- Ön harminchárom éves. Krisztusi korba ért.
- Valóban, de mégsem érzem úgy, hogy "az emberélet útjának felén" állok, inkább
azt, hogy az elején. Legalábbis a pályámén. Most értek meg bennem a dolgok ahhoz,
hogy elindulhassak. Most tudok annyit, amennyivel el lehet kezdeni, ami már túlmutat
a hangszer adta fizikai lehetőségeken. Ha tehát pályaképet szeretne rajzolni,
akkor egy pálya előtti képről beszélhetek.
- Vácott kezdte életét és tanulmányait is.
- Ott születtem. A váci zeneiskolában tanultam Szabó Ede tanár úrnál,
aki azóta már nem is tanít, sőt szinte mintha egynövendékes tanár lett volna,
hamar más pályára váltott.
- Már akkor klarinétozott, vagy más hangszeren kezdte tanulmányait?
- Klarinétoztam. Egyértelmű és könnyű döntés volt: A keresztapa zenéjének
hatására választottam. Apámnak egyébként ez volt a kedvenc hangszere, de én a
film miatt vonzódtam hozzá. Akkoriban adásszünetben a televízió még a monoszkópot
mutatta zenei aláfestéssel, így gyakran hallottam a Coppola-film zenéjét. Ez eldöntötte
a hangszerválasztás kérdését. Már akkor értek olyan élmények, amelyek azt jelezték,
hogy ezt érdemes is csinálni. Hetedik általánosba jártam, amikor eljátszottam
Weber Esz-dúr concertinóját, ami a Zeneakadémián kötelező felvételi darab. Mivel
sikerült megoldanom, nem görcsöt okozott, hanem kedvet csinált a pályához. Ennek
ellenére úgy gondoltam, ha nem vesznek fel zenésznek, elmegyek tengeri halbiológusnak,
mert nagyon szerettem a búvárkodást, a biológiát. De fölvettek a Bartók Béla Zeneművészeti
Szakközépiskolába, ám furcsának találtam a hely hangulatát. Nem vonzott, inkább
taszított. Gyakran jártam ott zeneiskolás kamaraversenye- ken, de valahogy nem
tetszett. Mivel fölvettek, elkezdtem, ám abban az évben ment el tanítani Maczák
János, későbbi tanárom Kecskemétre, a Zeneművészeti Szakközépiskolába. Ő az
országos versenyen hallott engem, és szerette volna, ha nála tanulok, így meglátogattam
Kecskeméten, megláttam a gyönyörű szecessziós épületet, és már az magával ragadott.
Úgy éreztem, ott a helyem. Az élet igazolta is, hogy jó döntés volt. Fantasztikus
tanáraim voltak, remek légkör. Maczák János sok energiát áldozott arra, hogy a
megfelelő hallgatókkal dolgozhasson.
- Ezek szerint a zenei otthona Kecskemét volt.
- Igen, bár ott még a szó nemes értelmében vett szakbarbárság irányított,
azaz csak a klarinéttal foglalkoztam, a hangszerjáték technikai részét akartam
tökélyre vinni. Semmi mással nem törődtünk, csak a hangszerrel. A zenével, a kifejezéssel
sem. Napi tíz órát gyakoroltunk, mint a sportolók. Nem is hallgattam klasszikus
zenét, a heavy metalt bömböltettem. Meg is lett a böjtje: nem vettek fel a Zeneakadémiára.
- Mit tett?
- Akkoriban, mint említettem, túlságosan a technika kiművelése volt számomra
fontos, kevésbé a muzsika maga. Ebben az irányban kellett elmozdulnom a felvételi
kudarca után. Megtettem, de meg is kellett tennem a Tanárképzőn, ahol tanárom
Miháltz Gábor lett. Ott szembesültem mindazzal, amiről fogalmam sem volt.
