Az első estén az 1989-ben alakult angol Piano Circus lépett fel. Ezt a hangversenyt előzte meg a legnagyobb várakozás, s a Trafó szűknek is bizonyult az érdeklődők fogadására (örömteli, hogy a többi koncert is népes közönséget vonzott). A hat zongorista együttese vonzó műsorral érkezett, de a lelkesült várakozás hőfokát nyilván nemcsak ez, hanem a szokatlan és izgalmasnak ígérkező hangszerösszeállítás is emelte. A koncertet ERKKI-SVEN TUUR Transmission (Átmenet) című kompozíciója nyitotta. Az érdekesen induló darab sajnos hamar elárulta természetét, kiismerhetővé vált, a közbeiktatott formaegységek inkább zavaróan hatottak, és a bőbeszédűség érzetét keltették. TERRY RILEY 1966-ban keletkezett műve teremtette meg számomra az est nosztalgikus hangulatát. A hat zongora által létrehozott vibráló, repetitív hangzásfelület most is elemi hatást váltott ki - csak azt sajnáltam, hogy hiányzott belőle az újdonság ereje.
PATRICK NUNN műve vitathatatlanul újdonság: a 21st Century Junkie 2000-ben készült a Piano Circus felkérésére. Az éles váltásokra épülő, alapjában Riley és Reich zenéjéhez hasonlítható kompozíció hamvasságán túl nem sok vonzerővel rendelkezik. A zongorák zenei anyagához egy hangszalag is társul, melyről mindennapjaink telekommunikációs zörejeit (telefon, e-mail, fax, televízió) hallhatjuk viszont. Ily módon a mű (a szerző szándéka szerint) életünk égető kérdéseire és problémáira világít rá - tegyük hozzá: naivan és gyermeki módon. A narratívát - vagy nevezzük nevén: a programot - nem zenei eszközökkel fogalmazza meg, a rárakódó réteg valójában zavarja a zenei folyamatot, és élesen elkülönül tőle.
Az első részt MIGUEL DEL AGUILA szórakoztató latin tánc-potpourrija zárta. A szintén 2000-ben keletkezett darab jól jelezte, hogy a Piano Circus tagjai milyen nyitottak a könnyebb műfajok és a jazz iránt. A Conga Line in Hell címre keresztelt mű pokolinak ugyan nem nevezhető, benne mindvégig meghatározó elem a dél-amerikai szalontáncokból ismerős ritmika. Az előadásból éppen az ehhez illő, sajátos feelinget hiányoltam. A teljes ellaposodástól a hatásos befejezés mentette meg a kompozíciót: a darab harsány zongora-glissandókban és tenyérrel ritmikusan megütött hangfürtökben kulminált.
A szünet után THOMAS ADÉS Darkness Visible (Látható sötétség) című darabja következett. Úgy tűnik, a fiatal brit zeneszerző nevét meg kell jegyeznünk, hiszen néhány héten belül immár másodízben találkozhattunk vele a koncertnaptárban. A kompozíció John Dowland 1610-ben keletkezett dalának átirata, a hatzongorás változatot a Circus egyik tagja, Richard Harris készítette. A darab egyszólamú zeneként hatott, trillaláncok hátteréből ismerős dallamfoszlányok léptek elő, majd tűntek el. Azt hiszem, beállítódás, pillanatnyi hangulat kérdése, hogy ezt a hangzást érzékien szépnek, szentimentálisnak, vagy éppen végtelenül banálisnak tartjuk. Ezzel a művel ismerkedve éreztem először, hogy a hat zongora térbeli elhelyezkedése is hangzásalakító tényező. Már-már didaktikusan primitív, mégis hatásos volt a kompozíció utolsó mozzanata: a szabályosan előkészített tonális zárlat nyitva maradt a domináns akkord tercén, az így félbehagyott mondat szinte párává vált a rákövetkező csendben.
