|
- Kakuska úr, az ön neve egy darabka Monarchia. Ha az ember föllapozza a bécsi
telefonkönyvet, seregnyi cseh, horvát és magyar hangzású nevet talál benne.
- Ezt nagyon jónak tartom. Apai ágon csehek voltak az őseim, anyai ágon Berinből
származik a család. Minden feltétel együtt van ahhoz, hogy újra közelebb kerüljünk
egymáshoz, és ez boldoggá tesz. Bár ami azt illeti, az osztrákok és a csehek viszonya
mostanában nem erre utal...
- Az önök kvartettjének karrierje harminc éve kezdődött. Szándékosan használom
a karrier szót, hiszen - amennyire tudom - kezdettől, rendkívül céltudatosan vonósnégyes-karriert
igyekeztek befutni. Akadnak vonósnégyesek, amelyek csupán mellékesen: zenekar,
tanítás, és/vagy egyéb irányú foglalatosságok mellett dogoznak. Önök azonban mindig
is főállásban működtek.
- A korrektség kedvéért el kell mondanom, hogy magam az első tíz évben még
nem voltam tagja a kvartettnek, de együtt tanultunk, sőt a primáriusunkat 1955
óta ismerem. Akkor költözött Bécsbe, és nálunk lakott. Ott ültem minden bécsi
koncertjükön, az első évtized szem- és fültanúja voltam, a további esztendők közös
munkájának pedig részese. A karrier szó valóban helytálló az Alban Berg Kvartett
esetében. Ott van mögötte a fegyelem, a komolyság és az akarat. A miénk kezdettől,
minden vonatkozásban professzionális kvartett. Már az első tíz év is bámulatosan
sikeres volt. Akkoriban nem számított mindennaposnak, hogy egy vonósnégyes csak
úgy elmenjen egy egész évre külföldre tanulni, csiszolni a tudását. Nagyon nem
bécsi jelenség, hogy az együttes ilyen komolyan vette önmagát.
- Valóban van ebben valami meglepő azoknak a kliséknek az ismeretében, amelyek
szerint a bécsiek gemütlichek és lezserek, de bizonyos, hogy létezik Bécsben
más hagyomány is. Gondolom, nem a vak véletlen műve, hogy önök Alban Berg nevét
vették fel.
- Nagy hatással volt ránk olyan muzsikusok példája, amilyen Mahler, Rosé vagy
Kolisch volt. Ebbe a sorba tartozott Berg is.
- Vajon mi határozza meg egy vonósnégyes arcélét? Korábban léteztek a nagy
primárius-kvartettek, amelyekben a nagy primáriusok vezették a nekik alárendelt
"személyzetet". Külső szemlélőként azt gondolom, a zenészi kvalitásokon kívül
meghatározó lehet az alá- és fölérendeltségek bonyolult viszonya.
- Ahogy mondja, korábban valóban tipikusnak számított a "primárius-kvartett".
Ma inkább a személyek közötti kompromisszum határozza meg az együttműködést. Pontosabban
a kompromisszumkötés módja. Ha négy megközelítőleg azonos képességű, ám különböző
karakterű pasas összeül, és képes egymással kompromisszumra jutni úgy, hogy mindenki
mindenkire hatással van, s így aztán mindenki a másik hatása alá kerül, és meggyőző
teljesítményt tud nyújtani - akkor érdemes megnézni a kvartett arculatát, személyiségét.
A kompromisszum mindazonáltal nem lehet megalkuvás. Nem az a kompromisszum, hogy
mindent ráhagyunk a másikra. Ez megbontja a tagok közötti egyensúlyt. De ha sikerül
jó kompromisszumot kötni, akkor a négy muzsikus egyénisége megteremti a kvartett
egyéniségét.
- Térjünk vissza a névadóra, Alban Bergre. Biztos vagyok abban, hogy a névválasztással
is jelezni kívántak valamit. - Okvetlenül. Berg volt a második bécsi iskolának
az a tagja, aki személyében leginkább kötődött a múlthoz és képviselte a forradalmi
jelent. Radikálisabb volt Webernnél, ugyanakkor egyensúlyt teremtett a hagyomány
és az új között. Érdekes, hogy egyéniségüket és nézeteiket illetően az új bécsi
iskola tagjai alapvetően konzervatív gondolkodók voltak. Berg talán ebben a tekintetben
is a legjobb kompromisszum: keveréke a forradalmárnak és a régimódi, hagyománytisztelő
osztráknak. Az Alban Berg Kvartett nagyon sokat játszotta az új bécsi iskola zenéjét.
