A körülmények iróniája folytán pár nappal az angol hegedűs után fellépett Budapesten az az olasz együttes is, amelynek zenei felfogását Kennedy túlzásai eltorzítva másolják. Az IL GIARDINO ARMONICO ezúttal nyolctagú összetételben (furulya, oboa, két hegedű, brácsa, cselló, fagott, csembaló) adott hangversenyt a magyar közönség előtt, műsorán egy kivétellel az olasz régizene mesterei szerepeltek: concertók és triószonáták Castello, Buonamente, Pachelbel, Alessandro Marcello, Vivaldi műhelyéből. Aki ismeri a 17 éve alapított olasz historikus kamaraegyüttes játékstílusát, tudja, hogy attól nem idegen bizonyos - nyíltan vállalt - manierizmus, legfőképpen pedig a különleges temperamentumra, az előadásmód drámaiságára figyelhetett fel a Giardino felvételein és eddigi magyarországi koncertjein. Ez az a jellegzetesség, amelyet Luca Pianca, az együttes lantművész tagja a Muzsikának adott interjúban (2000/9, 23-25.) úgy jellemzett, hogy míg az angol régizenészek fekete-fehérben játszanak, addig az olaszok színesben. Kulcsmondata pedig ez volt a beszélgetésnek: az itáliai előadók "mindig el akarnak menni a lehetőségek végső határáig".
A koncert elején nem annyira a temperamentum, mint inkább a kifinomultság jutott vezető szerephez. A nyitódarabban, Dario Castello háromhegedűs D-dúr szonátájában ugyan szerepet kapott az indulat, az impulzivitás is, ám a nyomaték a kifejezetten érzéki, sőt erotikus hangszeres játékra esett. Erre utalt a sok lágy hajlítás, a tempó lélegeztetése, a dinamika patikamérlegen kimért arányrendszere, a sok sóhajszerű effektus - általában a zenéből sugárzó báj, sőt ne szégyelljük leírni: bizonyos leplezetlen magakelletés is. Mintha a muzsikálás szerelmi előjáték volna, az elbájolás, a hódítás eszköze (sokszor nyilván az is). Ugyanakkor mindezt óhatatlanul a megcsináltság levegője vette körül - a közös játékból egyelőre hiányzott a spontaneitás. De csupán egyelőre, mert a közvetlenség gesztusai már az ezt követő kompozíciókban, Buonamente és Pachelbel darabjaiban rendre megszülettek.
Vivaldi g-moll concertója volt az a mű, amelyben a Giardino Armonicóhoz kapcsolt tulajdonságok először jutottak meghatározó szerephez: GIOVANNI ANTONINI furulyajátéka nemcsak hajlékony és választékos, lélegző frazeálású és kommunikatív, de rendkívül dinamikus is. Csupán a hang erejét kellett kevesellnem (a földszint negyedik sorában): Czidrától Brüggenig más furulyások teljesítményének ismerete alapján mondhatom, hogy ennél azért nagyobb volument is ki lehet a hangszerből csalni. Marcello d-moll oboaversenyét PAOLO GRAZZI korántsem ilyen vonzó előadásban tolmácsolta: technikája sem olyan virtuóz, mint az Antoninié, és olykor bizony hangja-játékmódja is szürke-merev. Még a lassú tételben sem munkált játékában az az áradó zeneiség, amely Antonini minden gesztusát jellemezte.
