|
- Az elmúlt öt év alatt a Budapest Music Center a kortárs magyar zene egyik
meghatározó fóruma lett - lemezei a legnagyobb európai és tengerentúli országokban
is kaphatók. A lemezkiadó irodája és üzlete az egykori NA-NE Galériában működik,
melynek berendezése ma is abban a formában látható, ahogyan Bachmann Gábor megtervezte:
van-e ennek az esztétikán túlmutató jelentősége?
- Ez a galéria a '90-es évek elején az avantgárd művészetek iránti elkötelezettség
jegyében nyílt meg. Hasonló alapállásból hoztuk létre a Budapest Music Centert
is: meggyőződésünk szerint ahhoz, hogy zenei információs központként és lemezkiadóként
egyaránt sikerüljön dokumentálnunk a magyar zene aktuális állapotát, az elmúlt
hatvan-hetven év azon szerzőit és előadóit kell bemutatnunk a világnak, akik eddig
valamilyen okból nem kerültek értékükhöz méltón előtérbe. Mindez szervesen illeszkedik
a galéria miliőjéhez. Kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy a legismertebb, külföldön
élő magyar komponisták, Kurtág György, Ligeti György és Eötvös Péter mellett akad
még tizenöt-húsz szerző, aki több figyelmet érdemelne.
- Aktív muzsikusként mi indította arra, hogy zenei információs központot alapítson,
és miként nőtt ki ebből a lemezkiadó?
- Majdnem biztos vagyok abban, hogy egy ilyen céget csak az tud létrehozni,
aki a zenével kapcsolatos összes problémát kívülről, belülről, alulról, fölülről
látja. Talán nem volt annyira égető a gond, mint ma, de zenészként már régebben
is tapasztaltam: napi problémát okoz az információhiány. Azért született meg az
információs központ, hogy ebből a helyzetből előrelépjünk. Ugyanez történt a lemezkiadással
is. Változtatni akartunk azon, hogy az átalakuló hazai lemezipar nem vagy nem
kellő számban fogadta be a periférikusabbnak számító produkciókat - egyébként
én egyáltalán nem tartom a saját kiadványainkat periférikusnak. A saját muzsikus
pályám szempontjából kevésbé izgatott a dolog, számomra az ügy volt fontos: hogy
mindenki ingyen fölkerülhessen az internetre; hogy megfizessük a zenészeket a
megjelentetett lemezekért, s így a róluk szóló információ és az általuk készített
zene eljusson a világ minden pontjára.
- Sok minden megvalósult ebből, de a mai BMC egészen biztosan nem olyan, mint
amilyennek 1996-ban indult.
- Akkor egy kis céget képzeltünk el, amely azután szép lassan megnőtt.
- Hová akartak eljutni? Meghatározott terv szerint dolgoztak vagy csak fejest
ugrottak a mélyvízbe?
- 1996-ban természetesen voltak elképzeléseim, de akkor még nem lehetett messzire
látni: egyetlen számítógépünk sem volt, a magyar internetes oldalak száma az ezret
sem érte el. Nagyjából azt terveztem el, ameddig mostanra eljutottunk. Ma az iroda
alatt van egy lemezboltunk, amely nyereséget nem termel ugyan, de a cég kirakataként
és találkozóhelyként egyaránt fontos szerepet tölt be. Működik egy információs
honlapunk, a www.bmc.hu, amely szorosan együttműködik a Magyar Zenei Tanáccsal
és azon belül a Hungarian Music Information Centerrel. És itt a lemezkiadó, amely
öt év alatt több mint ötven albumot jelentetett meg, 2002-re pedig tizennyolcat
tervezünk. Botcsinálta üzletemberként vágtam bele mindebbe: zeneművészeti főiskolát
végeztem, harsonásként eljutottam egy bizonyos szintre, a jazzben talán valamivel
magasabbra, mint a klasszikus és a kortárs zenében, huszonhat éve tanítok, előbb
a konzervatóriumban, majd a főiskola jazztanszakán. Kezdetben - kis túlzással
- azt sem tudtam, mi az áfa, nem beszélve arról, mit jelent céget vezetni. Körülbelül
öt évre látok előre, de hogy mennyi valósul majd meg abból, amit 2007-re elképzelek,
azt persze nem lehet tudni.
