|
Gulyás György emlékezetes alakja a huszadik századi magyar zeneéletnek.
Mint alapító karnagyára emlékezik rá ebben a hangversenyévadban a Debreceni Kodály
Kórus, amely a város Bartók Termében a sokoldalú pedagógusnak és több zenei intézmény
alapítójának nevével hirdeti oratóriumsorozatát. Gulyás már 1955-ben megszervezte
a vegyeskart, amely azonban később, három évtizeddel ezelőtt nyerte el a hivatásos
koncertkórus minősítést. Ez lenne a másik ok az ünneplésre és a visszatekintésre.
A jeles alkalomra gyönyörű programot állítottak össze: a MÁV Szimfonikusokkal
előbb Händel Messiását szólaltatták meg, majd az adventi készülődésben Bruckner
Weihnachtsgesangját és Te Deumát, valamint Verdi Quattro pezzi sacriját adták
elő a Debreceni Filharmonikusok kíséretével. Nemrég Vajda János Zsoltárosénekét,
illetve Bernstein Chichester Psalms című kompozícióját mutatták be a Miskolci
Szimfonikusok társaságában. Március végén két különös szépségű Stabat Materral
lépnek pódiumra - Haydn és Rossini kompozíciójával -, és ismét debreceni kollégákkal.
Az évadot Az évszakok című Haydn-oratórium zárja, ezen a hangversenyen a Budapesti
Vonósok együttese a partnerük.
A sorozat rávilágít arra a hagyományra, amely a kórus fő értéke. De vajon hogyan
sáfárkodhat ezzel az örökséggel az egyetlen hivatásos vidéki koncerténekkar? -
erről beszélgettünk Szabó Sipos Máté karnaggyal, aki 2000-ben vette át
a művészeti vezetői posztot. Jeles elődök utódaként, hiszen Gulyást Erdei Péter,
őt Strausz Kálmán, Kamp Salamon, Szűcs Lajos, majd ismét Erdei követte.
A sajátos, egyelőre utolérhetetlen Kodály Kórus-stílus a régi vokális irodalomtól
a korai romantikáig, illetve a kortárs magyar és külföldi alkotások, az a cappella
és zenekari kíséretes kompozíciók bemutatásáig terjed. Az évfordulót ünneplő koncerten
ebből az eleven hagyományból nyújtottak át keresztmetszetet. Az elhunyt Gulyás
György kivételével a régi karnagyok dirigálták a program első részét, a művészeti
vezető a nézőtéren ülve büszkén, élvezettel és kissé meghatottan hallgatta, hogy
munkatársai milyen nagyszerűen muzsikálnak.
"A hagyomány elég nehéz teher - véli Szabó Sipos Máté. - Megtiszteltetés ezt a
pozíciót betölteni, ám a magasztos érzések nagyon is hétköznapi gondokkal keverednek,
s bármennyire ünnepi is az évforduló, nem tekinthetünk el attól, hogy ezekkel
is szembenézzünk. Kétségkívül más a világ, mint az alapítás vagy a hivatásossá
válás idején: akkoriban csak két nagy zenei intézménynek, a Magyar Rádiónak és
az Operaháznak volt professzionális énekkara. Mellettük úttörő és talán kivételezettnek
mondható szerepet kapott a debreceni együttes. A város ma is komolyan méltánylandó
gesztust tett a kórus létrehozásával. A nem csekély anyagi áldozatot követelő
cselekedet társadalmi rangot adott a társulatnak, a fizetések jók voltak, a Kodály
Kórus gyakran képviselte külföldön a magyar zene-, s azon belül az énekkari kultúrát,
és öregbítette Debrecen hírnevét. Az énekesek olyan korszakban utaztak sokat,
amikor csak keveseknek jutott útlevél. Az erkölcsi és az anyagi elismerés arányban
állt a művészi feladatokkal. Ez a megbecsülés azután fokozatosan elveszítette
értékét, pedig a harminc esztendő folyamán egy dolog biztosan nem devalválódott:
a kórus szakmai színvonala. Sőt a nehézségek ellenére is kialakult sajátos arculata
és repertoárja."
Ma a Kodály Kórus egy képzeletbeli nemzetközi sztráda szélén állva kissé szomorúan
figyelheti, hogyan húz el mellette a többi hivatásos énekkar, azok, amelyek -
igaz, nem kis küzdelem árán - megteremtették financiális biztonságukat, akár úgy,
hogy nemzeti intézménnyé lettek, akár úgy, hogy fenntartójuk került előnyösebb
pozícióba (ilyen a Nemzeti Énekkar, az Operaház és a Magyar Rádió együttese).
A Kodály Kórus helyzete változatlan maradt. Fönntartója továbbra is a város, és
Szabó Sipos Máté még nem tapasztalta, hogy a debreceni önkormányzat valóban fontolóra
venné a lehetőséget: minél több pénzzel járul hozzá együttese finanszírozásához,
az annál többet nyerhetne el az önkormányzati zenei intézmények számára elkülönített
céltámogatásból. Így, a saját rész folyamatos növelésével, a céltámogatás összege
is emelkedne. Mégis főként a céltámogatásból élnek, hiszen a város által folyósított
keret épphogy a mintegy negyven tagú együttes bérére elég. S ezek a bérek - ugyan
milyen stílusos jelzőt használhat egy ünnepi köszöntőben a krónikás? - tehát a
bérek bizony szégyenletesek. Az egyik kórustag hajnalonta virágot hord a piacra,
az alkalmi fuvar napi hétszáz forintot hoz a család konyhájára. Ezt onnan tudja
a karnagy, hogy az illető elnézést kért, mert elbóbiskolt az egyik próbán...
