni a magyar zeneszerzésről, miközben nem tudom, mi folyik a világban, képtelenség. Ezt főfoglalkozásként kellett volna művelni.
- Munkája során több kontinenst beutazott. Ehhez nagyon komoly nyelvtudás szükséges.
- Nekem valahogy periódusokba rendeződnek az utazásaim és a nyelvi korszakaim. Volt egy franciás korszak a hatvanas években, a hetvenesekben Olaszország, a nyolcvanasokban Amerika, a kilencvenesekben Japán. Persze nagyjából a véletlen hozta így.
- A fancia a legerősebb nyelve?
- Igen. Azt igazán uraltam. Utána az olasz következett. Tartok előadást angolul is, de tudom, hogy az nem tökéletes. Barry Brook professzor mondta egyszer - nekem címezve - egy stockholmi konferencián: "Amikor az ember idegen nyelven beszél, akkor nem azt mondja, amit akar, hanem amit tud."
- És meddig jutott a japánnal?
- Először is: későn kezdtem. Másodszor: nem arra törekedtem, hogy beszélni tudjak, hanem az alapdolgok elolvasására.
- Tavaly velem együtt rengetegen gyönyörködtek a Symphonia Hungarorum című, a Történeti Múzeumban Ön által megrendezett kiállításban. Nem ez volt az első ilyen munkája, hisz Ön rendezte a Zeneakadémia 100 éve címűt, egy Liszt-kiállítást Ausztriában és a Szigeti-kiállítást Budapesten. Az ilyen feladatok hogyan illenek egy zenetudós életébe? Hiszen az utóbbi magyar zenetörténeti kiállítás nemcsak zenéről szólt, hanem kultúrhistóriai képet is adott az ezeréves Magyarországról.
- Az alapgondolat a millenniumi készülődés hatására a Magyar Zenei Tanácstól származott, a koncepciót, részletes tematikát azután én találtam ki, a pénzt is én verekedtem ki, nem is keveset, de a megvalósításban szinte az egész magyar zenetudomány segített. A tárgyak megszerzésében, az installálásban pedig művészettörténészek, muzeológusok, szakértők működtek közre, és persze a múzeum teljes apparátusa.
- Látogatói rekordot is megdöntött a kiállítás. Katalógus nem kapható?
- Sajnos nem, mert a kiállítás bezártával a katalógusok elfogytak, s a boltokba csak néhány példány kerülhetett. Ezért fontos lenne újra megjelentetni, valamint szükség volna egy angol nyelvű kiadásra is, hiszen a legkiválóbb szakértők tanulmányaival és a pompás színes képekkel a kötet átíveli az egész magyar zenetörténetet.

A kezdet: Marokkó. És némi anekdoták
- Színes pályáját egyetlen vezérfonal köti össze: Bartók. Tévedek, ha a keleti zene felé fordulást is az ő számlájára írom? Bartók a népzenéhez fordult, a népzenéből táplálkozott, a tradicionális zenék hatottak rá, ez vezette Önt ebbe az irányba?
- Pontosan így van. A pályám vezértémája Bartók. A második téma - az úgynevezett "Európán kívüli zene" - Bartókból ered, mégpedig oly módon, hogy amikor - még főiskolás koromban - elkezdtem vele foglalkozni, felkeltette a figyelmemet az ő észak-afrikai kutatása. Utólag látom, hogy már akkor bennem voltak az akkor még nem is igazán felismert vonzalmak a keleti zene iránt. Ösztönzést főképp Szabolcsi tanár úrtól kaptam. Egyik első publikációm az Új Zenei Szemlében Bartók 2. vonósnégyesének arabos dallamairól szólt. 1956-ban beadott diplomamunkám egyik fejezetében pedig részletesen foglalkoztam Bartók 1913-as algériai gyűjtésével.