A 2. részben visszatértünk Vivaldihoz: Antonini hangszerén sodró lendületével hatott és valóban viharfelhőket idézett a Zeneakadémia nagytermének virtuális egére az F-dúr koncert (La tempesta di mare - Tengeri vihar); gáláns és választékos volt az ezt követő trió tolmácsolása, majd méltóképpen tett pontot a valóban igen mutatós - a szó legnemesebb értelmében véve szórakoztató - hangverseny végére a C-dúr piccolóverseny, amelyben egyrészt élvezet volt hallgatni Antonini madárcsicsergést imitáló, perfekt játékát, részben végre a hangmatéria is kielégítőnek bizonyult, hála a legmagasabb fekvésű furulyafajta, a sopranino karcsú-éles tónusának. (Április 6. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Úgy látszik, CLEMENS HAGEN mindig Sosztakovics jegyében érkezik Magyarországra. Családi vonósnégyesével, a Hagen Kvartett-tal a jeles csellista többször is járt Budapesten az elmúlt évek során, s e látogatások alkalmával változatos, Haydntól és Mozarttól Schuberten át Webernig ívelő műsort hallhatott a közönség, ám szólistaként a testvérhármas mélyvonós tagja eleddig csupán egyszer lépett magyar hangversenydobogóra: 2000 márciusában, a Torontói Szimfonikusok és Jukka-Pekka Saraste társaságában, Sosztakovics Első csellóversenyének előadójaként. Most, a NEMZETI FILHARMONIKUSOK meghívásának eleget téve ismét Sosztakovicsot választotta - aminek akár örülhetnénk is, hiszen a 20. század egyik nagy jelentőségű (s errefelé még mindig nem rangjához illőn méltányolt) zeneszerzőjéről van szó. Az azonban már kevésbé természetes, hogy Hagen mindkét alkalommal ugyanazt a csellóversenyt, az Elsőt játszotta, pedig Sosztakovicsnak van egy hasonlóképpen hatásos és tartalmas 2. koncertje is. Feledékenység áll a dolog hátterében? Azt aligha tételezhetjük fel, hogy a művész repertoárjának szűkösségéről volna szó.
Egyébként a vendég teljesítménye, akárcsak két esztendeje, most is felsőfokon méltatható. Abszolút feddhetetlen technika, fölényes kontroll a hangszínek, dinamikai fokozatok skálája felett, szilárd állóképesség. Ami pedig a zenei olvasatot illeti, Clemens Hagen vonója alatt maradéktalanul kibontakozott a mű sajátos karakter- és hangulatvilága, a dacos-groteszk indulók pattogó ritmusaitól a magányos panaszdallamok tépelődő recitativójáig. Nagy erejű, indulatgazdag előadást hallottunk, amelyben azonban visszaköszönt a két évvel korábbi találkozás hiányérzete is: Clemens Hagen játékát ezúttal sem a spontaneitás jellemezte, inkább a tudatos mérlegelés, a hatáselemek egyensúlya uralkodott benne.
A szláv műsorban a 20. századi versenyművet a cseh és az orosz romantika egy-egy zenekari alkotásával keretezte KOCSIS ZOLTÁN. Hogy vezetésével a Nemzeti Filharmonikusok az utóbbi másfél évben milyen kitűnő együttessé fejlődött, ékesen illusztrálta a műsort nyitó Dvořák-kompozíció, A vadgalamb előadása. Ez a ritkán hallható darab Dvořák zenekari termésének árnyékos oldalán keletkezett: kitűnő előadás szükséges ahhoz, hogy értékeit észrevegye a közönség. Emlékeztetek rá, hogy az e hasábokon legutóbb méltatott Vadgalamb-produkció (Szlovák Filharmónia Zenekara, Leif Segerstam, 2000. szeptember 26., Zeneakadémia) kínosan üres-unalmas, széteső formájú zeneként hatott. Kocsis lelket lehelt a darabba: keze alatt tartalmas, színekben bővelkedő, mindvégig igen pontosan-gondosan részletezett tolmácsolás született, amely a legelőnyösebb oldaláról mutatta fel a dvoráki szimfonikus költeményt.