Mára azonban már ez a zene is része a repertoárnak, közkincs: sok fiatal vonósnégyes
tartja műsorán, nincs már akkora szüksége ránk. A mi időnkben újdonságnak számított,
hogy társítottuk a klasszikus repertoárt az új bécsi iskolával. Akkoriban is voltak
már olyanok - mint a LaSalle Vonósnégyes -, akik specialistái voltak ennek a zenének.
A Végh Kvartett is művelt egészen szokatlan dolgokat: ők Haydn és Brahms után
a Lírai szvittel fejezték be a koncertjüket. Nem álltak éppen forradalmárok hírében,
mégis sokat tettek a repertoár kibővítéséért.
- A hanglemezfelvételeknek köszönhetően több olyan kvartett produkcióit ismerhetjük,
amelyek meghatározók lehettek a 20. századi kamarazene történetében. Van néhány
olyan vonósnégyes, amely sok évtized után is tájékozódási pont.
- Hogy ilyen sok és sokféle kvartett létezik: ez is hozzájárult ahhoz, hogy
ifjan mi is kerestük a példaképeket, később pedig saját, egyéni hangunkat is.
A mi diákéveink idején az Amadeus Vonósnégyes számított a nagy példaképnek: ők
voltak a sztárkvartett. Hozzájuk nagyon jó emberi kapcsolat fűz bennünket, össsze-összetalálkozunk,
kurzusokat tartunk. Azután Véghék voltak nagy hatással ránk, és a Magyar Vonósnégyes.
Bennük a játék visszafogottságát és nemességét szerettem legjobban. Bécsben létezett
még egy hagyomány: a filharmonikus vonósnégyeseké. A Musikvereinsquartett vagy
a Schneiderhahn Quartett volt ilyen. A filharmonikus tradíció ápolói a zenekari
munka mellett vonósnégyeseztek. A másik hagyomány a "fanatikus" kvartetteké. A
Berg Kvartett alakulása, 1971 óta ezt követi - persze a tanítás mellett, hiszen
mind a négyen tanítunk a Zeneakadémián. Günter Pichler volt ugyan egy ideig koncertmester
a Filharmonikusoknál, később meg vezetett egy kamarazenekart. Csellistánk rögtön
párizsi tanulmányai után csatlakozott a kvartetthez, Gerhard Schulz pedig Düsseldorfban,
Végh Sándornál tanult, és mint minden Végh-növendék, ő is lelkesedéssel beszél
mesteréről.
- Hangfelvételeik alapján tudhatjuk, hogy az Alban Berg Kvartett mit nyújt
Beethoven, Mozart, Schubert és Brahms tolmácsaként. Tudjuk, mennyire nem véletlen
a névválasztásuk, mégis, van-e olyan speciális területe a zeneirodalomnak, amelyen
önök másoknál merészebben haladtak előre?
- A klasszikus repertoárban - szinte magától alakult így - Beethoven és Schubert
lett repertoárunk fő pillére. Pontosabban ezek voltak azok a szerzők, akiknek
a műveivel tartós és nagy sikert arattunk. Ha nekünk nem lenne beleszólásunk,
és csak a koncertrendezők mondanák meg, mit adjunk elő, alighanem kizárólag Beethoven
és Schubert műveit kellene műsoron tartanunk. A modernek közül az új bécsi iskola
szerzőit preferáljuk, de felkérésünkre írt nekünk vonósnégyest Berio és Schnittke
is. Többször próbálkoztunk olyan műsortervekkel, mint "Beethoven, a modern klasszikus,
és a modern kor klasszikusai", de ezt az ötletünket sehol nem fogadták el. Megesett,
hogy két éven át csak Beethoven-ciklusokat játszottunk. A koncertrendezőknek nem
kellettek az általunk javasolt vegyes műsorok. Hiányzott belőlük a bátorság.
- Budapesti koncertjükön egy Sosztakovics- és egy Janácek-vonósnégyes is hallható.
A Sosztakovics-kvartettek mára - úgy tetszik -, részévé váltak a koncertkánonnak.
Önök is megszólaltatják mind a tizenöt vonósnégyest?