Úgyszólván egy véletlennek köszönhető, hogy 1957-ben Bartók nyomába eredhettem, ha nem is Algériába, hanem a vele etnikailag összefüggő Marokkóba. Szerettem volna valahogyan külföldre kijutni, és családi kapcsolat révén egy teljesen "fal" hivatalos meghívót kaptam a marokkói művelődési minisztériumtól, mely szerint meghívnak előadást tartani. Amikor már ott voltam, felkerestem a kultuszminisztérium akkor még francia főosztályvezetőjét, Marcel Vicaire-t, hogy nem lehetne-e az ürügy-meghívásból valóságosat csinálni. Bejött, és végül a "Bartók és az arab zene" című előadással végigjárhattam Marokkó nagyvárosait: Casablancát, Rabatot, Fezt.
Folytatása is lett a dolognak. Az épp akkoriban függetlenné váló országban elfogadták javaslatomat, hogy bízzanak meg népzenegyűjtéssel. Az igazat megvallva én nem népzenekutatói szakot végeztem a Zeneakadémián, hanem történészit, de Bartók és az arab zene kapcsolatának vizsgálata során valahogy "belekompromittálódtam" ebbe a munkába is. A gyűjtést persze egyedül nem tudtam volna elvégezni, nem volt felszerelésem, így a fezi múzeum igazgatójával együtt kaptunk kiküldetési parancsot. A múzeum közönséges magnetofonjával mentünk a falvakba, az ő kocsiján. A felvett anyagot később Párizsban megmutattam az UNESCO-lemezek sorozatszerkesztőjének, aki azt mondta, nagyon érdekes anyag, de sajnos technikailag nem alkalmas arra, hogy lemezt lehessen belőle készíteni.
Ám mi történt? A '60-as évek közepén a párizsi Musée de l'Homme-ban találtam egy új, Amerikában kiadott marokkói hanglemezt, melynek anyaga szinte azonos volt az én gyűjtésemmel. Azokban a falvakban készült, amelyekben én jártam, csak persze professzionális technikával. Tehát valaki elment később, és megcsinálta ugyanazt az anyagot jó minőségben, amiből lemez is lett. De becsületére váljék, hogy a szerző hivatkozott 1961-es, a Studia Musicologicában közölt tanulmányomra.
(E pillanatban az orvul bekapcsolt magnó kattanva lejárt. Kárpáti akkor vette észre, hogy kelepcébe csalatott, ám erről újabb adalék jutott eszébe.)
- A Marokkóban felvett 22 órányi anyagot hazahoztam, de lejegyezni nem tudtam, mert nem volt magnóm, a Tudományos Akadémiára jártam hát be lehallgatni, egy Erkel-magnón, zongorabillentyűnyi gombokkal. Akkoriban már kapcsolatban álltam Jack Bornoff-fal, a Nemzetközi Zenei Tanács főtitkárával. Ők módszeresen támogatták az Európán kívüli népzenei felvételeket, ezért írtam nekik kutatásomról, és elsírtam bánatomat. Mikor fél évvel később Jack Bornoff hivatalos látogatásra Budapestre jött, a Kultúrkapcsolatok Intézete által ellenőrként kiküldött tolmács kikerülésével Bornoff felhívta a figyelmemet, hogy máskor ne forduljak hozzájuk hasonló kéréssel, mert kellemetlenség lett belőle. Miért nincs a Magyar Népköztársaság kutatójának annyi pénze, hogy magnót vegyen?
- Szóval azon kívül, hogy külföldre utazott koholt indokkal, még kultúrbotrányt is kirobbantott. Nem következett valami retorzió?
- Nem, bár rosszul is járhattam volna. Azt gondolom, a magyar szervek jó kapcsolatokat akartak ápolni az UNESCO-val. Mivel marokkói utamról nemzetközi zenei berkekben is tudomásuk volt, meghívást kaptam két úgynevezett "East-West" konferenciára is, az utazás költségeinek teljes fedezetével. Az elsőt Teheránban rendezték 1961-ben, ahol olyan nagy kollégákkal ismerkedhettem meg, mint például Marius Schneider, a spanyol zenetörténet és zenei mitológia nagy szakértője. 1964-ben volt a következő UNESCO-kongresszus Új Delhiben. Ez azért volt különösen emlékezetes számomra, mert többek között Yehudi Menuhinnal és Ravi Shankarral is találkoztam, és hallottam őket együtt improvizálni.
