Kodály Zoltán nagyszalontai gyűjtése Magyar népköltési gyűjtemény, XV. kötet Szerkesztette Szalay Olga és Rudasné Bajcsay Márta Balassi Kiadó - Magyar Néprajzi Társaság, 2001

Egyik könyvében az amerikai irodalomtudós, Harold Bloom¹ felvázolta, miként győzik le az "erős költők" (strong poets) rettegésük tárgyát: elődeik hatását. Versírás közben különféle védekező mechanizmusokkal vértezik fel alkotásaikat, s ezekre támaszkodva értelmezik-olvassák félre, egészítik ki vagy éppen korrigálják saját művükben a náluk korábban született nagyok költeményeit. A hatástól való félelem különleges, ám egyben mégis tipikus példájaként értékelhetjük Kodály Zoltán Arany Jánoshoz fűződő viszonyát. Annyiban különleges ez a viszony, hogy itt csak a "rettegett előd" költő, az utód zeneszerző, annyiban viszont mindenképpen tipikus, hogy Kodály számára Arany mindenképpen túlszárnyalandó modellként szolgált, tudós alkotóként éppúgy, mint az európai rangú nemzeti művészet megteremtőjeként.
Kodály Arany János iránti érdeklődésének legismertebb, ám viszonylag kései dokumentuma a költő népdalgyűjteményének 1952-es, Gyulai Ágosttal közösen készített kiadása.² A közreadás egyik szakasza egyértelműen árulkodik arról, mi foglalkoztatta a zeneszerzőt leginkább a költő pályájában: "Nincs semmi jele - írta tanulmányában -, hogy Arany érintkezett az alacsonyabb műveltségű analfabéta réteggel, vagy az ősibb hagyományú pásztornéppel. Hisz egész élete hatalmas felfelé törekvés volt. Így ami egyrészt lehetővé tette, hogy ott és annak szülessék, aminek született, másrészt akadálya volt, hogy a helyszínén, saját környezetében ismerje meg a legrégibb hagyományt. Ezért is kutatta szüntelen a régiséget, mert vékonynak érezte maga alatt a hagyomány talaját." ³ Az idézetből kiviláglik, hogy Kodály több ponton is azonosul Arannyal: nemcsak azért, mert saját életét is joggal értékelhette "hatalmas felfelé törekvés"-ként, hanem azért is, mert saját művészetének alapproblémáját - a hiányos hagyomány pótlásának imperatívuszát - kivetítette Arany életművére. Azáltal azonban, hogy hangsúlyozta: a költő nem ismerte, nem is ismerhette az igazi néphagyományt, egyben kritikát is gyakorolt példaképe felett, korrigálta a népdalról alkotott elképzelését.
Ellentétben Harold Bloom kizárólag művek elemzésére épülő megközelítésével, amely abból indul ki, hogy a művek vizsgálatakor akár félre is dobhatjuk e félelem történeti dokumentumait, Kodály Nagyszalontai gyűjtését, amelyet az újból útjára indított Magyar népköltési gyűjtemény XV. köteteként teljes terjedelemben most először tárt a nyilvánosság elé Szalay Olga és Rudasné Bajcsay Márta, mégiscsak beszédes bizonyítéknak tekinthetjük. Feltételezhetjük ugyanis, hogy az 1916-os nagyszalontai gyűjtőútra is Arany János miatt vállalkozott Kodály. Megbízója, a Kisfaludy Társaság ugyanis azt tűzte ki elsődleges feladatként, hogy Nagyszalontán elsősorban azokra a népdalokra irányuljon a figyelem, amelyeket a költő is ismerhetett. Arany szülőhelye mellett Kodályt érdekelte az a kísérlet is, amelyet a magyar Folklore Fellows egyesület és a Kisfaludy Társaság közösen indított útjára. Az úgynevezett diákgyűjtésekben helyi kezdeményezésre, egy-egy tanár vezetésével gimnazisták gyűjtöttek népi szövegeket, népszokásokat, dallamokat. Kodály fel akarta mérni: felgyorsítható-e a diákok segítségével a népdalgyűjtő munka? felhasználhatók-e tudományos értelemben a fiatalok gyűjtései? A Nagyszalontai gyűjtés minden tekintetben csalódást okozott. Nemcsak azért, mert a diákgyűjtések színvonala meglehetősen sok kívánnivalót hagyott maga után, hanem azért is, mert a kötet, amelyet a Magyar Néprajzi Társaság az Arany-évfordulón kívánt megjelentetni, a háború miatt csak 1924-ben látott napvilágot, és ekkor is rövidített formában. A Magyar népköltési gyűjtemény XIV. köteteként megjelenő kiadványban Kodály dallamgyűjtésének csak töredékét leljük fel.