Úgy mentem oda, hogy a hangszeren mindent tudok, lejátszom a csillagot az égről,
mégsem volt elég. A Tanárképzőn már az évnyitón megmondták, hogy ez nem ugródeszka
a Zeneakadémiára, itt zeneiskolai tanárokat képeznek. Ráadásul ráébredtem, hogy
mások is ragyogóan játszanak. Egyre többféle nagyszerű zenét ismertem meg. Elkezdtem
fülelni, meg a szememet is kinyitni. Egyszer csak feltűnt, hogy nemcsak a klarinét
van a világon, létezik más is. Van például egy Sári József, akitől nemcsak
zeneelméletet lehet tanulni, hanem egyebet is. Létezik egy Földes Imre,
a maga bölcsességével. Minden ilyen találkozás reveláció volt. Beköltöztem Vácról
Pestre, hogy ne kelljen az időt utazásra vesztegetni. Gyakoroltam, még nyaralni,
bulizni sem jártam, pótoltam a hiányokat, a lemaradást. Mindent látni akartam,
amit valaha klarinétra írtak. Vallom is, hogy az előadóknak ez a feladatuk. Rácz
Zoli szokta mondani, hogy egyszer mindent el lehet játszani, aztán a pódiumon
kiderül, hogy hosszú távon is életképes-e a darab, érdemes-e arra, hogy a muzsikus
médiumként közvetítse a szerző és a hallgató között. Mert ez az interpretátor
szerepe, és ez alázatot követel meg. Éppen ez a magatartás az, amely a mai fiatalokból
sokszor hiányzik. Nem törekszenek a médium szerepére. Pedig a darabok nem az előadóról
szólnak, hanem azt kell kideríteni, mit akart velük a szerző kifejezni. Ehhez
a megközelítéshez alázat kell. Ugyanakkor felismerhetőnek kell lennie az előadónak
is. Ezt az egyensúlyt nem könnyű megtalálni. Nem vagyok idős ember, de minderre
jó pár éve rájöttem, méghozzá egyedül. A tanárok segíthetnének, ha ilyesmivel
is törődnének. Maga az alkotás a pódiumon születik, hiszen az alkalom egyszeri,
mint ahogyan a közönség is az. Ha a hallgatók reagálásától függetlenül mindig
mindent ugyanúgy játszom el, az nem művészet.
- Végül mégis ugródeszkának használta a Tanárképzőt.
- Igen. Akkor ott még hároméves volt a képzés, utána átvettek a Zeneakadémiára
harmadévesnek, ahol azután Kovács Béla tanár úrnál diplomáztam (előtte
két és fél évig Balogh Józsefnél tanultam). Nagy visszhangja volt a diplomakoncertemnek,
ígéretes zenészként tartottak számon.
- Kapott tehát ajánlatokat?
- Semmit sem kaptam. Hakniztam. Keresgéltem. A zeneakadémiai évek alatt megnyertem
egy arizonai versenyt, ez tartotta bennem a lelket egy darabig. De mihez kezdjek?
Gondoltam, versenyezni fogok. Jelentkeztem egy romániai versenyre...
- ...amit szintén megnyert.
- Igen. Persze furcsa volt, mert mindenki óvott Romániától, mondván: mihez
kezdhet ott egy magyar? Kiderült, hogy pazar zenei élet zajlik ott, amire nem
hat a politika. A muzsikusok máshogy állnak hozzá ehhez a kérdéshez. Nagyon élveztem
az ottani körülményeket. Azóta is visszajárok, most már persze zsűrizni, a Jeunesses
Musicales-versenyekre.
- Egyszóval egy ideig a versenyzés határozta meg a pályáját.
- Igen, és ennek kapcsán érkeztek a meghívások koncertre, zsűrizésre, főként
külföldről. Igazi szabadúszó élet volt ez, ami újra csak nagyot lendített a fejlődésemen.
Mindenesetre a diploma után nagyon sokáig nem volt könnyű megtalálnom a helyemet.
Ha nem épül be az ember egy zenekarba, nehezen áll meg a lábán. Szerencsés és
meghatározó volt a találkozás olyan emberekkel, mint például Kurtág György.
A szombathelyi Bartók Szemináriumra hívtak meg bemutatni egy darabját. Addig nem
találkoztam vele, a zenéjét sem játszottam. Szombathelyen azután egy teljes hétig
ezen a művön: a Weress Sándor 80. születésnapjára írt Életút címűn dolgoztunk
napi hat órát. Három órát Wilheim Andrással - őt is akkor ismertem meg
-, másik hármat Gyuri bácsival. Akkor éreztem meg először, milyen az igazi műhelymunka,
az elmélyült figyelem, hová lehet még fejlődni. Hogy a lényeg a muzsikálás öröme.
Hogy ez nemcsak sport meg munka. Még ma is kiráz a hideg, ha arra a hétre gondolok:
olyan volt, mint az áldozás egy templomban.
- Akkor találkozott Csalog Gáborral is?
- Ott hallott, azután tudtomon kívül máshová is elment meghallgatni, és a
következő szombathelyi kurzuson kezdődött vele az a munkakapcsolat, amely a mai
napig tart, és rengeteget tanulok belőle, tőle. Érdekes kérdés egyébként, hogy
mikor szűnik meg a muzsikusokban a tanulni vágyás - mert megszűnik. Pedig folyton
tanulni kell, soha nem szabad abbahagyni. És nemcsak az alázat, a kötelesség,
az igényesség, hanem az öröm miatt sem. Nem szeretem a szolgálat szót,
amely a zenekarok fellépéseit jelenti. Rossz ízű, rossz irányba mutat. Ez nem
szolgálat, nem teher. Sok muzsikuson viszont valóban a szolgálat érzése látszik:
csak letudni és kész. De zeneművészeti szakiskolás is kérdezte már tőlem elképedve:
Úristen, Csaba, te még gyakorolsz? Hiszen lediplomáztál. Nekem nem munkaeszköz
a hangszer. Ha az lesz, le is teszem azonnal.