- Mi volt az, ami miatt éppen Bartók került kutatásai fókuszába? A zenéje vonzotta, vagy meglátta a kérdőjeleket, melyekkel a későbbiekben analitikus módon foglalkozhatott?
- Amikor Bartók-témát választottam diplomamunkámhoz, még nem gondoltam, hogy életre szóló döntés lesz. A '60-as évek elején a Gondolat Kiadó "Kis zenei könyvtár" sorozatában alkalmam nyílott arra, hogy Schönbergről írjak kis monográfiát. Ez akkor merészségnek számított, hiszen Magyarországon Schönberg hosszú ideig tiltott gyümölcs volt. Mint maga Bartók is. Hallgató koromban a zeneszerzés és zenetudományi tanszakon Bartók-szemináriumot akartunk szervezni, ám Szabó Ferenc főigazgató ezt akkor nem engedélyezte, mondván: "Bartók nagy zeneszerző volt, de hibája, hogy nem értette meg a munkásosztályt. Maguk Bartók jogcímén bizonyára különböző dekadens nyugati zeneszerzőket akarnak becsempészni." Megírtam tehát a Schönberget 1963-ban, és elkezdtem vizsgálni Bartók kapcsolatát kortársaival: elsősorban Schönberggel és Alban Berggel, valamint Stravinskyval.

Az aranymetszés esete az elhangolással
- 1967-ben jelent meg Bartók vonósnégyeseit elemző könyve, melyben ezt a témát is érinti.
- Ebben a munkában - amely egyébként kandidátusi értekezésem - a Bartók-életműben kiemelkedő helyen álló hat kvartettet elemeztem igen aprólékosan, a korabeli kritikákba ágyazva, majd hozzájuk illesztettem egy "Szintézis" című részt, amelyben külön-külön tártam fel ilyen témákat: Bartók és a hagyomány (Beethoven), Bartók és a kortársak (Schönberg, Berg), Bartók zenéjének etnikai forrásai (magyar, román, szlovák és elsősorban a kevésbé feltárt keleti zene), továbbá Bartók monotematikája, Bartók tonalitása és modalitása. Erre a szintetizáló analitikára Bárdos Lajostól kaptam az ösztönzést. Az ő zeneelmélet-órái csodálatosak voltak, Szabolcsi órái mellett a legnagyobb nyomot hagyó élmények a Zeneakadémiáról. Olyanfajta analitikát tanultunk nála, ami nem egyszerűen leírja a jelenségeket, hanem komplexen vizsgálja azokat, valamennyi fontos elemet együtt szemlélve. Ezt igyekeztem megvalósítani ebben a könyvben.
- Ez volt, amit Somfai László olyan nagy elismeréssel fogadott?
- Igen. "Egy jelentős új Bartók-könyvről" címmel írt róla elemző recenziót a Magyar Zene 1967-es 6. számában. Jól esik felidéznem egyik megállapítását, mely utalást tartalmaz a korabeli elméleti vitákra is. "A Lendvai-elemzések birtokában - írja Somfai -, az ő igényességével továbblépni, a Bartók-zene más jelenségeit hasonló szinten fölmérni: új korszakot nyithat a stíluselemző Bartók-irodalomban. Ez a továbblépés megtörtént. Kárpáti János új könyvét, nevezetesen annak szintézis-fejezeteit a Bartók-literatúra komoly eseményeként kell üdvözölnünk."
- Mi volt a Lendvaival való konfrontáció hátterében?