George Harrisonra emlékeztek JOHN CAGE The Beatles 1962-1970 című darabjával. A darab ismertetőjéből tudom, hogy Cage a Beatles összes dalát beépítette a kompozícióba. ("Legmélyebb óhajom a kortárs zenével kapcsolatban az, hogy mindet meghallgassam. Nem egymás után, hanem mindet egyszerre, ugyanabban az időpontban. Mindent egyszerre!" - írta Cage 1972-ben.) Magam szomorúan állapítottam meg, hogy a körülbelül nyolcperces műben alig néhány dalra ismertem rá (Fool on the Hill, Back in the USSR, Norwegian Wood). Magam is rendelkezem egy majdnem teljesnek mondható Beatles-kottatárral, s tudom, hogy a kiadványokban fellelhető kottahű Beatles sajátos viszonyban áll az eredeti dalokkal. Hogy Cage is az enyémhez hasonló kottákból dolgozott, az szinte bizonyos (az sem lepne meg, ha néhány dalnak csak a kottáját ismerte volna, valódi hangzását nem). A Piano Circus valószínűleg Cage lejegyzéséhez ragaszkodott, így aztán a fel-felsejlő melódiák merev ritmizálással, élettelenül szólaltak meg. Ha a Beatles 1962-1970 valóban abban különbözik a hasonló eljárással készült Cage-daraboktól, hogy ebbe közismert anyag került, akkor e különbség merev játék mellett érzékelhetetlen marad.
A koncert legizgalmasabb kísérleteként CONLON NANCARROW gépzongora-tanulmányainak élő, hatzongorás reprodukcióját hallgattam, hiszen az átirat készítőjének, David Appletonnak (a Piano Circus tagja) a "lehetséges-e egyáltalán?" kérdésével kellett szembenéznie. A hangzáskép kísértetiesen emlékeztetett a gépzongorás "előadásokra", s azzal a paradox helyzettel kellett szembesülnöm, hogy az előadás értéke részben azon mérhető, sikerült-e emberi erővel megközelíteni vagy elérni a gép teljesítményét. Őszintén sajnáltam, hogy a két Nancarrow-darabot ígérő műsorlappal szemben csak egy hangzott el. A koncertet STEVE REICH Six Pianos című kompozíciója zárta. A Piano Circus e mű megszólaltatásával kezdte pályafutását, valószínűleg azóta is folyamatosan repertoáron tartják, így Budapestre kiérlelt előadást hoztak el - talán túlságosan is kiérleltet. Reich darabjának tekintélyes része a hallgató elméjében, érzékcsalódásainak hálójában születik meg. A meg nem komponált szólamok a hallgató diszpozíciójának megfelelően érvényesülnek. Az ideális előadás végtelenül kiegyenlített, távolságtartó és semleges, hogy minél nagyobb tér nyíljon a befogadó számára. Ilyen előadást rögzítettek lemezre Reich zongorás közreműködésével 1974-ben (kamaszkorom féltett relikviáinak egyike). A Piano Circus helyenként túlságosan kontúros, dinamikailag széles spektrumú előadásban mutatta be a Six Pianost, kevés esélyt adva a fül érzékcsalódásainak. Helyettünk értelmezett, helyettünk rajzolt meg véletlenszerű szólamokat.

Az egyes műsorszámok között az előadók kockát vetettek, a következő nap koncertjéhez generáltak véletlen számokat. Lakatos György (fagott), Klenyán Csaba és Rozmán Lajos (klarinét) Zenei játékok címmel tartott rendhagyó kamaraestet. Programjuk egyik száma Mozart Zenés dobókockajátéka volt, melyet a Piano Circus tagjai által dobott számok alapján realizáltak. Hogy milyen számokat dobunk a kockákkal, melyek szerint majd összekapcsoljuk a Mozart által előre megkomponált ütemeket, az eredmény szempontjából gyakorlatilag mindegy, hiszen Mozart úgy alkotta meg az építőkockákat, hogy azok bármilyen sorrendben kapcsolódni tudnak egymáshoz - az eredmény mindig más, de lényegében mégis mindig ugyanaz. Ennek ellenére Mozart darabja jó felütés egy, a zenei játék fogalmához kapcsolódó tematikus koncerthez. Arról, hogy a 12 műsorszámból kialakított, meglehetősen széttagolódó program valóban szellemesen és találóan járta-e körül a zenei játék fogalmát, nyilván megoszlanak a vélemények - nekem nem esett nehezemre elfogadni tematikus vezérfonalnak.
Egy matematikai haladvány szerint növekvő sorozat alapján készült TOM JOHNSON Narayana tehenei című darabja. Érdekes volt megtapasztalni egy hangsor numerikus dimenzióját, és azt a képességünket, amellyel a sorozatokat újra és újra tagoljuk, berendezzük, értelmezzük. Üdítő élményt nyújtott Machaut és Josquin egy-egy kánoncsodájának instrumentális megszólaltatása. SZAKÁCS AJTONY CSABA a fesztiválra készült darabja (3 sans...) egy speciális játékszabályon alapuló zenei "fogócska", melynek szabályai érdekesebbek, mint az általuk létrehozott zenemű, s ez részemről nem kritikai észrevétel: hasonló darabok esetében gyakran megesik az ilyesmi. A koncert programjába legkevésbé illő műsorszámnak Haydn zenélő óra-darabjait éreztem: e kompozíciók inkább Haydn játékos kedvéről mondanak valamit, magáról a zenei játék fogalmáról kevésbé. SZIGETVÁRI ANDREA Ál-DJ címmel fagottra és élő elektronikára komponált darabot. A mű a technikai lehetőségek tökéletes birtoklásáról árulkodott, a fagott hangjából kiindulva megdöbbentő effektusok keletkeztek - úgy tűnt, az erősítés nem is mindig készült fel ezekre az effektusokra.
