|
Május 16-án Pécsett, az Orvostudományi Egyetem aulájában lesz az ősbemutatója
Petrovics Emil 2. szimfóniájának. A művet a Pécsi Szimfonikus Zenekar
adja elő Hamar Zsolt vezényletével. A szimfónia műfajáról, a darab
születéséről, felépítéséről és a benne foglalt zenei gondolatokról kérdeztem a
zeneszerzőt.
- Első szimfóniája, a Vonósszimfónia 1964-ben született, és a 13-as
opuszszámot kapta. Később azonban - egészen mostanáig - elfordult ettől a műfajtól.
Miért?
- Zeneszerzői érdeklődésem elsősorban a vokális művek felé fordult - talán
azért is, mert számomra a második legfontosabb művészet az irodalom. Mindig az
írott szó és a zene összefüggései izgattak: operákat, kantátákat, kórusműveket,
dalokat írtam. És versenyműveket, amelyek bizonyos szempontból a vokális kompozíciók
rokonainak tekinthetők, hiszen egy versenyműben a hangszeres szólista ugyanazt
a szerepet tölti be, mint mondjuk a szoprán egy kantátában. A fuvola vagy a trombita
"beszélget" a zenekarral és a közönséggel. A kamarazenében szintén párbeszédről
van szó, a vonósnégyesben a négy vonós egymással társalog, s egy fagott-zongora-darabban
is zenei dialógus zajlik a két hangszer között. Ezért nem éreztem hiányát annak,
hogy tisztán zenekari művet komponáljak. Bár hozzáteszem: tulajdonképpen a zenekari
muzsika is "beszélgetés" a hangszerek között.
- Hogyan tekint ma a Vonósszimfóniára?
- Sokszor előadták, mégsem vagyok vele teljesen elégedett. Van bizonyos hiányérzetem
a darabbal kapcsolatban - de ez természetes. A magyar zeneszerzés olyan korszakában
született, amikor valamennyien megpróbáltunk kicsit elszakadni azoktól a bartóki
és kodályi hagyományoktól, amelyek még a mi mestereink - Farkas, Szervánszky,
Kadosa és a többiek - művészetét is alapvetően meghatározták. A mi nemzedékünk
a hagyományokon túllépve - néha igazságtalanul - próbált meg szembeszegülni az
előtte járó nagy generáció művészetével. Ki-ki a maga útját járva, mindenki másként,
a bécsi, a darmstadti vagy a lengyel iskola segítségével, az avantgárd mozgalmakhoz
csatlakozva. Érzésem szerint meglehetősen terméketlen korszaka volt ez a magyar
zeneszerzésnek, mert inkább tagadásból állt, semmint állításból. És utánzásból,
nem pedig eredeti gondolatok felfedezéséből.
- Mikor fogant meg a terv, hogy komponál egy újabb szimfóniát?
- A kilencvenes évtized igen termékenynek bizonyult számomra - sok művet írtam
sokféle műfajban: több kantátát, a Pygmaliont, A Dunánált - utóbbit
József Attila verseire -, a Zongoraversenyt, és sorolhatnánk. Ahogyan egész
pályám során, most is mindegyik művem felkérésre, alkalomra vagy valakinek az
ösztönzésére született. Vagy kérésre komponáltam, vagy én szemeltem ki magamnak
egy szólistát, énekest, kamarazenészt, együttest, színházat, akinek vagy amelynek
a műveimet ajánlottam. A 2. szimfónia esetében a Pécsi Szimfonikus Zenekar volt
az ösztönző együttes, illetve művészeti vezetője, Hamar Zsolt, aki zeneszerzőként
tanítványom is. Ő kért nyomatékosan arra, hogy vegyem a fáradságot, és írjak a
pécsi együttes számára egy nagyzenekari darabot. A kísértésnek, hogy egy kiváló
zenekar és egy jelentős előadóművész - márpedig Hamar Zsolt az - kér tőlem szimfóniát,
nem tudtam ellenállni.
- Mennyi ideig készült a mű?