- Nem, csak néhányat tartunk közülük műsoron. Ezt a kvartettet tizenöt éve
játszottuk utoljára, a Janáceket pedig tíz éve. Mindig próbáltuk ajánlani a koncertrendezőknek,
de nem haraptak rá. A Ravel- és a Debussy-kvartettet szívesen fogadják, nem vállalnak
vele kockázatot. De a mi repertoárunk nem is olyan nagy. Lassan és gondosan tanulunk.
Rengeteg olyan vonósnégyes működik, amely végigjátssza a teljes repertoárt - mi
nem tartozunk közéjük.
- A komolyzene haláláról szóló könyvében Norman Lebrecht leírja, miként hatottak
a koncertélet változásai a vonósnégyesekre, hogyan korlátozták lehetőségeiket,
hogyan szorították őket vissza, és hogyan kényszerítették újításokra. Önök sok
szempontból kivételek, mivel már akkor sztárok voltak, amikor Norman Lebrecht
szerint még élt a zene. Ettől függetlenül nyilván önnek is van véleménye erről.
- Alapjában véve nem gondolom, hogy a hallgatók száma csökkent volna. Inkább
növekedett. A kamarazenének ma sokkal nagyobb a közönsége, mint korábban. Ígéretes,
hogy a legmodernebb, avantgárd szerzők is írnak kvartetteket. Másfelől azonban
olyan sokféle e darabok stílusa, hogy nagyon nehéz előadni őket, a közönségnek
pedig csak egy behatárolt része érdeklődik e kortárs művek iránt. Az Arditti Vonósnégyes
például fő feladatának tekinti a mai zene előadását. Éjjel-nappal új kompozíciókat
játszanak.
- A Kronos is...
- Igen, de a Kronos sok úgynevezett crossovert is megszólaltat. Ardittiék
viszont kimondottan erre specializálódtak. A komolyzene és benne a kamarazene
hallgatottságát bizonyosan befolyásolja, hogy a társadalom demokratizálódása következtében
mind többen kapnak valamiféle képzést, ettől népesebb a közönség, ugyanakkor e
képzés színvonala nem olyan, mint régen. A második világháború előtti közönség
sokkal műveltebb volt. A klasszikus repertoárt jól el lehet adni, egészen Bartókig.
A Bartóknál újabb zene azonban nem kelt akkora érdeklődést. Egyébként az előbb
nem említettem: Bartókot is sokat játszottuk. Személy szerint én őt tartom a 20.
század legnagyobbjának.
- Nálunk sokáig az a vélemény uralkodott, mely szerint Bartókot a magyarok
játsszák legjobban. Érdekes figyelni zenéjének világdivatját: Bartók nemzetközi
lett...
- Szerintem érdemes fenntartásokkal fogadni azokat a véleményeket, amelyek
szerint valamely szerző és valamely nemzet közelebb áll egymáshoz, mások pedig
nem. A közelmúltban nagyon elgondolkodtató élményben volt részem. Bobby McFerrin
vezényelte a Bécsi Filharmonikus Zenekart. Többek között Ravel-műveket dirigált
- csodálatosan. Ragyogó karmester. Vagy itt van például Simon Rattle. Kevesen
értik olyan jól Johann Strauss zenéjét, mint ő. Szerintem túldimenzionálják ezt
a kérdést. Természetesen sokat segít, ha az ember ismeri azt a zenei közeget,
amelyben egy szerző alkotott. Bartók magyarul telefonált az Úristennek, Schubert
pedig németül. Mindkét komponista zenéje elárulja keletkezésének helyét, de nem
ez a lényeg. A lényeg az, hogy vannak jó, és vannak rossz zenészek.
- Mára az egész zeneirodalom hozzáférhető lemezen. Ez a hihetetlen bőség zavarba
ejt és megváltoztatja a zenéhez fűződő viszonyunkat. A hangrögzítés kora előtt
például nem tudhattuk, hogyan játszott egy több évtizede halott előadó. Ma azonban
tudjuk, és ez hat arra is, ahogy a maiak produkcióit hallgatjuk.
