|
Minthogy engem épp a kizárólag Sosztakovics-művekből összeállított műsor csábított
a SZOMBATHELYI SZIMFONIKUS ZENEKAR február 21-i hangversenyére, minden Muszorgszkij-rajongásom
ellenére is kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy első számként az Ünnepi
nyitány helyett a Hovanscsina előjátéka hangzott el (ráadásul - részben bizonyára
a változás miatt - nem igazán kidolgozott előadásban). A koncert így számomra
igazából az Első csellóversennyel kezdődött - nagyszerűen. A szólista, MÉREI
TAMÁS remekül találta el az első tétel karakterét: egészen közönyös tartással,
amolyan "minden mindegy" hangulatban indította a művet, és azonnal úgy éreztem,
Sosztakovics pontosan erre az egykedvű, reménytelen menetelésre gondolhatott
e torz induló (és számos hasonló jellegű párdarabja) komponálásakor. Brecht
híres elidegenítő effektusai vagy akár Buster Keaton jelenetei jutottak eszembe;
az a fajta "kinn is vagyok, benn is vagyok" érzés ragadott magával, melyet annyit
emlegetnek Sosztakovics hírhedt iróniájának elemzői. Talán csak a tempó tűnt
egy kissé gyorsnak (az indulójelleg kárára), de ha az Első csellóverseny egytételes
mű volna, kongeniális interpretáció emlékével távozom.
Sosztakovics művészi világa azonban - mint az a további tételekből is kitűnt
- korántsem korlátozódik csupán a groteszk műfajára. Sőt talán legjellemzőbb
vonása, hogy miközben folytonosan merít a zenetörténet gazdag tárházából, az
így kölcsönzött elemeknek csupán egy részét "idegeníti el", s teszi ezzel idézőjelbe;
más részüket viszont hajlamos - akár a szentimentalizmusig - komolyan venni.
Így a lassú tételben Mérei játéka hirtelen mintha "aktualitását vesztette volna",
és később sem az önálló (harmadik) tétellé növő kadenciában, sem a fináléban
nem térhetett már visz- sza az a nyitótételbeli jó érzésünk, hogy "pontosan
ilyen ez a zene!". Sosztakovics vonós hangszerre írott versenyműveiben - mint
azt épp az Első csellóverseny esetében az ihlető Rosztropovics előadásából is
tudhatjuk - mindig ott kísért egy magányos, hangszeres passió végigjárásának
lehetősége, de ennek fájdalmasabb stációi Mérei játékából egyelőre mintha hiányoznának.
Ami a szünet után megszólalt Ötödik szimfóniát illeti, úgy érzem, ezúttal a
közönségnek szánt kísérőszövegről is szót kell ejtenem. Sosztakovics személyével
és politikai nézeteivel kapcsolatban ugyanis az elmúlt két évtizedben (jórészt
Szolomon Volkov 1981-ben megjelent, és 1997 óta magyarul is olvasható Testamentumának
köszönhetően) nagy vitákra került sor mind zenetudományi, mind laikus körökben.
Magyar nyelven mindebből sajnos kevés jelent meg, de azért ténynek kell tekintenünk,
hogy a Negyedik szimfónia bemutató előtti visszavonása korántsem arra bizonyság,
hogy Sosztakovicsnak "a kemény önkritika is sajátja" volt - a kritika akkoriban
nagyon is kívülről, s éppenséggel olyan magasról jött, hogy a zeneszerző a szó
szoros értelmében a fejével játszott. Ennek fényében pedig alighanem az Ötödik
szimfónia sem egyszerűen "egy új, letisztult, sajátosan egyéni alkotói stílus
kezdetét", hanem egy végleg sarokba szorított művész kettéhasadt életének első
dokumentumát jelenti. S ha ma a világ bármely koncerttermében megszólal az Ötödik
szimfónia, a közönség számára éppen annak "saját fülű" eldöntése lehet a legizgalmasabb
élmény, hogy vajon e műből valóban a jogos kritika után magára talált művész
diadalmas újjászületését, vagy épp ellenkezőleg, egy magára maradt ember pompázatos
díszletek mögé rejtett segélykiáltását kell-e kihallani.
Hogy PÁL TAMÁS (aki e szezon kezdete óta a szombathelyiek vezető karmestere)
mennyire mélyedt el a Sosztakovics-kutatás legújabb eredményeiben, természetesen
nem tudhatom biztosan, de interpretációjából úgy tűnt, ő nem éri be a "könnyű
győzelem" teóriájával. A partitúra fölényes ismerete minden mozdulatán megérzett,
és előadásában - a Mérei Tamás játékával kapcsolatban említett távolságtartással
szemben - minden jellegzetes intonáció a maga értékén szólalt meg. Sajnos a
zenekari összjáték, melyről pedig a tavalyi Hősi ének-előadás után szép emlékeim
maradtak, ezúttal korántsem volt kifogástalan, így a sokféle eltérő hangütés
egymást követő "pontjai" nem mindig egyesültek logikus és folytonos drámai vonallá.
