A két világháború közötti magyar liberális sajtó a haladó gondolkodású, demokratikus
eszmékért síkraszálló írástudók szellemi otthona volt. Az írott szó becsületét
és tiszteletét, a nyelv pallérozottságát, az újságírói etikát, a véleménynyilvánítás
megalapozottságát e korszak kimagasló képviselői hitvallásuknak tekintették -
a náci terror idején az üldöztetés árán is. Ebben a légkörben kezdte újságírói
pályáját a fiatal Albert István, ennek az iskolának volt a neveltje. Azon kevesek
közé tartozott, akiknek a lapcsinálás, az írás nem foglalkozása, hanem hivatása
volt. Újságírónak született: akik ismerik, el sem tudják képzelni, hogy valaha
is más hivatást választhatott volna. Zenei műveltségét hegedűsként szerezte meg.
A zenekritikus Albert István a gyakorló zenész tapasztalatával és jó értelemben
vett pragmatizmusával alkotta meg szakmai véleményét. Kritikai munkásságának súlypontja
a későbbi években ugyan az operaműfaj irányába tolódott el, de úgy sejtem, szíve
mélyén egy vonósnégyes, egy kamarazene-koncert állt hozzá legközelebb.
Aktív tevékenységének utolsó éveiben és még jóval azután is, a zenekritikus Albert
István nevével gyakrabban találkozhattunk a Rádió műsoraiban, mint a nyomtatott
sajtóban. Szerette és magas színvonalon reprezentálta a Rádió zenei adásaiban
ezt a speciális igényeket támasztó műfajt. Kroó György Új Zenei Újságjának még
késő öregkorában is állandó munkatársa volt. Tájékozottságára, lexikális tudására
mindig számítani lehetett. Lapszerkesztő volt, s az is maradt. Olvasószerkesztőként
évtizedeken át magyarította kollégái kéziratait, s talán némi elégtételt nyújthatott
számára, hogy okító szavai nyitott fülekre találtak.
A magyar sajtó great old manje értékes hagyományt adott át pályafutása
hű és avatott kísérőinek. Szívből kívánjuk, hogy még sok éven át őrizze meg azt
a szellemi frissességet, amelyben 90. születésnapját ünnepelheti.
|