- Lendvai Ernő a Bartók-kutatás jelentős úttörője, aki az '50-es években jelentkezett monista típusú elméletével a bartóki aranymetszésről és tengelyrendszerről. A legtöbb analitikus kutató vagy száz százalékig elfogadta, vagy teljesen ellene volt. Én '67-es könyvemben először próbálkoztam meg Lendvai elméletének részleges elfogadásával, mondván, hogy fenomenológiája helyes, de interpretációja - túlzott monizmusa és mesterségessége miatt - elfogadhatatlan. Például azzal érveltem, hogy Bartók akkordstruktúrájában a bővített kvartnak (félhangokban mérve 6) és a szűkített oktávnak (félhangokban mérve 11) ugyanolyan fontos szerepe van, mint a Lendvai által felsorolt úgynevezett Fibonacci-számoknak (3, 5, 8, 13). A nemzetközi irodalomban is sok minden igazolt engem. A '71-es budapesti Bartók-kongresszuson fogalmaztam meg először az úgynevezett "elhangolás" jelenségét. Bartók melodikájában, harmóniájában, zenei logikájában és akkordstruktúrájában szerintem az a vezető elv, hogy felhasználja a tiszta oktávot, a tiszta kvintet és a nagy tercet, de folyamatosan szembeállítja velük azoknak plusz-mínusz egy félhanggal "elhangolt", feszített változatait. Kezdetben nem is akartam ezt elméletként megfogalmazni, de aztán több magyar és külföldi kolléga ösztönzésére nyilvánvalóvá vált az elméleti módszer körülhatárolásának szüksége. Legtömörebben ezt az 1995-ös szombathelyi Bartók-szemináriumon fogalmaztam meg Tiszta és elhangolt struktúrák Bartók zenéjében címmel.
- A vita máig sem dőlt el?
- Nem dőlhet el, mert a művészet értelmezésében és analízisében többféle megközelítés is elképzelhető. Nem azzal az igénnyel lépek fel, hogy az én elméletem lépjen a Lendvaié helyébe. Lendvai halála után emléküléseket rendeztek a tiszteletére, az én elméletem pedig, bár sokan elismerték, kissé elsikkadt. Többen voltak azonban - külföldön is -, akik arra biztattak, hogy dolgozzam ki részletesebben az elképzelésemet. Egy-két éve vettem elő a témát újra a Zenetudományi Intézet egyik ülésén, ekkor írtam meg a Muzsikában is közzétett A Bartók-analitika kérdései. Még egyszer Lendvai Ernő elméletéről című tanulmányomat. (2000. április. - A szerk.) Időközben Kanadában találkoztam egy fiatal kutatóval, David Walkerrel, aki Bartók-analízis című disszertációjában öt jelentős nemzetközi Bartók-kutató módszerét hasonlította össze, köztük Lendvaiét és az enyémet is. Olvasatából az tűnik ki, hogy az én "elhangolásos" módszerem kiemelkedően használható. Könyvem amerikai kiadásának lektora, Paul Merrick pedig azt javasolta, hogy módszeremet még részletesebben fejtsem ki az életmű teljes tágasságában. Most ezen dolgozom, de közben azt is szeretném, ha különböző folyóiratokban - angol, francia, olasz, magyar nyelven - megjelent és nemzetközi konferenciákon elmondott Bartók-tanulmányaim, illetve előadásaim egy kötetbe foglalva megjelenhetnének. Két Bartók-könyvem magyarországi könyvesbolti forgalomban immár évtizedek óta nem kapható, tanulmányaim pedig a mai egyetemi hallgatók számára gyakorlatilag hozzáférhetetlenek. Ebből a kötetből kiderülhetne, hogy munkásságomban nem pusztán egy-egy művet vagy műfajt analizáltam, hanem Bartók egész művészi világát rajzoltam fel.

Véletlenek és elszánások. Horgony Japánban
- Gondolom, nagy, barna szemű kisfiúként nem zenetudósnak készült, inkább hegedűsnek. De sosem lett zenész.