Az utolsó ütemek után a hallgatóság soraiban némileg bizonytalanul kibontakozó
taps azonban bizonyára nem ennek volt köszönhető. A közönség, úgy éreztem, eldöntötte
az Ötödik szimfónia alapkérdését: az előítéletek nélküli hallgatót egy váratlanul
felbukkanó D-dúr diadalzene - még ha vagy másfél percnyire nyúlik is - önmagában
nem győzheti meg arról, hogy az elhangzott mű "harsányan hirdeti a küzdelem
végét, az életerő diadalát". (Február 21. - Bartók Terem)
KELEMEN BARNABÁS játékát legutóbb egy kisebb bécsi hangversenyen volt alkalmam
hallani, s emlékezetes élményem maradt a Bartók-Szólószonáta első tételének
olyannyira lekerekített előadása, hogy ha nem tudom, bizony el sem hiszem, hogy
huszadik századi művet hallottunk. A GYŐRI FILHARMONIKUS ZENEKAR február 25-i
koncertjén, Mendelssohn "agyonjátszott" versenyművének meghallgatása előtt így
ezúttal elsősorban az izgatott, mi marad ebből az eleve klasszika és romantika
határán egyensúlyozó darabból, ha még "továbbklasszicizáljuk". Kelemen szerencsére
mit sem tudott efféle előzetes tűnődéseimről, és olyan szabad, romantikus interpretációban
tárta elénk a művet, hogy - valóban - öröm volt hallgatni. "Romantikán" pedig
korántsem csupán egy-egy hangra való rácsúszást, vagy a széles ívben, a közönség
feje fölé a terembe repített, kitartott magas hangokat kell értenünk, hanem
bizonyos állandó belső feszültséget, mely mindig kész egy-egy önmagát kínáló
hangon való pillanatnyi megállásra (megmutatandó a közönségnek, milyen szép
is az), s amely így végső soron minden egyes frázisban valamilyen egészen konkrét
célra tör, hogy aztán - azt elérve - máris a következőt vegye célba. Ez a folytonos
hullámzás természetesen nem korlátozódhat pusztán a szólóhangszerre, s jó volt
látni, hogy néhány szebben sikerült belső váltásnál Kelemen mosollyal nyugtázta
a társak segítségét - még ha egészében úgy tűnt is, mintha a zenekart e mosolygás
kevésbé villanyozná fel, mint a közönséget. Ahhoz mindenesetre nem kell különösebben
merész fantázia, hogy megjósoljuk: Kelemen Barnabás előbb-utóbb vezényelni is
fog, hiszen az ő estében a zenekarral való kommunikációban a karmester szinte
felesleges közvetítőnek tűnik. A számos pozitívum mellett azonban azt sem hallgathatom
el, hogy - jóllehet a szólista a mű folyamán láthatólag egyre jobban belelendült,
és számos virtuóz megoldást hallhattunk - néhány részletet (Kelemen mércéjével
mérve!) technikailag nem éreztem egészen tökéletesnek; különös tekintettel arra,
hogy a Mendelssohn-koncert épp e szempontból a klasszikus versenymű-repertoár
talán legkönnyebb darabja.
A szünet után Schubert 9. szimfóniája szólalt meg, egészében igen szép, szonórus
zenekari hangzással, kiegyensúlyozottan. Ami MEDVECZKY ÁDÁM karmesteri felfogását
illeti, talán túlzottan is kiegyensúlyozottan: Schubert óriás művének hangszínei
és karakterei itt-ott már szinte a nyitószámként elhangzott Selyemlétra-nyitány
világos tónusait idézték vissza. S amennyire megengedhetőnek, sőt megvilágítónak
tűnhet egy ilyesfajta Rossini-Schubert-párhuzam mondjuk a 6., a "Kis" C-dúr
szimfónia esetében, olyannyira furcsának éreztem ezt a primer, mosolygós örömöt
a "Nagy" C-dúr mű számos pillanatában. Schubert kései műveire nagyon is találónak
érzem a mondást, hogy alapjában véve "minden zene szomorú" - még ha csillog
is a felszín. A maga világosabb koncepcióját Medveczky mindenesetre sikerrel
valósította meg a zenekarral, s jó néhány muzsikus arcára pillantva is úgy láthattuk,
ezúttal valódi örömzenét hallunk.
A zenekar játéka mellett a koncerten tapasztalt széphangzáshoz az együttes néhány
hónapja elkészült új otthona, a Richter Terem jó akusztikája is nagyban hozzájárult.
Az új körülményeket persze alighanem még szokni kell: a második sorban ülve
úgy éreztem, a fúvósok hangja (alighanem közvetlenül a mennyezet pódium feletti
részéről visszaverődve) kissé elfedi a voltaképpen közelebb ülő vonósok hangzását,
s így épp a Schubert-szimfóniában a vonósbasszus számos fontos akcentusa - a
karmester határozott intései és a muzsikusok precíz játéka ellenére - a hangzás
hátterében maradt. Ezeket a sajátosságokat idővel jobban be kell majd építeni
az összjátékba, de a közönség számára az új terem már most is számtalan egyéb
előnyt jelent: a feltűnően tágas széksorokban itt a langalétáknak sem kell összekuporodniuk,
arról nem is szólva, hogy egy valódi, "főállású" koncertterembe már belépni
is más érzés, mint akár a legszebb másféle helyszínre, ahol egy hangverseny
azért mindig csupán "megtűrt vendég" marad. A valamikori fővárosi mozik megüresedett
termeinek néha igen szomorú sorsát látva pedig csak irigyelhetjük a győrieket,
hogy a Rába mozi épületét mégiscsak sikerült megmenteniük - a kultúrának. (Február
25. - Richter János Terem)
|