Szalay Olga és Rudasné Bajcsay Márta munkája nemcsak a Kodály-gyűjtés teljes anyagát tartalmazza. A 353 dallam közreadását bőséges, rendkívül alapos, minden részletre kiterjedő bevezető tanulmány egészíti ki, amelyből megismerhetjük az új kiadás célját, a Nagyszalontai gyűjtés történetét és jelentőségét Kodály tudósi életművében, a XIV. kötet megjelenése körüli anomáliákat, valamint a Kisfaludy Társaság és a Folklore Fellows céljait. A tanulmány mellett a kötet tartalmazza a gyűjtéssel kapcsolatban keletkezett legfontosabb dokumentumokat is: sajtótudósításokat, hivatalos és szakmai leveleket, továbbá Kodály feljegyzéseit. Habár a bevezető tanulmány magyarázza, összefüggéseibe helyezi és rekonstruálja a gyűjtés történetét, mint ahogy különleges figyelmet szentel Kodály szerepének is, mégis érdemes önállóan is kézbe venni a dokumentumgyűjteményt, és elmerülni benne. E dokumentumokból ugyanis egy levélregény tragikus háromszögtörténete áll össze. A történet főhősei: Sebestyén Gyula, a Kisfaludy Társaság elnöke, Szendrey Zsigmond nagyszalontai gimnáziumi tanár (az ő feladata volt, hogy koordinálja a diákgyűjtéseket és közreadja a kötetet), valamint Kodály Zoltán (rá bízták a kötet zenei szerkesztését). A történet tragikuma nagyrészt abban rejlik, hogy míg a képzelt regény hősei idejüket a népdalgyűjtésnek szentelik, életüket, Magyarország sorsát visszafordíthatatlanul megpecsételi az I. világháború és az azt követő társadalmi-politikai földindulás. A háború éppúgy, mint a két forradalom, lényegesen módosítja a három szereplő helyzetét is. A román hatalomátvétel után Szendreynek menekülnie kell Nagyszalontáról, Sebestyén, aki aktív politikai szerepet vállal a Tanácsköztársaság idején, elveszíti pozícióját, Kodályt pedig szabadságolják a Zeneakadémiáról. Hármuk közül mégis ő az egyetlen, aki megerősödve emelkedik ki a küzdelemből.
E megerősödésre és kiemelkedésre akkor találunk magyarázatot, ha a dokumentumokat egy másik olvasatban, a tudományos paradigmaváltás drámájaként értelmezzük. Pontosan nyomon követhetjük bennük azt, amit Thomas S. Kuhn vázol fel a tudományos forradalmak szerkezetéről:⁴ a fiatal generációhoz tartozó tudós új szemléletmóddal lép fel; a szakterület tudósainak egy része elfogadja az új szabályrendszert, egy másik része viszont nem vesz róla tudomást, s ezzel fokozatosan kizárja magát a tudósok közösségéből. Ez történik akkor is, amikor Kodály figyelmezteti Sebestyént arra, hogy Szendrey koncepciója és gyűjtésének metódusa nem felel meg a korszerű tudományos szemléletnek. Sebestyén magáévá teszi a kodályi elképzeléseket, s egyre kritikusabb hangon nyilatkozik Szendrey munkájáról. A gimnáziumi tanár, aki a Kisfaludy Társaság részéről a továbbiakban is csak elismerésben részesül - ezért is jegyezheti fel Kodály a következő megfigyelést: "Sze[ndrey] óriási munkájáról legnagyobb elismeréssel - Megüti mértékét a Kisf[aludy]-T[ársaság] utolsó köteteinek. De kérdés: ez megüti-e a mai tud[ományos] felfogás mértékét?" (552.) -, értetlenül áll szemben a fejleményekkel, s a kisujját sem mozdítja az új koncepciójú kötet érdekében.
