Az infrastruktúra említett hiányosságai a három márciusi hangverseny közül leginkább a MISKOLCI SZIMFONIKUS ZENE-KAR estjén váltak érezhetővé, ahol - a színpad hátsó részére helyezett faparaván ellenére sem makulátlan akusztika mellett - JANDÓ JENŐ-nek még egy kissé lomha és tompa zengésű zongorát is meg kellett szelídítenie. Abban azonban, hogy a Wanderer-fantázia zenekari változata láthatólag nem gyakorolt maradéktalanul pozitív benyomást a hallga-tóságra, korántsem csupán ezek a zavaró körülmények voltak ludasak: Liszt e Schubert-átirata már önmagában is problematikusnak mondható. Ami a hangjegyeket illeti, az át-dolgozás ugyan eléggé hűségesen ragaszkodik az eredeti szólózongora-formához, de maga az alapgondolat, egy valóban koncertáló vonásokkal bíró mű valódi koncertté való átdolgozása mégis olyannyira idegennek tűnik Schuberttől - aki, aligha véletlenül, egyáltalán nem írt versenyművet -, hogy a hallgató szinte folyamatosan "anyag" és "forma" kibékíthetetlen ellentétét érzékeli. (NB. eltekintve azoktól a részletektől, amelyekben - egy-egy, Liszt saját versenyműveiből ismerős, jellegzetes hangszerelési ötlet felbukkanása folytán - immár teljesen megfeledkezünk arról, hogy e darabnak valaha is a legcsekélyebb köze lehetett Schuberthez.) Zenetörténészként persze nagy örömmel hallgattam e kuriózumot, és nagyon köszönöm a miskolciaknak, hogy a Liszt-életrajzok leírásai után végre a pódiumon is megismertettek vele - egyszerű hallgatóként azonban, az igazat megvallva, azok a részletek elégítettek ki leginkább, amelyekben az átirat egy-egy pillanatra "magára hagyta" az eredetit, és egy darab igazi Schubertet hallhattunk - Jandó első osztályú előadásában. Így különösen megragadó pillanat volt a lassú daltéma első megjelenése, és persze a ráadás, Schubert f-moll moment musicalja, amelynek előadásában minden apró ismétlés, a téma minden egyes előkéje új színt kapott. Jandót már sokat és sokan ünnepelték az idén (a miskolci közönség is feltűnően meleg tapssal fogadta), de a méltatásokban mintha túlságosan is a több évtizedes szolgálat, a magyar koncertélet nélkülözhetetlen, a végletekig megbízható "mindenesének" szerepe kerülne a középpontba. E Schubert-darab remek előadása azonban a minőségre is figyelmeztetett: ezt a miniatűrt ilyen belső szabadsággal és érzékeny agogikával csak "nagy muzsikus" játszhatta el.
A miskolci zenekart legutóbb tavaly februárban hallottam, és akkori produkciójuk után egyértelműen az volt a benyomásom, hogy ennél lényegesen jobb teljesítményre is képes lehet az együttes - amennyiben az akkor vezénylő Shlomo Mintznél lényegesen jobb karmestere is van ehhez. Örömömre ez a reményem beigazolódott: saját vezetője, KOVÁCS LÁSZLÓ keze alatt ezúttal sokkalta kiegyensúlyozottabban és főként precízebben szólt az együttes. Ez a különbség már a hangversenyt indító Varázsfuvola-nyitányban is nyilvánvaló volt, bár itt a fafúvós szólamokban néhány - furcsa mód: szándékosnak tűnő - belegyorsítás "szúrt fület", amelyeket Mozart-műben semmiképp sem tudtam stílusosnak érezni. Schumann Harmadik szimfóniája viszont - ha az interpretáció személyes mondanivalója nem ragadott is az egekbe - már egészében meggyőző volt, itt valóban "megszólalt a partitúra". Az ilyen tárgyszerűen hűséges előadás persze épp Schumann zenekari műveiben bizonyos veszélyekkel is jár - ilyenkor kell ugyanis személyesen megtapasztalnunk, hogy a kritikusok gyakori vádja, miszerint "Schumann nem tudott hangszerelni", bizony nem teljesen légből kapott. A fúvósokat - biztos, ami biztos - szinte sosem hagyja egyedül a zene-szerző: dallamvonalaikat mindig megtámogatja, s egyben sajnos egyúttal el is homályosítja egy-egy vonósszólammal - olyannyira, hogy a koncerten szinte hitetlenkedve kellett kérdeznem magamtól: vajon valóban ennyire mennyeien szólnak a miskolciak fúvósai, vagy csupán a "túl sok hangjegybe" belefáradt fül fogadja ilyen túlzott hálával ritkán felbukkanó szólóállásaikat? A koncert végi tapsot mindenesetre - mind Schumann, mind a zenekar teljesítményét tekintve - kicsit keveselltem. (Március 4. - Miskolci Nemzeti Színház)

