|
Ma már puszta anekdotának hangzik, alighanem mégis hiteles történeti tény, hogy
a pétervári konzervatórium világhírű professzora, Auer Lipót mint "játszhatatlant"
adta vissza Csajkovszkijnak a Hegedűverseny kottáját. A hegedűjáték technikai
színvonala azóta persze tagadhatatlanul nagyot emelkedett, mégis kíváncsian vártam,
hogy a SZEGEDI SZIMFONIKUS ZENEKAR koncertmesteri posztját immár tíz esztendeje
betöltő, s így bizonyára főként a zenekari játék másfajta követelményeihez alkalmazkodott
KOSZTÁNDI ISTVÁN miként fog megbirkózni e "monstrummal" (hogy Auer sommás ítéletének
másik kulcsszavát is idézzük). Aggodalmam, legalábbis ami a játéktechnikát illeti,
szerencsére alaptalannak bizonyult: Kosztándinak - bizonyára rendszeres különmunkával
- a zenekari rutin mellett is sikerült megőriznie azt az elsőrangú manuális készséget
és szép hangzást, amellyel az Erdélyből érkezett hegedűsöknél gyakran találkozhatunk.
Megbicsaklások azért akadtak, de épp ezek nem annyira valamiféle technikai gyengeségre,
mint inkább bizonyos lélektani hiányra hívták fel a figyelmemet. A "született"
szólisták korántsem csupán játékukkal, de legalább ennyire a maguk imperátori
egyéniségével hatnak a közönségre - mondhatni érzékcsalódást keltenek, melynek
hatása alatt egy-egy rosszabbul sikerült részlet, mint nem oda való, önmagától
esik ki emlékezetünkből. Kosztándi szólójából nekem igazán ez a szuggesztió hiányzott,
s az ilyen fajta "akaratátvitel" képességének háttérbe szorulása részben talán
valóban a koncertmesteri munka lélektanilag is olyannyira más követelményeket
támasztó rutinjával függhet össze. Azt is be kell azonban vallanom, hogy amikor
a Szegedi Nemzeti Színház közönsége hosszan és melegen ünnepelte szólistáját,
világosan éreztem, hogy "messziről jött" kritikusként - tehát Kosztándi eddigi
évtizedes koncertmesteri működésének kényszerű nem ismeretében - ezúttal valami
olyan, a hangverseny leglényegéhez tartozó érzelmi többletről maradtam le, amely
a teremben mindenki más számára magától értődő lehetett. S csak ekkor, utólag
értettem meg néhány valóban megragadó pillanat sajátos hangulatát, mikor Kosztándi,
mint egy valódi prímás, a pódium legszélére lépve, s a zenekartól szinte elfordulva
játszotta szólóját - a maga közönségének.
Míg a Hegedűverseny előadása közben értelemszerűen elsősorban a szólista játéka
kötötte le figyelmünket, a szünet után elhangzott Ötödik szimfónia már a zenekar
alaposabb feltérképezésére is alkalmat adott. Legmeggyőzőbben a fafúvók szóltak,
az együttesekben tán kissé keményen, de határozott színnel; a szólókban ízléses
agogikával. (A versenyműben a szólófagottot többször kissé "zörgősnek" hallottam,
de a második részre ez mintha eltűnt volna.) Az első klarinét, úgy érzem, külön
kiemelést érdemel: szólója emlékezetessé tette a nyitótétel lassú bevezetését,
de a koncerten a második tétel kezdetét is inkább kürtkíséretes klarinétszólónak
(semmint a Csajkovszkij által tulajdonképpen előírt klarinétkíséretes kürtszólónak)
hallhattuk. A rezek közül emellett a harsonák többször szorítottnak tűntek - bár
ennek alighanem a Nemzeti Színház viszonylag kis tere is oka lehetett. Az ilyen
apróbb hiányosságok azonban önmagukban nem különösebben zavaróak, mikor csupán
az egységes zenekari hangzás egy-egy halványabb pontjaként tűnnek fel. Az egyes
hangszercsoportok hangja azonban a nehezebb állásoknál sokszor mintha nem olvadna
igazán össze, s ilyenkor nem születik meg az az új minőség, a valódi zenekari
hangzás, amely már több, mint egyes hangszeres alkotóelemeinek összege. "Együtt
van" - érezzük ilyenkor, de még nem "Egy" a zenekar.
Az estet vezénylő LUKÁCS ERVIN nagyvonalúan, szinte freskószerűen rajzolta elénk
a szimfónia lélektani folyamatát. Széles ívek, a lényeges erővonalak váltak láthatóvá
mozdulataiban s a zenekar játékában - a finomabb részletek, egy-egy fontosabb
szóló kidolgozását viszont bátran a játékosokra hagyta a muzsikusaiban joggal
bízó karmester. Hogy ez a fajta előadás teljes képet ad-e Csajkovszkijról (akinek
legfőbb példaképe, ne feledjük, a részletekre is igencsak ügyelő Mozart volt!),
elvi alapon talán vitatható, de az egyre érzelemhiányosabb mindennapok után mintha
egyre jobban esne végigjárni az Ötödik vagy a Hatodik szimfónia ilyen "indulatmenetét".
Lehetőleg másokkal együtt, élő koncerten - Szegeden is. (Január 24. - Szegedi
Nemzeti Színház)
|
