Higgadt profizmus és amatőrös lelkesedés furcsa, alapjában véve rokonszenves vegyüléke volt számomra az Opus Posth. együttes Vigadóbeli koncertje. Egy régi élmény jutott eszembe Tatjana Grindenkóék muzsikálását hallgatva. Még zeneakadémistaként, bő negyedszázada fiatal komponisták kicsiny csapatával ("malenkaja gyelegacija" - ez volt a varázsszó) járhattam Moszkvában és Leningrádban, ottani főiskolások látogatását viszonzandó. Akkoriban még Hrennyikov elvtárs volt élet-halál ura a zeneszerzők szövetségében (ne örüljünk korán: ma is aktív, internáciból átment egyszerű náciba, akad rá példa közelebbi tájakon is), és a szövetségen belül az ifjúságot egy siheder ötvenes vezette, valami Espaj nevű szürke egér. Találkoztunk friss Zsigulit büszkén tulajdonló, karrierista ifjonccal, aki mindenféle programzenével gyarapította az emberiség kultúrkincsét: partizánok győzedelmes harcai elevenedtek meg pattogó pontozott ritmusokban és felfelé lépő kvartokban bővelkedő partitúrái lapjain. Borzasztó volt, mondani sem kell. Udvarias mosolyt is alig bírtunk erőltetni magunkra. Ráadásul az illető még ki is oktatta a magyar kollégákat. Szemmel láthatóan azt hitte, mi itt a Duna mentén a kapitalizmus mételyét nem küzdöttük le eléggé, elvtársi tanácsadásra szorulunk tehát. Aztán egy délelőtt, isten tudja hogyan, eljutottunk egy klubfélébe. Hol volt, meg nem mondom már. Valami lepusztult kultúrház vagy mozi hátsó termében. Itt dolgozott néhány fiatal. Elektronikát is használtak, vetítettek a zene mellé. Hihetetlenül nyomorúságos körülmények közt, nyilvánvaló ellenszélben igyekeztek valami újat, korszerűt, érdekeset teremteni. Romantikus hősöknek látszottak, akik keserves küzdelmet vívnak azért, hogy megtudják, mi folyik a világ boldogabbik felén. Meglepően sokat tudtak róla, és meglepő ügyességgel kamatoztatták ezt a tudást.
A mai helyzetet nehéz összevetni az akkorival - végtére is egy világbirodalom omlott össze időközben -, mégis, mintha az Opus Posth. megőrzött volna valamit az ellenzéki színezetű, underground mozgalmak suta bájából. Hangszertudásuk és együttes játékuk abszolút első- rangú, minden ízében profi, a külsőségek azonban, amelyek az előadást kísérik, enyhén ama- tőrösek. Álarcban, a csellistát kivéve állva játszanak, fekete klepetusban. A ruha alapján görögkeleti szerzeteseknek és apácáknak vélnénk őket - ha volna a legendás Athos hegyen vagy a Meteorákon koedukált kolostor, így képzelném lakóit. Amit előadnak, kétségkívül "mai" - csak egy picit veszített frissességéből. Még nem "second hand shop"-ból való, de már véget ért a szezonja, éppen leárazott kiárusítását fontolgatja a világkereskedelem.
Miről is van szó? Nos, a meditatív, csendes-tonális, szomorú háttérzenéről. Amely a nyolcvanas-kilencvenes évtized fordulóján óriási sikert ért el a CD-vásárlók körében. Ekkoriban vált divattá Górecki, akinek szimfóniáját soha nem álmodott mennyiségben adta el a lemezkereskedelem. Ekkoriban ért a csúcsra ARVO PÄRT pályája. Az 1980-ban a Szovjetuniót végleg elhagyó észt komponista már röviddel az emigráció előtt a szó igazi és átvitt értelmében egyaránt Tabula rasát teremtett. Szakított addigi bonyolult stílusával, s egyszerű, csendes muzsikát alkotott. Tökéletes ellentétét annak, amivel a "fogyasztó" a mindennapi életben találkozik. Semmi harsányság, idegesség, agresszivitás - inkább végtelen nyugalom, fennkölt bánat. Ez persze hatott. A Tabula rasa című (épp negyedszázados!) kompozíció, amelyet a koncert második felében játszott el Grindenko együttese, híres sikerdarabbá vált. Most, a 21. század küszöbén bizony picit kopottasnak tűnik. Nem tagadom ugyan erényeit, ám ha kultúrkritikának fogjuk fel (s erre minden okunk megvan egy hosszú folyamat során "elnémuló" zene esetében), hát bizony Vidovszky László Schrödere százszor jobb, igazabb, időtállóbb, eredetibb. Vagy - más dimenziókban, méretekben gondolkodva - a Hymnen Karlheinz Stockhausentől. Ezekhez képest Pärt, akárhogy forgatjuk is a szót, másodrangú.
