Nem állítom, hogy az idei Mini Fesztiválon csupa remekművet hallhatott a lelkesedéstől
csillogó szemű publikum, de azt tiszta lelkiismerettel kijelenthetem: egészében
véve a rendezvény jól sikerült az idén. Azt adta, amit efféle fórumoktól várni
s elvárni lehet. A műsornak nagyjából a fele bemutatóként vagy legalább magyarországi
premierként hangzott fel. A látogatottságra sem lehetett panasz: csak az utolsó
- zenekari - estre jöttek el érthetetlenül kevesen.
Az előző esztendő - kizárólag magyar kompozíciókból összeállított - millenniumi
visszapillantó programja után most ismét hallhattunk külhoni alkotásokat. Ezek
a "kitekintések" még akkor is fontosak, ha az importált művek az esetek többségében
nem tartoznak napjaink zenéjének legjelesebb és legmaradandóbb alkotásai közé.
Ezúttal norvég és belga kompozíciók kerültek sorra. Sok szót egyik megismert műre
sem érdemes vesztegetni. Az 1931-ben született ARNE NORDHEIM Partitája
keletkezésének idején, közel négy évtizede talán érdekes lehetett, hiszen brácsahangot
és ütőeffektusokat vegyít a csembaló duruzsolásával. Ma bizony sápadt, amorf,
vitaminhiányos zenének tűnik. Egyetlen erénye, hogy rövid tételekből áll. Az első
pillanatokban jóval erőteljesebbnek, színesebbnek és kontrasztgazdagabbnak éreztem
a trieszti születésű, ám északra telepedett ANTONIO BIBALO két bemutatott tételét
a 4 darab 7 hangszerre című ciklusból. Ám ahogy teltek a percek, úgy vált
ez is egyre érdektelenebbé. Nehéz elképzelni, hogy Bibalo művészetének fő területe
az opera (ezt állítja a fesztivál ismertetőfüzete). Mindenesetre a mostani tapasztalatok
után nem fogom égen-földön keresni a Bibalo-operák videófelvételeit. A három belga
kompozíció valamelyest hatásosabbnak bizonyult. FREDERIK VAN ROSSUM alkotásában
(Réquisitoire) harsány rezek és vad ütőeffektusok riadóztatták a sok kortárs
muzsikába belefáradt hallgató figyelmét. MICHEL LYSIGHT szólófuvola-művét, a Labirintust
Hegedűs Mónika bámulatosan virtuóz előadása avatta igazi élménnyé. Bevallom, általában
tartok a szólódaraboktól. Az utóbbi évtizedekben mennyiségileg elképesztő az efféle
termés. A recept többnyire egyszerű. Végy néhány, az adott hangszeren újszerűnek
nevezhető effektust, körítsd szabadon atonális, karakter nélküli öblögetésekkel,
néhány visítással, fűszerezd ritmikusabb szakaszokkal és bánatos, halk, elégikusan
tonális motívumokkal. Aki ügyes, egy közepesen hosszú vonatúton az étkezőkocsiban
egy sör mellett megír pár ilyen darabot. Csak annyit kell tudni, a választott
hangszernek melyik a legmélyebb hangja, s ha fúvós az illető, hol és hogyan állítható
elő rajta néhány akkordhangzás. (Ha fuvolát választunk, mobilon is kérhetünk tanácsot
Matuz Istvántól). Lysight műve e tekintetben üdítő kivételnek tekinthető: nemesebb
anyagból való, felépítésében a szokottnál gondosabb. LUCIEN POSMAN Blake-versekre
írt ciklusában is elsősorban egyfajta nemes egyszerűség ragadott meg: a külsőségek
kerülése, a koncentrált építkezés, az ötletek finomsága. Hálásak lehetünk Ambrus
Ákosnak és Körmendi Klárának A tapasztalás dalai poétikus előadásáért.
A hazai bemutatók sora az első hangversenyen (január 25-én) OLSVAY ENDRE
kamaradarabjával kezdődött. Mély, illetve alsó, fojtott - effélét
jelent a címet adó Sotto szó. Mai világunkban éppen ennek ellenkezője a
jellemző. A harsányság, a pökhendi önbizalom. Ma minden hiper, szuper és
extra. Narancssárga vagy bárgyún rózsaszín. Ám éppen ezért kelthet rokonszenvet,
ha valaki, dacolva a korszellemmel, tudatosan a "szürkék hegedőse" igyekszik lenni.
Azazhogy a konkrét esetben a szürkék altfuvolása, angolkürtöse, basszusklarinétosa
és kontrafagottosa.