- Nehéz hangszer a klarinét?
- Nem. A repertoár javát már egy szakközépiskolás lejátssza. Ettől azt gondolják,
mindent tudnak. A nehéz tehát az, hogy az ember évről évre csiszoljon magán pár
centit, hogy még jobb legyen. Sok darabot viszont egyáltalán nem lenne szabad
túl hamar odaadni egy fiatalnak. Erre tavaly ébredtem rá, akkor játszottam el
életemben először Brahms Klarinétötösét. Annak idején Simon Albert mondta,
hogy bizonyos műveket védettség alá kellene helyezni. Meg kell érni, fel kell
nőni hozzájuk. Vannak opuszok, amelyeket nem lenne szabad kihagyni, másokat kötelező
lenne. Ez már mind pedagógia, de valahogy nem foglalkozik vele senki. A klarinét
a többivel egyenrangú hangszer, azért harcolunk néhányan, hogy ezt elfogadtassuk.
A sivár hazai koncertrepertoárt színesíthetné, ha ezt a szervezők is tudomásul
vennék. Rajtuk bukik meg sok, a repertoár gazdagítására tett kísérlet. Kellene
egy fórum köztük és a gyakorló zenészek között, ahol meg lehetne értetni dolgokat.
Sajnos ma nincs ilyen. Nem biztos, hogy mindig a járt úton kell haladni, lehet,
hogy a járatlan is sikeres volna.
- Térjünk vissza a meghatározó kapcsolatokhoz. Eötvös Péterrel folyamatosan
együtt dolgozik.
- Most jelenik meg egy szólólemezem a BMC Records-nál, amelynek a címe is
az ő szólódarabjáéval azonos: Dervistánc. Büszkén mondhatom, hogy számomra
alakította át a művet. Egy nagyszabású szerzeményének a végén van egy klarinétszólóra
szerzett rész, ebből írt önálló darabot nekem. A dervisek nagyon gyorsan pörögnek,
míg ez a mű épp ellenkezőleg, nagyon lassú mozgással fordul körbe. Mindkettőnek
megvan a filozófiája. A dervisek a gyors mozgás során esnek transzba, Eötvös viszont
azt mondja, hogy mai pörgős világunkban csak lassan, magunkba mélyedve révedhetünk
el. Átírta később három hangszerre is, most ezt fogom fölvenni egy következő szerzői
lemezen, szintén a BMC gondozásában.
- Sok hanglemezt készít?
- Ösztönzést érzek rá, fontos számomra. Bennem még él a tisztelet a hanghordozók
iránt, mert megőrzik a pillanatot. Pár hete fejeztem be két lemezt, azután következett
a Dervistánc, nemrég jelent meg Csalog Gáborral közös dupla CD-nk. Gyorsan is
tanulok, sokat járok könyvtárba, a lemezeknek koncepciót találok: kevésbé ismert
szerzők, összkiadás nélküliek stb. Mindez persze szükséges is ahhoz, hogy később
fölkérjenek mondjuk egy Brahms- vagy Mozart-lemezre.
- Rendszeresen fellép a Componensemble és az Intermoduláció Kamaraegyüttes
koncertjein, az UMZE-nak alapító tagja.
- A Componensemble a nagyobb apparátusú feladatokban számít rám, ezért ott
ritkábban játszom. Ezek a zenekarok is bizonyítják, hogy a kortárs zenéhez külön
apparátus kell. Nem lehet csak egyszerűen lejátszani, mint a hagyományos klasszikus
zenét. Az egyik viszont nem lehet meg a másik nélkül, ez reményeim szerint ebből
a beszélgetésből is kirajzolódik.
- Tanít?
- Igen, de nem szervezetten. Sok tanítvány- nyal foglalkozom. Élvezettel csinálom,
ezzel teljes a zenei lelki életem. Meg a triónkkal, amely a szívem csücske: Lakatos
Györggyel és Rozmán Lajossal régi zenéket szoktunk szembesíteni kortárs
művekkel, egy koncerten belül.
- Boldog ember?
- Elégedett vagyok. Most már csak a család hiányzik. A sok utazás alatt igazolódott
a közhelynek látszó tézis, miszerint több ezer kilométer után az ember a helyet,
ahol élni és alkotni tud, a közvetlen környezetében is megtalálhatja. Én ezen
szerencsések egyike vagyok.
|