- Hogyan alakult a lemezkiadó profilja az elmúlt évek alatt?
- Az első időszak kiadványai közül a Sose halunk meg és a Csinibaba filmzenéje,
a Jazz+Az és Dés László albumai lehetőséget teremtettek a keresztfinanszírozásra:
hoztak annyi tőkét, amennyit kevésbé populáris lemezek megjelentetésével "elmulathatott"
a cég. Nem tagadom meg ezt a periódust: ezeken a kiadványokon tanultuk meg a szakmát.
Megtanultuk, mi az, rengeteg pénzt befektetni és százezer példányt eladni. 1998
tájékán érlelődött meg a változtatás gondolata. Az addig tartó és akkor kezdődő
korszak leglátványosabb különbsége, hogy a műanyagborítós CD-ről áttértünk a papírborítósra
- de persze a lényeg belül van. Ma is vállalom minden lemezünket, azzal együtt,
hogy nem mindegyiket tartom egyformán jelentős kiadványnak. A történethez tartozik,
hogy annak idején Eötvös Péter ajánlotta föl kiadásra Atlantisz című lemezét,
ezzel indult el 1998-ban a BMC kortárs zenei albumainak sora.
- Nem kötötte őt szerződés más kiadóhoz?
- Nem. Ma már a megasztárokon kívül senki sincs lekötve. A kiadók azért nem
kötik le a művészeket, mert nem tudják előre, milyen lesz az illető következő
lemeze, nem akarnak kockáztatni. A művészek pedig azért nem kötik le magukat,
mert nem szeretnének lemaradni egy esetleges kedvezőbb ajánlatról. Amikor Manfred
Eichert, a számomra fontos példát mutató ECM kiadó vezetője itt járt látogatóban,
elmondta, miért nem köt le senkit: ha nem tudja szerződés nélkül megtartani a
művészt, akkor a kiadó valami hibát követ el, ha pedig a művész nem váltja be
a hozzá fűzött reményeket, érvényes szerződés nélkül könnyebb búcsút venni tőle.
Visszatérve Eötvös Péterre: sokat köszönhetek neki. Elindított egy folyamatot,
amely, igaz, rengeteg buktatóval, de máig tart. Eddig négy lemezét adtuk ki, idén
készítünk további kettőt, és a jövőben is szeretnénk évente egy-két Eötvös-albumot
megjelentetni.
- Milyen elképzelés szerint folytatódott az Atlantisszal megkezdett sorozat?
- Amikor elkészítettem az első tervet arról, hogy mely előadókkal és komponistákkal
szeretnék foglalkozni, az volt a legnehezebb, hogy saját ízlésemet és szellemi
elkötelezettségemet sikerüljön összehangolnom a kiadó lehetőségeivel. Mindig azt
mondom az engem fölkereső előadóknak és zeneszerzőknek, hogy a CD ugyan dokumentációs
termék, de a BMC nem dokumentációs osztály. Nem arra tettünk hitet, hogy a magyar
zenei élet egészét dokumentáljuk. Ez egyébként anyagilag is lehetetlen volna.
Mindent és mindenkit én sem ismerhetek a mai magyar zenében, ezért a BMC-kiadványok
sorának alakulásában sok segítséget nyújtottak az Eötvös Péterrel, Wilheim Andrással,
Demény Jánossal, Rácz Zoltánnal, Dés Lászlóval és másokkal folytatott beszélgetések.