És populista. Alighanem ez utóbbi az, amiért kikezdte az idő. Nem csupán az ő művészetét, hanem általában ezt a fajta irányzatot. A minimalizmus és számos névvel illetett válfaja (Pärt például a mókás tintinnabuláció kifejezést használta egy időben) jó volt, szép volt, hasznos volt. Remekművek születtek minimalistaként induló szerzők tollából. Reich Tehillimje biztosan maradandó darabja lesz a 20. század utolsó harmadának. Örvendetes, hogy ez a fajta művészet visszahódította a komoly muzsikától már-már reménytelenül elforduló közönséget. Emlékezhetünk: nálunk a 180-as csoport hangversenyeire tódultak a fiatalok. Az árnyoldala ennek a népszerűségnek persze hamar megmutatkozott. A Zene fadarabokra, a Tehillim és más nagyszerű opuszok mellett megjelent az olcsó áru. A fröccsöntött műanyag. Számomra e populizmus vezéralakja változatlanul PHILIPP GLASS. Az Opus Posth. koncertjének elején The Company címen bemutatott négy rövid tétel, bevallom, nem bosszantott fel úgy, mint annak idején Glass estje a Zeneakadémián. Kedves, habkönnyű semmiségnek tűnt ezúttal ez a zene. Ebben nyilván közrejátszik a hangszerelés, a szólamok elosztása. Egyfajta "színesség" (amely még a homogén vonósegyüttesnek is sajátja). A zongoraszó leleplező: ott feketén-fehéren kiderül, mennyire silány az anyag. Így, buzgó vonósjátékosok lelkes előadásával tagadhatatlanul fogyaszthatóbb a dolog. De talán épp ezért veszélyesebb. Vitaminnak hazudott agyzsibbasztó könnyű drog. Minimális befektetéssel elért maximális haszon a gyártónak, forgalmazónak, részvénytulajdonosnak.
Az oroszok, ex-szovjetek vizesnyolcasok ugyan a világhírű Glass and Company cég üzleti sikerei mellett, de talán nemcsak szubjektív elfogultság mondatja velem: alkotásaik mélyebbről fakadnak. Bocsánat az ordas közhelyért, kénytelen vagyok leírni: bennük van a keserves múlt emléke. Pärtnél éppúgy, mint ANTON BATAGOV-nál vagy VLAGYIMIR MARTINOV-nál. Batagovot valamikor kiváló pianistának ismertem meg: van például egy CD-sorozata, amelyen Messiaen Húsz pillantását játssza, elsőrangúan. Most bemutatott zenéjéről nem állítanám, hogy elsőrangú. De érdekes, szellemdús. A Real Audio szikár, fegyelmezett, a térhatásokkal is eljátszó darab: kétségkívül alkotói tehetségről árulkodik. Vlagyimir Martinov, úgy tűnik, a mai orosz zene egyik vezető egyénisége. Gidon Kremer koncertjén is szerepelt darabja, s az ő Requiemje szólalt meg Anatolij Vasziljev húsvét hétfőjén bemutatott különleges színházi produkciójában is. Könyvet írt "a zeneszerzők korának" végéről. A teljes tanulmányt sajnos még nem lapozhattam át - két fejezetnyi azonban német fordításban eljutott hozzám. Nem érdektelen fejtegetésekről van szó. Martinov tájékozott ember, s elég meggyőzően érvel. Igaz, már az öreg Stravinsky is elmondta a "mesterművek korának végéről" a magáét egy interjúban, jó három és fél évtizeddel ezelőtt (hozzátéve: "de nekem csak a mestermű számít"). Martinov tehát nem teljesen eredeti, és alighanem túlzásba viszi a rezignált mélabút. Ám sok igazság van abban, amit mond. Zenéje (Autumn Ball of Elves - Tündérek őszi bálja) valóban "őszies", bús és emelkedett. Krúdy-Karinthy- val szólva "régi asszonyok illata" érződik rajta. Tűnt, s talán soha nem is volt ifjúságra való emlékezés egy kandalló mellett merengő öregúrtól, aki retteg a jövő "mindent átölelő kozmikus hidegétől" (az idézőjelbe tett szavak a mű ismertetőjéből származnak). Hogy ez az "öregúr" egyelőre távol van még a nyugdíjas kortól, hisz 1946-ban született, azaz 56 esztendős? Hát igen: szegény Espaj nagyjából ilyen korban volt anno a "fiatalok" optimizmustól duzzadó, pionírnyakkendős vezetője...