- Az érettségim évében kerültem a Zeneakadémiára, Garay György tanítványaként. Papám azt szerette volna, hogy orvos legyek, de én zenét akartam tanulni, így megkereste Garayt, mondja meg, lehet-e a fiából hegedűs, vagy mégis inkább egyetemre kéne mennem. Garay közölte: "Nézze, hegedűs nem lesz belőle, de valami zenész igen." Így ért meg bennem is az ötlet, hogy elméleti dolgokkal foglalkozzam. 1951-ben, mikor még nem volt biztos a zenetudományi szak megindulása, zeneszerzésre jelentkeztem. Valami irtózatos hegedű-zongora-szonátát komponáltam a felvételire, amiből a hegedűszólam még valamennyire a helyén volt, de a zongoráé kétségbeejtően szólt. Kurtág Gyuri volt olyan kedves, hogy improvizált alá egy normális zongoraszólamot, amit a felvételin eljátszottunk. Azzal a feltétellel vettek fel, hogy mihelyt létrejön a zenetudományi tanszak, azonnal át kell mennem oda. A zenetudományi tanszak közelmúltban ünnepelt félévszázados évfordulója alkalmából épp a Muzsikában emlékeztem meg a legendás első osztályról, melyben olyan kollégák ültek mellettem a padban, mint Kroó György, Pándi Marianne, Kecskeméti István, Kovács János, a történész, illetve Avasi Béla, Olsvay Imre, Tóth Margit és Sárosi Bálint a népzenekutatói ágazatban.
- Nem egy igazi vándormadár, diploma után egy év Rádió, két év Hanglemezgyártó - és 41 éve a Zeneakadémia könyvtára.
- A Rádióban csak helyettesítő szerkesztő voltam. A Hanglemezgyártónál zenei rendezőként sok fontos munkát csináltam, például Gardelli első magyar felvételeit, Székely Mihály utolsó lemezeit és másokat, ám később mind több popzene jött, és az nem az én világom.
- Ki hívta, és miért vállalta a könyvtárvezetést?
- Amikor dr. Prahács Margit 1961-ben nyugdíjba vonult, Sárközy István zeneszerző ajánlására - amiért azóta is hálás vagyok neki - engem bíztak meg a feladattal. Beleestem a sűrűjébe, minden betanítás, segítség nélkül.
- Ráadásul könyvtár szakot nem is végzett.
- Nem, de zenetudós hallgatóként szinte a könyvtárban éltünk, Bartha tanár úr különféle bibliográfiai feladatokat is adott, így valamennyire kiismertem magam. Több évnek kellett azonban eltelnie, hogy igazi könyvtárossá váljak.
- Miért vállalta el? Úgy érezte, hogy ez jó háttér a kutatáshoz?
- Igen. Örültem neki. Amikor a könyvtárvezetői megbízást kaptam 1961-ben, elindítottak egy hároméves "zenei menedzseriskolát", ahol óraadó tanárként zenetörténetet taníthattunk Kroó Gyurival együtt. Később Szabolcsi tanár úr átadta nekem az ő operatanszakosok számára létesített speciális operatörténet-kurzusát. Emlékszem, olyan énekesek jártak az óráimra, mint Hamari Júlia, Marton Éva vagy Miller Lajos. Szabolcsi tanár úr a '70-es években a zenetudományi szakon is feladatot adott: lehetőséget kaptam például egy Bartók-szeminárium vezetésére. Zeneakadémiai tevékenységemet azonban főképp a könyvtár töltötte ki, most is csak keveset tanítok: zenetudományi bibliográfiát az elsőéves hallgatók számára, és ázsiai zenekultúrákat ("Kelet zenéjét") a doktorkurzuson.
- Elmondta, hogyan jutott Bartóktól Észak-Afrikáig - de hogyan lett ebből Kelet zenéje?
- 1961-ben jelent meg egy tanulmányom Bartók és a Kelet címmel. Bartók személyes észak-afrikai gyűjtéséhez hozzávettem azokat az elemeket, amelyekhez ő nem személyesen jutott el. Ismerte például Hornbostel "Musik des Orients"-lemezeit, és egyéb zenetudományi publikációkból sok benyomást szerezhetett a kínai, jávai, bali zenékről is. Ezek mind fellelhetők Bartók zenéjében, de nem idézetként, hanem nyelvként beolvasztva. Azt hiszem, ez a tanulmányom jutott el a legnagyobb sikerig: a magyar verzión kívül megjelent angolul, olaszul, arabul és japánul, és számos felkért előadásom témájául választották Európában, Amerikában és Japánban.