- Anyai nagyapám, Bruno Seidler-Winkler Berlinben volt karmester: rengeteg
átirat és hangszerelés fűződik a nevéhez, lakklemezek sokaságát készítette. 1907-ben
ő vezényelte A denevér első hanglemezfelvételét. Nos, ő szokta volt mondani,
hogy "magunk alatt vágjuk a fát!" Maga is szkeptikus volt, noha ebből élt. Úgy
vélte, van ebben valami zeneellenes. Azt hiszem, nagyon fontos az a tér, amelyben
közönség és előadó együtt van. A lemezt megcsinálják a stúdióban, a közönség pedig
meghallgatja egy másik térben. De bolondság volna feltartóztatni a technikai fejlődést.
És azért valljuk be, az valami egészen csodálatos, hogy valóban rendelkezésünkre
áll szinte minden, amit írtak, és csak rajtunk múlik, meg akarjuk-e hallgatni.
A hanglemezben nagyszerű az is, hogy olyan technikai megoldásokat enged meg, amelyek
koncertteremben elképzelhetetlenek. Az élő felvételek jó kompromisszumnak tűnnek,
hiszen közönség előtt, koncerten készülnek, de ezek hiába kínálnak élő zenét a
jelenlévő publikumnak, ön a nappaliban ugyanúgy egyedül hallgatja a darabokat,
mintha stúdióban vették volna fel. Végső soron a hallgató is interpretál. Swarowsky
mindig azt mondta: "a zene nem az, amit maguk játszanak, hanem az, amit az emberek
hallanak."
- A zenéhez fűződő viszonyunkat minősíti, hogy a közönség szinte sohasem reagál
azonnal. Szertartásos, ahogyan ülünk a teremben, celebrálják nekünk a koncertet,
a végén tapsolunk, és valaki mindig elkezd bravózni is. De az olyan közvetlen
reagálás, mint - mondjuk egy zenei poén hallatán - a nevetés, nehezen elképzelhető.
Szemérmesebbek vagyunk, mint a régiek? Ön mit szólna, ha a közönség nevetne egy
Mozart- vagy egy Haydn-darab közben?
- Én nagyon szeretném, ha az emberek nevetnének. Boldoggá tenne. Persze ez
nem jelenti azt, hogy más is örülne. Magam - ezt talán érzékelte rövid ismeretségünk
során is - szeretek beszélni, sok koncerten nem is játszom, csak ismertetem az
elhangzó zenéket. Gyakran érzem úgy, milyen jó lenne, ha egy tétel előtt elmondhatnám:
"most hegyezzék a fülüket, mert négy perc múlva jön egy nagyon mulatságos rész!"
A közönség zömének meghaladja a tudását, amit hall. Például Beethoven, aki nagyon
értett a hatáskeltéshez, pontosan tudta, hogyan hat, amikor kitalálta, hogy a
dominánssal kezdi egy darabját. Ez csak akkor működik, ha mindenki a tonikát várja,
mert azt szokta meg. Másnap az összes bécsi arisztokrata "végigtelefonálta" egymást:
"hallottad azt a bonni őrültet?" Mozart zenéje is tele van trükkökkel, de ezeket
csak úgy írhatta meg, hogy tudta: meg is értik. Ennek vége. Az emberek leváltották
a Jóistent és helyére ültették Lisztet meg a többi virtuózt, amilyen Karajan is
volt. Afféle szent szertartás színhelyévé vált a hangversenyterem. Nézze meg,
a legtöbb úgy is néz ki, mint valami templom vagy szentély. Ez elbizonytalanítja
az embereket. Az említett bécsi Bobby McFerrin-hangversenyben az volt a nagyszerű,
hogy csodálatos egység jött létre zenekar és karmester között, minden együtt volt,
de a karmester a befont frizurájával, a hajába tűzött és onnan előhúzott pálcájával,
fesztelenségével egy jazzklub levegőjét hozta a hangversenyterembe. Az embereket
teljesen zavarba ejtette, kikérték maguknak: "nahát, ilyen nincs is!" Bobby McFerrinből
hiányzott minden külsőség, nem utánozta Karajant, nem hunyta be a szemét dirigálás
közben, nem csinált cirkuszt. Jó lenne, ha sikerülne pótolni a közönség zenei
neveltetésének hiányosságait.
- Beszélgetős koncertekkel?
- Azoknak többnyire népfőiskola-jellegük van. A katedrán áll az okos tanár,
a padokban meg ott a sok hülye. Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás. Én maradnék
annál, hogy a tételszünetben felemelném a mutatóujjamat, és odaszólnék: most figyeljenek,
mert itt valami szenzációs következik!
|