A szünet után egyetlen kompozíció, Csajkovszkij Manfréd-szimfóniája szólalt meg, a mű formátumához és gesztusrendszeréhez illőn "szélesvásznú", nagyromantikus előadásban (a hangverseny második részét nem volt módom a helyszínen meghallgatni, beszámolóm alapja hangfelvétel). Telt hangzás, a byroni hős karakterét képviselő súlyos dallamok és éles akcentusok, drámaiság és tragikum jellemezte Kocsis olvasatában a nyitótételt; az alpesi tündért megjelenítő scherzóhoz érve a fúvósok mozgékony, virtuóz játéka keltett figyelmet - a trióban ezt a vonósok hajlékony dallamjátéka egészítette ki. A hegylakók életét ábrázoló Pastorale előadását könnyedség és lágy színvilág uralta, a végső összecsapást felidéző finálé megformálása pedig határozottan tárta fel a programszimfónia komponálásmódjának és hangvételének liszti gyökereit. (Április 7. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Rácz Márton hangversenysorozata, a IV. Nemzetközi Régizene Hetek legjelentősebb vendégeként ismét fellépett Budapesten a holland csembalóművész, GUSTAV LEONHARDT, akit 74 éves korára immár a historikus billentyűs játék nagy öregjeként tisztel szakma és közönség. Műsora, mint máskor, most is tükrözte azt az intellektuális kutató-elemző hajlamot, sőt pedagógiai szándékot, amely muzsikusalkatát és előadásmódját jellemzi: Sweelincktől Hassler és Weckmann érintésével Froberger, Pachelbel és Böhm kompozícióin át jutottunk el Johann Sebastian Bachig, a Németalföldi, északnémet fantáziák és szvitek címet viselő koncerten. Az egymást többé-kevésbé kronologikusan követő számokban nemcsak a stílusfejlődést követhettük nyomon, de a műfajok és szerkesztésmódok változatossága is segíthette a hallgatót egy gazdag zenei vegetáció képének felidé- zésében: variációsorozatok, szvit, különféle toccaták és fantáziák, a tombeau műfajának egy nevezetes darabja - az út végén pedig Bach fiatalkori, szertelen és virtuóz a-moll fantáziája (BWV 922), illetve Esz-dúr prelúdium, fúga és allegrója (BWV 998).
Leonhardt, akit korszakos pedagógusként tisztelnek muzsikustársai és növendékei, korábban sem produkcióinak makulátlan kidolgozásáról volt híres: 1985-ös zeneakadémiai koncertjéről is feljegyezte a krónika, hogy "a nagy virtuóz ujjai néha megtévedtek" (Kroó György) - pedig akkor a művész még csak ötvenhét éves volt. Érthető, hogy játéka tizenhét esztendő elteltével még kevésbé stúdiótökéletességű a szó technikai értelmében. A recenzens, ha e körülményt egyáltalán szóba hozza, két okból teszi: egyrészt mert nem szeretne a hírességek előtti kritikátlan hajbókolás hibájába esni, másrészt - és ez a fontosabb szempont - mert az a magától értődő természetesség, amellyel Leonhardt túllép a technikán és a zenére összpontosít, jellegzetesen az idős kor bölcsességét jelzi, azt a leszűrt szemléletet, amelyben minden a maga helyére kerül.
Az igazat megvallva: abban, ahogyan Leonhardt a zenéhez közelít, szintén felfedezhetők az időskori gondolkodásmód, egy általános érvényű "kései stílus" jegyei. Utólag, az élményt átgondolva és mérlegre téve legalábbis így szeretném értékelni azt, amit a helyszínen nemegyszer inkább hiányként éltem meg. Leonhardt játéka csak a kötetlenebb-improvizatívabb formákban (fantázia, toccata) mutatta fel a szabadság, a belső mozgás-hullámzás igényét, a dinamizmusnak azt a többlethozamát, amely a csembalójáték számára - éppen a hangszer kifejezésbeli korlátjai miatt - olyan, mint éhezőnek a falat kenyér. A kötöttebb formákban azonban (variációsorozatok, szvittételek, fúga) feltűnő következetességgel ragaszkodott a visszafogottság alapmagatartásához: egy takarékos, fegyelmezett gesztusrendszerhez, amely mintha magát az előadói személyiséget igyekezne szögletes zárójelbe tenni. Bevallom, minden tiszteletem és csodálatom ellenére nem volt könnyű azonosulnom ezzel a tanáros tárgyilagossággal, s időbe telt, amíg - hozzászokva a koncert szellemi atmoszférájához - a tapasztalt előadó bölcsességeként tudtam elfogadni. (Április 21. - MTA díszterme. Rendező: Rácz Márton)

Vannak jelentős muzsikusok, akik - ki tudja, miért - sokáig elkerülik a magyar hangversenytermeket. Közülük való PHILIPPE ENTREMONT, aki emlékezetem szerint az utóbbi évtizedekben nem lépett fel Budapesten. A francia zongoraművész több mint fél évszázados pályára tekint vissza, bár mindössze 68 esztendős, ami pedig a személyiségéből és játékából sugárzó vitalitást illeti, joggal vélhetnénk tényleges életkoránál tíz évvel fiatalabbnak. Mivel világszerte a francia repertoár specialistájaként könyvelik el, nálunk is ebből adott ízelítőt: Ravel G-dúr zongoraversenyét játszotta.