Kezdetben több véletlenszerű elem mutatkozott a kiadáspolitikánkban, ma már egy
tisztábban kirajzolódó vonal mentén haladunk. Egyes szerzőket és előadókat szeretnék
magamhoz édesgetni, de mint említettem, semmiképp sem szerződéssel. Akadnak szerzők,
akik fölkerestek és akiknek nemet mondtam, és jóval többen, akiket föl sem kerestem.
A kiadó arculatépítésének szempontjából nagyon fontos, hogy nem adhatok ki mindenfélét.
A jelenlegi piaci helyzetben egy hozzánk hasonló kis kiadó csak akkor prosperálhat,
ha hiteles, önálló arculata van, ha a vásárló a lemezt kézbe véve a kiadó nevéről
nagyjából tudja, mire számíthat.
- Nehéz elképzelni, hogy kortárs magyar zeneszerzők lemezeit haszonnal lehet
kiadni, a BMC is rendszeresen kap kulturális támogatásokat. Mégis, milyen példányszámban
fogynak ezek a kiadványok?
- Minden pályázaton nyert támogatás felhasználásáról az utolsó fillérig el
kell számolnunk. A BMC nyereségét a cég egyéb tevékenységei biztosítják. A lemezek
költségeinek megtérüléséhez átlagosan háromezer eladott példány volna szükséges,
de egyelőre egyetlen olyan kortárs zenei kiadványunk sincs, amelynek a költségei
- akár támogatással is - megtérültek volna. A BMC három és fél év alatt egyetlen
CD-t sem tudott ezernél nagyobb példányszámban értékesíteni. Hajlamos vagyok sok
mindenért magamat hibáztatni, de ez az adat világpiaci tendenciát tükröz. 2001-ben
világszerte 20-25 százalékot esett vissza a lemezforgalom. Mi most a cégépítés
folyamatánál tartunk: a példányok 30-40 százalékát promóciós anyagként juttatjuk
el újságíróknak, kereskedőknek, és kiépítettünk egy hazai terjesztői hálózatot.
Az ország huszonöt boltjában kifejezetten e célra tervezett állványokon jelennek
meg a lemezeink, és egy mp3-lejátszó segítségével végig is hallgathatók. Ezeket
a lemezeket nem játssza tévé, rádió, a szerzőinktől nem várhatom el és nem is
várom, hogy különféle társadalmi szerepvállalásokkal tegyék érdekessé önmagukat
- a koncerteken kívül ez az állvány az egyetlen mód, amelynek segítségével a vásárló
fogalmat alkothat arról, milyen zenéket kínálunk. Három-négyszáz eladott példány
már óriási siker. Gondoljuk csak meg: Eötvös Péter Három nővér című operája
a Deutsche Grammophon által kiadott lemezen több mint négyezer példányban kelt
el, pedig Európában már majdnem százszor játszották a darabot. Nagyon nehéz érdeklődést
kelteni és visszaszerezni a bizalmat napjaink zenéje iránt. Ebben a műfajban nem
a reklám mennyiségén múlik a dolog, sokkal fontosabb, hogy rengeteg apró lépéssel
minden szempontból megfelelő miliőt teremtsünk a lemezek megjelenéséhez és befogadásához.
- Visszaértünk a vonzó arculathoz.
- A BMC új arculatát alapvetően meghatározzák a Hollandiában nyomtatott papírtasakon
látható képek. Az a célunk, hogy a külső és a belső minőség arányban legyen: a
borítók önmagukban is műalkotásként hassanak, a képeknek legyen valamilyen kapcsolódási
pontjuk a zenéhez. A régebbi lemezborítóink majdhogynem narratív módon utaltak
a zenékre, a Yasar Meral által tervezett mostaniak szándékosan mélyebben,
áttételesebben teszik ugyanezt, hogy a dolog ne legyen annyira kézenfekvő. Azt
szeretnénk sugallni, hogy a jelenlegi, elszegényített vizuális kultúrától elütő
tasakjaink értéket hordozó műveket rejtenek. Sok nehézséggel járó, hosszú folyamat
ez, mert három partner: a grafikus, a zenész és a kiadó szempontjait kell közös
nevezőre hoznunk. Szeretnénk, hogy a vásárló azt érezze, összművészeti terméket
tart a kezében, és hogy ezek a lemezek, ezek a szerzők és előadók egyfajta szellemi
kör részét alkotják. Nem egyformák, de valamilyen úton-módon, fölismerhetően összetartoznak.