- Tíz hónapig: 2001. január 7-én láttam hozzá, és október 9-én fejeztem be
a hangszerelését. Szigligeten alkottam, ahol mindig dolgozni szoktam.
- Nem gondolt rá, hogy más címet adjon neki?
- Ez valóban divat mostanában, már csak azért is, mert ötszáz zenekritikus
leírta az elmúlt évszázadban, hogy a szimfónia nem időszerű, meghaladott kerete
a kifejezésnek. A 20. században mégis sok remekmű született ebben a műfajban,
igaz, gyakran nem szimfónia elnevezéssel - gondoljunk csupán Bartók Concertójára.
Én úgy döntöttem, maradok a hagyományos elnevezésnél, hiszen a darab felépítése
is a klasszikus hagyományokat-formaelveket követi. Mindazt, amire egy szimfonikus
zenekar segítségével képes vagyok és ami közlendőm van általa, elmondom ebben
a kompozícióban.
- Hogyan épülnek fel a tételek?
- A négy tétel közül az első egy Moderato bevezetőből és egy Allegro
moderato gyors részből áll. A megszólaló muzsika éppen úgy az emberi küzdelmeket,
kételyeket fejezi ki, gondokat fogalmazza meg az én magyar zenei nyelvemen, mint
ahogyan azt Mozart, Beethoven vagy Mahler is tette hasonló műveiben. A második
tétel egy háromtagú Largo - nem tragikus, inkább elégikus hangvételű. Sokkal
inkább a panasz, mint a jajongás hangjaival. A késztetés, hogy megfogalmazzam
őket, talán a korommal jár, valamint a világ, a társadalom egyre megoldhatatlanabbnak
tűnő problémáiból fakad. Utána egy Scherzo tétel következik, ez a harmadik,
ugyancsak a klasszikus formák szerint. Nagyon gyors muzsika a beethoveni képlet
nyomdokain járva, annak modorában, némi nosztalgiával és tréfás utalással a 9.
szimfónia timpani-ütéseire. Egyfajta örömzenélést fogunk hallani a Trióban és
a visszatérés utáni Codában is. Az egész tételre leginkább a játékosság jellemző.
A negyedik tétel, a nagy lélegzetű Finálé lendületes és sodró, az általam
soha fel nem adott reményt és derűlátást sugározza. Ebben is megmarad a derű,
az ütőhangszerek pedig néhol önálló, szólisztikus feladatokat kapnak, kicsit concertáló
szerephez jutnak. (Ez talán annak is köszönhető, annak is a hatása és előjele,
hogy a szimfónia komponálásával egy időben az Amadinda Ütőegyüttes számára is
gondolkodtam egy darabon. Ez a mű megint a hangszerek - egy hegedű és különböző
ütők - dialógusára fog épülni.)
- Hangsúlyozni szokta, hogy elsősorban "dallamszerző" komponistának vallja
magát. Hű maradt a dallamokhoz az új szimfónia írásakor is?
- Feltétlenül. Nélkülük lélegzetet sem tudok venni. Ahogy mindig, most is
dallamokból indultam ki: ezek határozták meg a hangszínt, a hangmagasságot, a
harmóniát, a ritmust, a dinamikát - mindent.
- Mi jellemzi a mű hangszerelését?
- Egyrészt arra törekedtem, hogy azok a hangszerek, amelyek éppen megszólalnak,
a vonós és fúvós csoportok mindig önálló közlendővel rendelkezzenek, de mindig
figyelve egymásra. Ha úgy tetszik, nagyon "demokratikus" a hangszerelés, minden
hangszer elmondhatja a magáét, és egyik sincs alárendelt szerepben. Másrészt ügyeltem
arra, amit mesterem, Farkas Ferenc is mindig hangsúlyozott, hogy nem szabad se
túl nehéz, se túl könnyű szólamokat írni. Ha túl nehezek a szólamok, akkor a muzsikusok
kínlódnak és idegesek lesznek, ha pedig túl könnyűek, akkor lazán veszik a feladatot
és nem figyelnek rá eléggé. Így tehát olyan játszanivalót írtam, amely reményeim
szerint örömöt szerez a muzsikusoknak.
|