Különös élmény volt mindeme művek mellett IANNIS XENAKIS energiától majd' szétrobbanó, különleges hanghatásokban tobzódó, vad Arouráját hallani. Mintha egy idegen bolygó muzsikuskövetei látogattak volna hirtelen a koncertterembe. Hogy Schönberg Opusz 10-ének Stefan Georgétől vett nevezetes szavait parafrazeáljam: "wir fühlten Luft von anderen Planeten..." Persze a hallottak alapján azért alaposan megfontolnám, áttelepüljek-e erre a bolygóra. (Március 26. - Pesti Vigadó)

Porrectus

Érdekes összeállítású műsorral lépett a Tavaszi Fesztivál közönsége elé három nagy múltú együttes, a Stuttgarti Kamarazenekar, a Magyar Rádió Gyermekkórusa és a Raschèr Szaxofonkvartett. A koncert Bach-átiratokkal kezdődött, melyeket két Bartók-kompozíció követett (Hét egyneműkar kiszenekari kísérettel, Divertimento). Zárószámként PHILIP GLASS és RAVI SHANKAR Passages című közös darabjának az est dirigense, DENNIS RUSSELL DAVIES által jegyzett átirata szólalt meg. Davies 1995 óta vezető karmestere a Stuttgarti Kamarazenekarnak. Hét év nagy idő, de ahhoz talán kevés, hogy egy több mint fél évszázados hagyománnyal rendelkező együttes hangján lényegesen változtasson. A zenekar repertoárja Davies működése nyomán alaposan megváltozott - sok 20. századi és kortárs művet tűznek műsorukra. Ha a karmester kísérletező kedve harmonikusan illeszkedik az annak idején Karl Münchinger által kijelölt fejlődésvonalba, akkor a Stuttgarti Kamarazenekar minden bizonnyal Európa egyik izgalmas és figyelemre méltó zenei műhelye - ezzel a bizalomteli várakozással ültem be a koncertterembe.
Az est a hagyományok és az újszerűség harmonikus keveredésének jegyében kezdődött. Három Bach-kompozíciót hallottunk: az O Mensch, bewein' dein' Sünde groß című korálelőjátékot egy Max Reger-átirat nyomán készült átiratban, majd két Contrapunctust A fúga művészetéből Jan Krenz nyomán. A korálelőjáték vonós zenekaron szólalt meg - igen szépen, szélesen áradón. Davies szemlátomást az óceánok hullámzását vizionálta vezénylés közben. A szólamok kidolgozottságát, az egyéni artikulációt figyel- ve elégedetten sóhajthattunk fel: hiába, ötven év az ötven év. A karmester a korálelőjátékot prelúdiumnak szánta a rákövetkező fúgához (vajon miért lesz két fúga? - töprengtem magamban), melynek tempója a kezdetek nagyléptékű pulzálását folytatta. Az átirat egyébként tetszetősen hatott, mintha csak az együttes számára készült volna: vonósnégyes-szakaszok duzzadtak zenekarivá, majd húzódtak vissza ismét kvartetté. A következő fúgában már a szaxofonkvartett tagjai is szerephez jutottak - igaz, játszanivalójuk nem tűnt különösebben invenciózusnak: mintha egy orgona kopulázta volna a vonósokat. A lehetséges aggályok ellenére (átirat átirata, logikátlan szerkezet) a koncert első harmada hatásos kezdetnek bizonyult.
Kedvező benyomást gyakorolt rám Bartók kórusainak előadása is, bár az énekkar hallható teljesítményéből sokat elvett az Olasz Intézet akusztikailag hírhedt boltíve. A Stuttgarti Kamarazenekar a Rádiózenekarból kölcsönzött fúvósokkal egészült ki, az így létrejött "bartóki kiszenekar" az est legnagyobb apparátusaként maradt meg emlékezetemben. A Divertimento Davies mozdulatai ellenére veretesen szólalt meg. Ekkor figyeltem fel arra, hogy a karmester, miközben pontosan taktíroz, a zene által felkeltett legelemibb érzéseket közvetíti pantomimszerű mozgásával. Ha táncosan lüktet a muzsika, akkor táncol, ha szárnyra kap egy szélesebb dallam, akkor karjaival sóvárgón epedezik.
A szünet után Glass és Ravi Shankar közös művében már valóban kiemelt szerepet játszott a Raschèr Szaxofonkvartett. Az eredetileg hatrészes alkotás tételei közül hármat Shankar komponált meg (Glasstól kölcsönzött témára), hármat Glass (értelemszerűen Shankartól vett témára). Davies átirata a Glass által írt tételekre korlátozódott, s alkalma nyílt arra, hogy önmaga számára könnyű zongoráznivalóról is gondoskodjék. A darab még Glass egyéb ismert opuszaihoz képest is hemzsegett a lapos "glassizmusoktól". Agyonhasznált, értelmetlen modulációk, rockos harmóniafordulatok, öncélúan megjelenő, majd kibontatlanul hagyott komplex ritmusalakzatok. A vonósokon szapora, barokkos figurációk suhantak tova, ezek valószínűleg Davies találmányai. Tagadhatatlan, hogy Glass zenéje széles közönséget vonz, a többség most is valószínűleg a záró műsorszám kellemesen zsongó emlékét vitte haza a koncertről. Bennem az utolsó hangok csalódást keltettek. (Március 31. - Olasz Intézet)

Molnár Szabolcs