Ha valaki azt kérdezné, milyen a szó legjobb értelmében vett francia zongorázás, azt válaszolnám: olyan, amilyen ez az előadás volt. Entremont játékát először is merőben másfajta hangszeres elegancia jellemzi, mint amilyenhez a mi alapvetően német iskolázottságú ízlésünk hozzászokott. Ebben az összefüggésben az elegancia azt jelenti, hogy a hangszeres tudás teljes értékű, sőt fölényes, de nem tolakszik előtérbe, hanem magától értődő természetességgel hat. A muzsikus, ha szabad így fogalmazni, nem csinál nagy ügyet a virtuozitásból. Kelet-Európában ezt is másképp értik: aki nem csinál nagy ügyet belőle, az mifelénk slamposan játszik. Entremont keze alatt a faktúra kristálytiszta, a futamok hibátlanul gyöngyöznek - de erre a művész nem hívja fel a figyelmet, mindez csak a zenén átszűrve, annak szolgálatában érvényesül. És a zene? Itt is a humor, az elegancia volt Philippe Entremont vezérelve: a nyitótételből és a fináléból erőteljesen felszínre hozta a fanyar ízeket, sziporkázóan és könnyedén zongorázott. Az Adagio assai megszólaltatásakor pedig csínján bánt az érzelmekkel, mint aki tudja, hogy igazi hatást a tartózkodó kifejezésmóddal érhet el.
A hangverseny olasz vendégkarnagya, UMBERTO BENEDETTI MICHELANGELI kizárólag francia művekből összeállított programot vezényelt. Két ritkán hallható kompozíció, Bizet Gyermekjátékok című sorozata és Ravel Lúdanyó meséi című népszerű opuszának legteljesebb alakja, a balettváltozat keretezte az estét, az első részben pedig Bizet és Ravel között meghallgattuk Debussy prelűdjét, az Egy faun délutánját, Szabó Rozália artisztikusan formált fuvolaszólójával. A karmestert a Fesztiválzenekar műsorfüzetében megjelent portré pálcával a kezében ábrázolta, ezen a koncerten azonban mindvégig pálca nélkül vezényelt, s ezt egész művészi habitusa szempontjából meghatározó, jelképes mozzanatnak éreztem. A mindent aprólékosan kidolgozni kívánó, végletes precizitás keveredett itt a rugalmassággal, a közös zenélés felszabadult, termékeny és humánus légkörével. Benedetti Michelangeli igen pontosan és igényesen dirigált, de mindvégig engedte muzsikusait játszani, ösztönözve kibontakozásukat. Produkcióiban döntő szerepet szánt az egymásba olvadó, lágy színeknek, ugyanakkor éles metszésű dallamokat rajzolt, világosan tagolódó formákat vetített a zenei percepció vásznára. Keze alatt a hangzás mindvégig megőrizte szellős, transzparens jellegét. Úgy tapasztaltam, a Fesztiválzenekar tagjait inspirálta ez a fajta karmesteri magatartás: kimagasló színvonalon muzsikáltak. (Április 26. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Annak idején egy recenzió (Grabócz Márta: Magyar brácsaművek amerikai előadásban - Muzsika 2001/ 2, 33.) e hasábokon is hírt adott arról, hogy korunk egyik legjelentősebb vonós muzsikusa, KIM KASHKASHIAN egy teljes CD-t szentelt a 20. századi magyar zenének: lemezre játszotta Bartók Brácsaversenyét, Kurtág György Tétel brácsára és zenekarra, valamint Eötvös Péter Replica című kompozícióját. A lemez, amely a kortárs zene propagálásában élen járó ECM New Series kiadványaként látott napvilágot, tavaly januárban Cannes-ban elnyerte a Classical Awardot. Kashkashian legutóbbi budapesti látogatása örömteli alkalommal szolgált arra, hogy a három előadásból legalább egyet, a Bartók-kompozícióét pódiumváltozatban is megismerhessünk.