1970-ben minisztériumi öszöndíjjal Olaszországban jártam tanulmányúton, amikor is ellátogattam a híres firenzei Maggio Musicaléra, melynek művészeti igazgatója Roman Vlad, a jelentős román származású zenetudós és zeneszerző volt. Bejelentkeztem hozzá, de miközben várakoztam rá, átrohant a szobán és kedvesen közölte, ne haragudjak, most sajnos nincs ideje velem foglalkozni, mert a föld alól is kerítenie kell estére egy szoprán énekesnőt. "Köszönöm, nem akarok zavarni", mondtam, és átnyújtottam a Bartók és a Kelet angol verzió- ját, azzal, hogy odaadom, ha már ott vagyok. Biztos voltam benne, hogy félredobja, és soha többet eszébe nem jut. Egy évvel később meghívót kaptam tőle: elolvasta a tanulmányomat, és ennek alapján felkér arra, hogy tartsak vitaindító előadást a Maggio Musicale következő konferenciáján, melynek fő témája az európai zenekultúra és a Kelet lesz. Vagyis: a "hatás"-témát tágítsam ki időben és térben az egész európai zenetörténetre. Az előadás sikert aratott, megjelent olaszul, azután más nyelveken is. Akkor jöttem rá, hogy ez olyan terület, amivel érdemes lenne foglalkozni, megpályáztam hát egy UNESCO-ösztöndíjat, melynek segítségével Tokióban, Tuniszban és Párizsban kutathattam egy-egy hónapig. Japánban azonban olyan erős élményeket szereztem magáról a hagyományos japán zenéről, hogy a programot módosítottam (különösen, hogy közben "elírta előlem" a témát Peter Gradenwitz, akinek akkoriban jelent meg könyve az európai zene keleti forrásairól), és figyelmemet egyre inkább Japánra összpontosítottam. Ekkor határoztam el, hogy japán, iráni, indiai és észak-afrikai tapasztalataimat egyesítve könyvet kellene írni Kelet zenéje címmel. Elhagytam tehát a hatás-témát, mert fontosabbnak tartottam, hogy Magyarországon megjelenjen végre egy ilyen témájú könyv.
- És később egy második, amelyik már szűkíti a témát, amikor a kagurával foglalkozik.
- A Kelet zenéje panorámaképének megrajzolása után határoztam el, hogy lehorgonyzok Japánnál, ott jártam a legtöbbet, ehhez kerültem a legközelebb, s hála a Japán Alapítványnak, két újabb tanulmányútra tudtam utazni. Ekkor már a mélyfúrást terveztem: a mítosz érdekelt, vagyis annak a zenében való megjelenése. Így alakult ki bennem az a téma, melyből Zene és mítosz a japán rituális hagyományban címmel végül nagydoktori értekezésem is megszületett. Könyvalakja a poétikusabb Tánc a mennyei barlang előtt címet viseli. Gyűjtésem pedig Kagura címmel jelent meg CD-n a Hungarotonnál.

Ma. Holnap
- Rengeteg funkciójából már csak a Zenetudományi Társaság Elnökségét tartotta meg.
- Az Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának meghívott tanácskozási jogú tagja vagyok ma is. De tagja vagyok még az Akadémia Zenetudományi Bizottságának és a Zeneakadémia doktori tanácsának. A többi megbízatásom lejárt.
- És Széchenyi-ösztöndíjas.
- Szerencsémre - és családom szerencséjére. De már csak másfél év van hátra belőle...
- Elismert ember.
- Nem panaszkodhatom. Volt idő az életemben, amikor nem tudtam olyat írni, amire ne lett volna kiadó. Ami fáj, hogy ma egy tudományos munka kiadásához szponzort kell keresni. Zene és mítosz című könyvem magyar kiadását az OTKA támogatta, az angol verzióhoz azonban még kiadót kell találni, pedig a fordítás készen van.
- Ha lejár a Széchenyi, zsíros közalkalmazotti állásából fog megélni?
- Nem, inkább a zsíros nyugdíjamból.