A szombat délutáni kóruskoncerten (január 26.) összesen öt bemutatót hallhatott
a közönség. A Magyar Rádió gyermekkórusa TÓTH PÉTER Rímkeverőjét
és Harang című darabját szólaltatta meg Thész Gabriella vezetésével.
A fiatal szerző egy időben áradóan romantikus-posztmodern darabokkal (például
zenekari művel) vétette magát észre. Kóruszenéje is "posztmodernnek" mondható.
Vagyis hagyományos hangzatokból áll, tonális, konszonáns, rendes. Hazudnék azonban,
ha azt mondanám: mély benyomást kelt. Az idén ötvenesztendős SUGÁR MIKLÓS Salve
reginát és Puer natust írt a Mini Fesztivál felkérésére. Mindkettő
ihletett és jól megoldott kompozíció. A hangzás kellemes, eufonikus, szerencsére
olcsó fordulatok (szezonvégi dúrakkord-kiárusítás) nélkül. Mintha egy tudatosan
kialakított, pentaton magból levezetett hangrendszer határozná meg a darabok (különösképpen
a Salve regina) hangzásvilágát. Hivalkodóvá azonban sehol sem válik a lá-szó-mi
jelleg. A szerző ügyesen csűri-csavarja a motívumokat, győzi fantáziával. Egy
bajuk van a tételeknek: gyermekkar számára roppant nehezek. A Tóth Ágnes vezette
kiváló Debreceni Gyermek- és Ifjúsági Kórus persze képes megoldani efféle
feladatokat, de nem hinném, hogy az országban sok hasonló együttes akadna. Ugyanez
a fő kifogásom VAJDA JÁNOS Scherzo című kórusával kapcsolatban is. Vajda
az utóbbi időben bámulatos kórusokat ír. Szellemes, szórakoztató, pompásan hangzó
műveket. Ez a Shakespeare-sorokra készült muzsika is minden ízében remek. De hihetetlenül
nehéz! II. József halhatatlan szavait kell idéznünk: "túl sok benne a kottafej"...
Erre persze Vajda bizonyára azt válaszolja, amit egykor a Szöktetés komponistája:
"éppen annyi, amennyi kell". Igaza van - ám magára vessen, ha nem fogja gyakran
viszonthallani művét.
Hivatalosan nem tartozott a premierek közé, mégis szólnom kell REMÉNYI ATTILA
tavaly Debrecenben bemutatott, Budapesten most először előadott Öt gyermekkaráról.
Reményi igen tehetséges alkotó. Általában tetszetős zenét ír. Kicsit posztmodernet,
némi minimalista beütéssel. Jól bánik a kórushangzással is. Minden rendben volna
- ha volna igazi érzéke a humorhoz. Ám ez, mi tagadás, nem az ő területe. Arra
a viccmesélőre emlékeztet (minden családban akad ilyen), aki a legegyszerűbb poénra
is rájátszik. Vannak dolgok, amiket csak blazírtan, fapofával, vagy végtelenül
egyszerűen szabad elmondani, különben hatásukat vesztik. Egy játékos Milne-versből,
amelyben az utolsó sor így hangzik: "évem száma öt lett s nem volt bennem ötlet",
az utolsó szó csak akkor hatásos, ha semmilyen módon nem emeljük ki, nem választjuk
el a megelőző szavaktól.
A legtöbb premiert a szombat esti hangversenyre tartogatták a fesztivál szervezői.
KOCSÁR MIKLÓS Duójával kezdődött a sor. A kétrészes kompozíció a trombita
fényes hangzását a hárfával állítja szembe. Az első pillanatban bizarrnak találhatnánk
az ötletet - ha nem ismernénk Maros Éva és Geiger György számos
felvételét, közismert slágerdarabok efféle, sikeres, élvezetesen pikáns átiratával.
SZŐNYI ERZSÉBET Dürrenmatt-versekre írott dalciklusát (Pillantás az ablakon
át) a cserekereskedelem jegyében belga előadópáros szólaltatta meg (Katrien
Traest és Gilbert de Greeve). Úgy tűnik, Szőnyi Erzsébetnek különös
affinitása van a dal műfajához. Kifejező és változatos, de soha nem érzelmes,
inkább fegyelmezett, szikár zenét ír, sokszor érdes harmóniákkal. Kétségkívül
vonzó ez a hangzásvilág és igen eredeti - talán Bartók Ady-dalaiban fedezhetjük
fel távoli (de nagyon távoli!) előképét.