Talán a terem akusztikája vagy az én figyelmem lanyhulása okozta, hogy SOÓS ANDRÁS virtuális dallamokat ígérő munkája (Háromszólamú intenciók) nem úgy érvényesült, ahogy azt szerzője elgondolta. Egy Bach- és egy Bachnak dedikált KONDOR ÁDÁM-darab (Harmóniai labirintus, ps. Bach) után DJ DR STRUCKOFF fúvós trióra és élő elektronikára komponált "remixe" zárta a koncertet. Struckoff valóban DJ-ként manipulált, kevert, beúsztatott, lehúzott, potmétereket tekergetett egy mai diszkós szemében nyilván komikusnak tűnő szerkezeten. A produkció nem tűnt sem inspiráltan improvizatívnak, sem gondosan eltervezettnek, "ad hoc"-nak annál inkább.

A harmadik napon fellépett prágai Agon Kamarazenekar sikeresen pályázhatna a világ legrosszabbul öltözött együttese címre: megjelenésük mintha a '70-es, '80-as évek keleti undergroundját parodizálta volna - más kérdés, hogy ők tényleg így öltözködnek. Első számuk az egykori A. E. Bizottság koncertjeinek szimfonikus változatával ért fel, bár Euphorium című zenei tréfájával MARTIN SMOLKA valószínűleg nem ilyen asszociációt kívánt ébreszteni. A közönség mosolygott, s jól tette, hiszen a darab komikus akart lenni. Egy hangszerein csak ügyetlenkedni képes, állandóan ritmusproblémákkal küszködő, hamiskásan játszó együttes képét teremtette meg Smolka (mindezt precízen lekottázva), amelyet az Agon Kamarazenekar - feltételezésem szerint - tökéletesen közvetített. Nem volt különösebben emlékezetes PETR KOFRON - a zenekar karmestere - Alpha & Centaur című darabja. HEINER GOEBBELS La Jalousie című kompozíciója viszont kifejezetten meglepett. Nem állítom, hogy Goebbels munkásságát részletesen ismerem, ez a darab az általam hallottaktól igencsak eltért. Elsősorban finomsága és érzékenysége keltett figyelmet. Fojtott atmoszféráját gazdag költőiséggel telítette. Zavartak viszont a fel-felbukkanó, lépések hangját, motorindítást utánzó szintetizátor-effektusok.
Hasonló meglepetést szerzett JOHN ZORN Kol Nidre című darabja is. Zorntól szokatlan volt a mű letisztult, komoly, spirituálisan meditatív hangja. A zsidó ünnephez kapcsolódó dallamot egyénien, az eredetitől függetlenedve újjáteremtő melodikus gesztus az egész művet egyetlen nagy ívvé fogta össze, különös kicsengést adva a koncertnek. Nem tudtam viszont megbékélni az utolsó előtti számmal, ELLIOTT SHARP SyndaKit című darabjával. Az algoritmikus kompozíciót a karmester nem hagyományos partitúrából vezényelte, formaszakaszokat jelzett, a darab elhangzó alakja valószínűleg az ő pillanatnyi döntéseitől függött. Talán ez magyarázza, hogy a műsorlap szerint 32 perces kompozíció legalább 10 perccel rövidebb volt - amit, azt hiszem, nem csak én nem bántam.

Bár a 4. Making New Waves Fesztivál új hullámok gerjesztése helyett inkább régi hullámok morajlását csempészte a februári budapesti éjszakába, egészében mégis sikeresnek éreztem. Telt házas előadások megfelelő helyszínen és kedvező időpontban - kellő távolságra az Őszi Fesztiváltól és a Korunk Zenéjétől. Remélem, lesz 5. is, mely után majd úgy érezhetem, magam is újhullámos korban élek. (Február 7-9. - Trafó Kortárs Művészetek Háza. Rendező: Magyar Komputerzenei Alapítvány, British Council)