Amikor első tanárom, Zsámboki Miklós - egykori Popper-növendék - 1960-ban nyugalomba vonult, Banda Ede osztályába kerültem. Rendkívül jó légkörű órákat tartott: a hangulatot tökéletesen feloldotta kiegyensúlyozott, derűs egyénisége. Rendszerint nagyobb társaság volt jelen, idősebb növendékek adták egymásnak a kilincset előttem is, utánam is - én általában valahol a sor közepén szerepeltem. Alapélménynek nevezhetem a stresszmentes órák fogalmát: amikor a foglalkozások után kiléptem a főiskola épületéből, mindig kellemes, megnyugtató érzés töltött el. Ez érték, sőt ajándék. Banda Ede tanítási módszerét az arányérzék jellemezte: magyarázott, de hangszeren is illusztrált, vegyesen. Nagy súlyt helyezett a játék folyékonyságára és a tagolásra. A hangképzés területén szerette a francia iskola kiemelkedő egyéniségeit és a könnyed megszólalást, ám ugyanilyen fontos volt számára a magvas hang ideálja és a dinamikus vonókezelés. Ami a szigort illeti, olykor előfordult, hogy valamit jobban "megpiszkált". Sohasem "nyúzta" a növendékeit, de azért akadtak keményebb órák. Ezek váltakoztak a gördülékeny tempóban zajló, könnyed hangulatú együttlétekkel. Az általam megismert korábbi, hierarchikus tanár-növendék kapcsolatok után számomra nagyon sokat jelentett, hogy Banda Edénél a légkör oldottabb volt: rá lehetett kérdezni dolgokra, sokszor nyitva is maradtak kérdések, amelyekre más alkalommal kerestük meg a választ. Tanári mentalitásában tiszteletreméltónak érzem, hogy mindenkinek engedte kibontakozni a saját egyéniségét - ez igen fontos pedagógusi erény. Ide tartozik, hogy ebben az időszakban, noha mindenekelőtt a Zeneakadémia volt az otthonom, részben külföldön is tanultam - rendszerint a tanév második felében, tavasztól töltöttem néhány hónapot Rómában, Enrico Mainardi professzornál. Ezáltal megismerhettem a metodika sokféleségét. Mainardi felfogása számos kérdésben homlokegyenest ellentétes volt azzal, amit a Zeneakadémián hallottam. Banda tanár úrnak ezt bizonyára nehezére esett elviselni, de ebből a szempontból is mindig elegánsnak és nagylelkűnek bizonyult. Így mintegy hozzásegített ahhoz, hogy dönteni és választani, s ezáltal gyarapodni tudjak - végső soron pedig rávezetett arra, hogy a későbbiekben képes legyek önállóan dolgozni. Sajnos csak ritkán kamarazenélhettem Banda Edével. Ám gyerekkoromtól mindig örömmel hallgattam muzsikálását - rádióban csakúgy, mint hangversenyteremben: szonátákban, triókban és versenyművekben egyaránt. A Tátrai Vonósnégyes tagjaként szólama tökéletesen beleolvadt az előadások harmóniájába - ám ez sohasem volt elvtelen alkalmazkodás: a közös produkciókban is megőrizte saját egyéniségét. Csellójátéka a vonósnégyes hangzásában a kerek egész egy szeletét képviselte. Igen sokban hozzájárult a karakterek kiemeléséhez - például a tánctételekben -, a tonalitásérzet, a funkciók tudatosításához. Ma is úgy érzem, hogy az időszak, amelyet Banda Ede növendékeként töltöttem el, egyik meghatározója volt zenei fejlődésemnek.