Kodály jegyzetei - amelyek a Kisfaludy Társaság és a Folklore Fellows szabályzatának módosításáról szóló indítványához készültek - felvilágosítást nyújtanak új paradigmájának legfontosabb elemeiről. Feljegyzései egy részében határozottan kiáll dallam és szöveg egysége mellett ("a dal nem költemény" - írja, 552.), nemcsak azért, mert a kettő elválaszthatatlan, hanem azért is, mert a dallam hozzásegít a versformák tisztázásához. Jegyzeteinek egy másik típusa a gyűjtés módszertanával foglalkozik. Éppen a diákgyűjtések dilettantizmusa szembesítette azzal, hogy ezt is tisztáznia kell, hogy le kell fektetnie a gyűjtés metódusának szabályait. Lényegesnek tekinti, hogy az adatközlők nevét, életkorát, foglalkozását éppúgy feljegyezzék, mint ahogy a fonográf használatát is szabályozzák, s egyáltalán a gyűjtők a népzene életének minden körülményére figyelemmel legyenek.
Ezért is jelentheti ki joggal a két szerkesztő, Szalay Olga és Rudasné Bajcsay Márta, hogy gyűjteményük "nem egyszerű dallamközlés, hanem a dallamoknak a népzenei életmód, rokonság és történetiség sokféle vonatkozását bemutató, sőt a lejegyzés-történet egyes fázisait is dokumentáló többdimenziós képe, amely Kodály sokéves műhelymunkájának tapasztalatait is hordozza" (56.). Ugyanis a Nagyszalontai gyűjtés dallamai és a hozzájuk kapcsolódó jegyzetek ténylegesen megmutatják Kodály népzenéről kialakított elképzelését. Érdeklődése valóban kiterjedt a legapróbb részletre is. Nemcsak az érdekelte, hogy adatközlője hol tanulta a dallamot, tudják-e mások is, vagy hogy írásos forrásból ismerhetik-e, hanem az is, hogyan ejti a 21 éves Balog Erzsi az ë hangot (193.), hogy hibás változatot énekel-e az énekes a fonográfba. Az előadásban megjelenő lassítások-gyorsítások éppúgy foglalkoztatták, mint az, hogy Jámbor János miként formálja egyénien a dallamvégződéseket (320.). Mindezt egyfajta autenticitás-igénnyel magyarázhatjuk. Erről tanúskodik Kodály egy jegyzete is: "Csete [az adatközlő] melódiái nem mindig autentikusak!" (345.). Nemcsak azért jegyez fel mindent ennyire aprólékosan, mert a rendszerezésnél minden részletnek jelentősége van, jelentősége lehet, hanem azért is, mert Kodály számára a népi valóságot nem egy kiadott népzenei gyűjtemény jelenti, hanem a mindennél gazdagabb élet.
A Népköltési gyűjtemény XV. kötetének dokumentumgyűjteménye és népdalközreadása gondos és igényes filológiai munka eredménye. Pontossága és megbízhatósága mellett legfőbb erényeként talán mindkét rész jegyzetapparátusát emelhetjük ki, amely komoly támaszt nyújt az olvasónak - így vastagsága ellenére is könnyen áttekinthető marad a kötet. A kiadvány egyetlen problémája, hogy nem válik világossá: tankönyvet vagy tudományos kiadványt tartunk a kezünkben? Ugyanis csak ezzel magyarázható, hogy a szerkesztők gyakran használják a felszólító módot, vagy hogy olyan, tudományos kötetben szükségtelen lábjegyzetekkel látják el tanulmányukat, amelyek a támlap fogalmáról vagy a kadenciajelzésekről nyújtanak információt. A kötethez egyébként kitűnően szerkesztett CD is tartozik (Rudasné Bajcsay Márta munkája), amely minden stílus, minden szokásdallam egy-egy példáját tartalmazza.

Id. Erdős Ferenc 84 éves pásztor,
a legöregebb adatközlő énekes
Kodály Zoltán felvétele

Kanászbojtár kanásztülökkel
hívja a jószágot a Bakony vidékén
Ébner (Gönyey) Sándor felvétele