- Lemezkiadói tapasztalatai szerint milyen a kortárs magyar zene külföldi megítélése?
- A 20. századi magyar zene megítélésére egy rossz szavunk sem lehet. Idén
januárban, Cannes-ban, a MIDEM-en komoly érdeklődés mutatkozott a kortárs BMC-termékek
iránt, könnyen találtunk terjesztőket a CD-piac legfontosabb országaiban. Ez a
magyar zenének szól, de tudni kell, hogy ezen a nemzetközi hanglemezipari vásáron
az első tárgyaláson senki nem hallgat zenét, csak a borítót nézik, meg azt, hogy
ki van ráírva. Vállaltan van némi "drasztikum" az új borítóinkban, némi furcsaság,
sőt ha úgy tetszik, egyfajta kihívás, hogy fölfigyeljenek rájuk, kézbe vegyék.
De ez a tokban rejlő zene ügyét szolgálja. A BMC cannes-i standjánál megfordultak
közül senki sem ismerte mondjuk Dukay Barnabást, de miután a borító alapján elvitték
a lemezét, többen visszajöttek azzal, hogy érdekli őket a zenéje.
- Mi a könnyebben járható út: a zenészek személyiségén át vinni közelebb a
zenét a közönséghez - vagy fordítva, a zene segítségével tenni ismertté a muzsikust?
- Mindkét út járható: a személyiségtől és a zenétől függ, melyik célravezetőbb.
De kell ehhez egy márkanév is, ez a BMC. Nekünk az a dolgunk, hogy a lehető leginkább
megkönnyítsük a közönség számára a találkozást, és ehhez az is alapvetően fontos,
hogy mindegyik zeneszerzővel, akit kiadunk, meg kell találnom a hangot - Petrovics
Emillel éppúgy, mint Dukay Barnabással. Eötvös Péterről már beszéltünk, néhány
darabja nálunk jelent meg elsőként, de szeretném a teljes életműsorozatát BMC-lemezen
látni. Kurtág Györgytől eddig csak egy-egy darabot adtunk ki, de a jövőben teljes
lemezeket kívánunk összeállítani a zenéjéből: beszélgetünk terjedelmes művei,
a Bornemisza Péter mondásai, a Truszova-ciklus, a Kafka-töredékek
megjelentetéséről. Örülök, hogy végre kiadunk Ligetit is, ha nem is első megjelenésként:
Csalog Gábor játssza lemezre több zongoradarabját. Minden album programját a szerzővel
vagy előadóval egyeztetve állítjuk össze. Nagy szabadságot adok ezen a téren a
művészeknek, ők viszont érezhetően megpróbálják figyelembe venni a kiadó szempontjait
is. Korábban már jeleztem: nem minden zeneszerzőt akarok szolgálni a BMC-vel,
de akiket igen, azokat a legmesszebb menő tisztelettel. Arra nem vállalkozhatom,
amire Manfred Eichert, aki minden ECM-felvételen ott ül a stúdióban és beleszól
a dolgok menetébe, arra viszont törekszem, hogy olyan körülményeket teremtsek
a zenészek számára, hogy a maximumot hozzák ki magukból és a műből, s hogy a lemezek
kiváló minőségben szóljanak. Híve vagyok az eljátszott zene vágás nélküli fölvételének,
és ezt meg is próbálom érvényre juttatni.
|