A legfiatalabb szerző, DURKÓ PÉTER nem különösebben szerencsés című műve - 6
versszak 14 hangszerre - tessék ezt tárgyesetben mondatba foglalni! - ezúttal
magyarországi premierként hangozhatott fel, miután az ősbemutatóra nemrég Londonban
került sor. Már egy múltkori (ha emlékezetem nem csal: épp egy esztendeje fogalmazott)
recenzióban is leírtam, csak ismétlem hát magam: talányos alkotó ez a fiatalember.
Bármely szempontból próbálnánk elemezni zenéjét, zavarba jönnénk. Nincs megfogható
motivikus építkezés, nincs egyértelműen leírható szerkezet, hangrendszer, nincsenek
markáns témák, dallamok, harmóniamenetek, drámai kontrasztok. És mégis: a rend
érzetét kelti a darab. Nem lehetne benne feltűnően melléhúzni-melléfújni hangot.
Érzékelnénk a hibát. És a zenei folyamat roppant gördülékeny. Nincsenek varratok,
zökkenők. Haladunk előre, s mikor már fáradnánk, itt a vége, fuss el véle. A komponista
érzi az arányokat. Akárhogy forgatjuk a szót: ezt nevezik alkotói tehetségnek...
Durkó Péterével ellentétben DUBROVAY LÁSZLÓ Dudaszó hallatszik című háromtételes
opuszát cseppet sem találtam talányosnak. Az egész koncertsorozaton ez aratta
a legnagyobb sikert - és könnyű megindokolni, miért. Dubrovay egy idő óta felfedezte
magának a népi hangszereket. Dudát, tülköt, köcsögdudát, töröksípot, citerát,
furulyát, tekerőt, gardont és társait. Ezekre írt most szórakoztató, felépítésében
egyszerű, sok humoros ötlettel fűszerezett muzsikát. Egy interjúban a szerző "földszagúnak"
nevezte e hangszerek hangzását. S valóban: a falusi tiszta levegő, a frissen kaszált
rét illata, a fűszeres kecskesajt íze juthat eszünkbe róla. Az a világ, amelyet
majdnem elfeledett a hamburgerbe, levesporokba, műanyagokba belegárgyult 20. század,
ám amelyet újabban kezdünk megint megismerni és értékelni. Sajátos és számomra
fölöttébb rokonszenves az is, ahogyan Dubrovay e darabban a magyar tradíciót értelmezi.
Az ő értelmezése tudniillik nem kirekesztő. A magyarság fogalmába nála beletartozik
a roma muzsika is: az a mód, ahogy a romák a legegyszerűbb eszközöket (például
a vízzel hangolt kannákat) hangszerként használják. Bartók életműve éppen efféle
magatartásra adott példát, nem a Kelet-Európa vidékén ma újraéledő, velejéig avítt
és végtelenül veszélyes, balkáni nemzetieskedésre.
A zárónapon (január 27.) három zenekari darabot játszott el a kiváló angol
dirigens, Lionel Friend vezetésével a Rádió Szimfonikus Zenekara.
Ahogy a bevezetőben említettem, sajnos meglehetősen kis létszámú publikum előtt.
Akik ott voltak, szép élménnyel lehettek gazdagabbak. DURKÓ ZSOLT artisztikus
Ornamenti no. 2-je után BOZAY ATTILA közel négy évtizede írt, s a bemutató
óta érthetetlen módon soha elő nem vett, ötletgazdag brácsaversenye, a Pezzo
concertato hangzott el Máté Győző szólójával. Végül pedig Friend kifejezett
kérésére KALMÁR LÁSZLÓ Angliában már bemutatott Három szimfonikus képe
következett. Különös, hogy ez a nyolcvanas évek derekán írt mű miért csak most
- esztendőkkel a komponista halála után - juthatott el az első hazai előadáshoz.
Bámulatos zene. Mottóként bibliai idézetekre hivatkozó tételeit (Vox clamantis
in deserto; Nolite timere; Caput anguli) mintha egyetlen tömbböl faragta volna
a szerző. Hallatlanul egységes a hangzás. Az a hallgató érzése, hogy egy teljes
egészében soha ki nem mondott alapharmónia különféle kivágatait hallja. Mindig
ugyanazt, de mindig másként. Szokatlan erőt, ritmikai frissességet sugároz ez
a kompozíció. Hálásak lehetünk Friend mesternek, hogy figyelmeztetett a kallódó,
felfedezésre váró értékre.
|