Múltkori győri beszámolómban említettem, hogy Kelemen Barnabás játékát legutóbb egy kisebb bécsi hangversenyen volt alkalmam hallani - éppen akkor és ott, Kelemen duópartnereként hallottam utoljára KOKAS KATALIN-t is. Kokas azon az estén, különösen a kicsiny Haydn-terem igazán családias hangulatához mérten, igen lámpalázasnak tűnt, s ez a tény - bár az izgalom jelei ezúttal kevésbé voltak nyilvánvalóak - a mostani pécsi hangversenyen is kissé bizonytalanná tett afelől, hogy amit Bartók Hegedűversenyében hallunk, az előadó teljességében megvalósult szándéka-e, vagy egyes elemek, a feszültségből eredően, "bennmaradtak". Annyi természetesen már a művet indító két felütés lágyságából is nyilvánvaló volt, hogy ezúttal nem valami robusztus, a szólistát mindenek fölé helyező megközelítést, hanem egy szerényebb, a kamarazene felé hajló interpretációt fogunk hallani, s ez nekem annál kedvesebb volt, mivel az ilyesfajta előadásokat hallgatva minden alkalommal olyan újdonságokat sikerül felfedeznem még a legismertebb művek zenekari szólamaiban is, amelyekre korábban - épp a megszokott "pánszólisztikus" felfogás miatt - sosem figyeltem fel. A legszebben, e megközelítésből eredően szinte természetes módon, a lassú tétel szólt; itt remekül érvé-nyesült Kokas egy-egy leheletpianója, így különösen (már a tétel legelején) a téma két záróhangjának alig hallható megszólaltatása - pontosabban: már-már "meg nem szólaltatása", hiszen a hangokat valójában nekünk magunknak kellett odagondolnunk a vonó két alig észrevehető mozdulata mögé. Ami-kor viszont a szólóhangszer hangjának el kellett volna szárnyalnia a teljes zenekar felett, hiányérzetünk támadhatott, s nehéz lett volna meghatározni, hogy mindez a szolid koncepció, a fölfelé (játéktechnikailag) nyilvánvalóan korlátozott dinamikai skála vagy épp a lámpalázból adódó valamelyes merevség rovására írandó-e. Hogy az utóbbinak is lehetett némi szerepe, arról számomra leginkább az az önkéntelen mozdulat tanúskodott, amellyel Kokas valamennyi szólója végeztével rögtön a zenekar felé fordult, gyakorlatilag hátat fordítva a nézőtérnek. Pedig a közönség egy versenyműre egyértelműen azért "megy be", hogy a szólistát hallja és - uram bocsá' - lássa. (A minél előnyösebb külső manapság - tessék csak körültekinteni egy CD-boltban! - az előadóművészet integráns része lett.) Ez az öntudatlan elfordulás olyan folyamatos belső feszültségről árulkodott, amelyet csak a harmadik tételben éreztem valamelyest feloldódni (itt a szólista a tuttik alatt már többször szabadabban mozgott együtt a zenekarral, a merev odafordulás helyett), s amely egészen biztosan még jobban lefojtotta ezt az eredendően, tudatosan is visszafogott előadást. Pedig, nekem legalábbis ez volt a benyomásom, Kokas Katalin a valóságban alighanem sokkal szabadabb, keményebb és temperamentumosabb, mint amilyennek jelenleg a pódiumon tűnik, s ezeket az erényeket kár volna örökre az öltözőben hagynia.
A PÉCSI SZIMFONIKUS ZENEKAR élén ezen az estén MÉNESI GERGELY állt, akinek vezénylése némileg hasonló problémát vetett fel számomra, mint Kokas hegedűjátéka. Beethoven Hetedikjét Wagner "a tánc apoteózisának" nevezte, és egy ránk maradt kortárs beszámoló tanúsága szerint maga Beethoven az akkori közönség számára egészen elképesztő, szélsőségesen akrobatikus mozdulatokkal, ágaskodásokkal és leguggolásokkal vezényelte e szimfóniáját. Ménesi egészen más típusú karmester, ő igyekszik a nyugodt áttekintést biztosító hajóhídon maradni, s beéri azzal, ha - a karmester egyszemélyes elragadtatása helyett - inkább a zenekar, illetve a megszólaló hangok élik át az "apoteózist". Ez az attitűd, a ma is ellenállhatatlanul tenyésző "pálcavirtuózok" korában természetesen nagyon rokonszenves, mégsem hallgathatom el, hogy a karmesteri koncepció megvalósítása - legalábbis ezen az estén - nem sikerült tökéletesen. Ménesinek nyilvánvalóan "megvan" a Hetedik: egészen kis árnyalatokig tudja, hol milyen gesztust akar kiemelni vagy épp háttérbe szorítani, s mindez a mozdulataiban is kifejeződik. A zenekaron azonban mindezek az árnyalatok gyakran lomhán, itt-ott csak az ismétlésekkor valósultak meg: mintha a kontaktus nem lett volna közvetlen, s az üzenet csak áttétellel, tompítva érkezett volna magába a zenébe. Mindez egyáltalán nem jelenti, hogy ami a koncerten megszólalt, az rossz, vagy érdektelen lett volna - a hallgatót mégis mindvégig fájó hiányérzet kínozta, hiszen a karmester mozdulataiból egy ennél sokkal karakteresebb előadást is kiolvashattunk. Hogy a kommunikáció tökéletlenségéért egyszerűen a zenekar figyelmetlenségét kell-e okolnunk, vagy inkább a szavakkal megragadhatatlan karmesteri szuggesztió hiányzott - nem tudom eldönteni. De ha esetleg az utóbbi, Ménesi Gergely éppen az ilyen félsikerekből lesheti majd el a továbbiakat. Hiszen a bölcsek szerint legkorábban amúgy is csak hatvan éves kora táján érhet valódi karmesterré a halandó ember. (Március 21. - Pécsi Tudományegyetem, Aula)