Grabócz Márta a maga cikkében nem egy szempontból bírálta Kashkashian előadásmódját - többek közt a tempókkal, az időarányokkal, a férfias és nőies előadásmóddal illetve a négysoros strófikus népdalszerkezetet követő témák megformálásával kapcsolatos problémákat említve. A hanglemezrecenzió természetesen más, mint a hangversenykritika, hiszen az előbbi esetben a cikkíró többször, kottával is meghallgathatja a felvételt, az utóbbiban pedig csak egyetlen alkalom áll rendelkezésre, s ilyenkor rendszerint kottát sem használunk. (Nem mintha nem lehetne: a hangverseny szituációja többnyire nem olyan, hogy értelme volna a zene kottával történő követésének - magam valahányszor partitúrát viszek egy koncertre, végül mindig belátom, hogy rosszul tettem). Mégis, a NEMZETI FILHARMONIKUSOK estje után a cikket újraolvasva már-már lelkiismeretfurdalásom támadt, amiért mondandómból teljességgel hiányzik a negatívumok számbavétele.
Ez alighanem a jelenség magvához vezet: Kim Kashkashian muzsikus személyisége kivételes fajsúlyú, erejű és kisugárzású. Az általa képviselt magatartásforma a zenével való feltétel nélküli, legteljesebb azonosulásé, s partnereit is megalkuvástól mentes művészi megoldásokra sarkallja. Mindehhez különleges feszültség társul, amelynek titka a kifejezésvágy és a zárkózottság szimultán hatása. Ez hasonlíthatatlan erőteret hoz létre játékában - az egész produkció megtelik elektromossággal.
A zenehallgató, ha jelen lehet, nehezen tudja kivonni magát az ilyen muzsikus játékának hatása alól. Kashkashian tisztasága és átszellemültsége azonnal abba a bűvös körbe von, amelyben az ember inkább azonosul, mintsem mérlegel. Élményem intenzitását tovább fokozta a művésznő csodálatosan mély zengésű, gazdagon áradó brácsahangja; az a képessége, amellyel énekelni, és az a másik, amellyel beszélni tud hangszerén. Mindehhez járult, hogy a teljes művet egységbe foglalta. Tömbszerűen homogén, nagyformátumú és fontos előadásnak éreztem vonója alatt Bartók versenyművét. Ráadásként szólóbrácsán hallottunk egy örmény népdalt A madárról, amely nem találja az utat hazafelé. Kashkashian tehetségét illusztrálja, hogy ezt is éppoly jelentőségteljesen, épp olyan szuverén zenei megnyilatkozásként tolmácsolta, mint Bartók zenéjét - s valamiképp még szellemi kapcsolatot is képes volt teremteni a két világ között.
KOCSIS ZOLTÁN a pár héttel korábbi szláv est után ezúttal kizárólag magyar kompozíciókból állította össze zenekarának műsorát. Dohnányi Ünnepi nyitánya parádés előadásban szólalt meg: remekeltek a rézfúvók és a vonósok, a karmesteri értelmezés a mű színgazdagságát éppúgy kamatoztatta, mint a feldolgozott három dallam (Himnusz, Szózat, Magyar hiszekegy) kontrapunktikus bújócskája által kínált lehetőségeket. Erénye volt az olvasatnak a rossz konvencióktól való eltávolodás is: Egressy verbunkosdallamát még soha nem hallottam ilyen folyékonyan és könnyedén (magyaros ritmikája ellenére már-már olaszos bel cantóval) felcsendülni.
A műsor második részét Bartók táncjátéka, A fából faragott királyfi töltötte ki. Az előadást mondhatni közművelődési felelősségtudattal tervezték meg: a közönség íráskivetítőn mindvégig követhette a szövegkönyv mondatait - ez ennél a kompozíciónál, hangverseny-előadás esetében nélkülözhetetlen. Hiszen ki tudja fejből felidézni az összes témához, hangsúlyhoz, tempóváltáshoz kapcsolódó, mozdulatban kifejezett tartalmat? Így azonban a hallgató, míg Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok produkcióját hallgatta, képzeletében saját színpadán irányíthatta saját Királyfiját, Tündérét, Királykisasszonyát és Fabábját. Kocsis értelmezéséből a színekben, effektusokban bővelkedő részletgazdagság mellett az ábrázolás határozott törekvését, a mesemondó jelleget emelném ki. A zenekar, akárcsak a Dohnányi-nyitányban, ismét fegyelmezett virtuozitással, kifejezően és gazdag hangzással játszott: ez a muzsikusgárda immár egységes - nincsenek hangszercsoportok, amelyek elmaradnának a közös teljesítmény színvonalától. (Április 29. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)