Szabó Sipos Máté azt mondja, lehet az efféle mentségeket nem tudomásul venni és
keményen az intenzív munkára koncentrálni, de tudni azért kell róluk. Akadnak
itt férfiak, akik másfél évtizedes hűséges szolgálat után (esetleg a késői családalapítás
küszöbén) bruttó negyvenegyezer-ötszáz forintot visznek haza. Ha most felvennének
egy takarítónőt, annak a január óta érvényes minimálbér-szabályozás miatt ötvenezer
forintot kellene fizetniük. A Debreceni Kodály Kórusnál is látszik, hogy a művészeti-kulturális
szférában sem a közalkalmazotti jogviszony, sem az ehhez rendelt bértábla nem
működtethető ésszerűen. (A közalkalmazotti kategóriák alkalmazása Szabó Sipos
tudomása szerint egyébként a Nemzeti Énekkarnál is sok fejtörést okozott.) A képzeletbeli
takarítónő annál a briliáns tehetségű, páratlanul szép hangú énekesnél is jóval
többet kapna, aki nem zenei, tehát szakdiplomával, hanem - tegyük föl - számítástechnikai
oklevéllel énekel az együttesben, és magánúton szerzett képzettséget, s így csak
az E kategóriába sorolható.
Debrecenben a nyugdíj előtt állók javadalmazása bruttó nyolcvanezer forintnál
jár - ez nem tűnik olyan fényes perspektívának, amely megkönnyítené az utánpótlás
fölnevelését. A város ugyanis néhány új státust helyezett kilátásba, de alig remélhető,
hogy a pályázók majd sorban állnak. A művészeti vezető tisztában van vele, hogy
a város anyagi erejétől függ, mennyit szán a különféle kulturális intézményekre.
Ám úgy hiszi, hogy a Kodály Kórus nemhogy soha szégyent nem hozott Debrecenre,
hanem a mai körülmények ellenére is büszkélkedni lehetne vele. Mert igaz ugyan,
hogy ma nincs hetvenfős apparátusuk, amely egykor a Verdi-Requiem megszólaltatására
is képes volt, de a jelenlegi együttes hangzása, repertoárja egyedi, szívesen
dolgozik velük az ország bármelyik szimfonikus együttese, sűrűn hívják őket budapesti
koncertekre - a szakma elismerése tehát feltétlenül morális támaszt nyújt.
Beszélgetésünk során kiderül: Szabó Sipos Mátét erősen foglalkoztatja, vajon meddig
élhet vissza énekesei áldozatkészségével, lelkesedésével, hiszen alig áll rendelkezésére
eszköz, hogy megbecsülje a munka színvonalát. Meddig dolgozhat hat tenorral abban
a tudatban, hogy ha egyikük megbetegszik, vége a produkciónak? S noha a nagyzenekarok
meghívása örömteli tény, a koncertrendezők általában csak árukapcsolásnak tekintik
szerepeltetésüket. Nincs olyan képzett menedzser a láthatáron, aki a kórust "értékesítené".
Pedig ilyen szakemberre nagy szükség lenne, hiszen megváltoztak az államközi kulturális
kapcsolatok, ma alig szerezhető támogatás külföldi utazásra. Amikor a karnagy
2000-ben Debrecenbe került, három külföldi szereplés volt kilátásban, de egy sem
realizálódott. 2001 végén sikerült - sajnos nem éppen a legjobb feltételekkel
- megszervezni egy olaszországi turnét, amely mégis alkalmat adott egy kis feltöltődésre.
2002-re több felkérés futott be, kérdés, melyik válik valósággá.
A karnagy szerint igazán időszerű volna egy tisztázó beszélgetés a kórus helyzetéről.
Nem szeretné, ha a körülmények miatt lassan elsorvadna az együttes, és ha bárki
is azt mondhatná róluk, már nem szólnak úgy, ahogy a hagyomány követeli. Tudja,
hogy évek óta kering a városban az az ötlet, hogy a Csokonai Színház operaegyüttesének
énekkarát és a Kodály Kórust talán érdemes lenne összevonni. Lehet, hogy számtanilag
- de úgy is csak látszólag - üdvösnek látszik a laikus elképzelés: egy húsz- és
egy negyventagú társaságból hatvantagú együttest faragni, hátha egy csapásra két
probléma is megoldható. Szabó Sipos Máté határozottan leszögezi: ezt az elgondolást
komoly ember egyáltalán nem vetheti föl. Egyrészt: idehaza mindössze három olyan
együttes létezik, amely sorozatban képes megszólaltatni oratorikus alkotásokat
- ez egy magát zenei nagyhatalomnak vélő országban nem lehet sok. Másrészt a főként
a cappella irodalomra specializálódott együttes másféle stílusra érzékeny, nem
az operai előadásmódra. Természetesen volt és bizonyára lesz is rá példa, hogy
különlegességként valamilyen ritka opera koncertszerű előadásában közreműködjenek.
Azonban az énekkar hangzásvilága más - nem jobb és nem rosszabb, egyszerűen más.
Ezt naponta váltogatni a minőség sérülése nélkül lehetetlen. A Debreceni Kodály
Kórus erőssége egyebek között Mozart és Haydn interpretációja, a modern alkotások
tolmácsolása - ez enyészne el. A világ különben is éppen a specializálódás felé
halad.
Visszakanyarodva a céltámogatás kérdéséhez: ebből fizethető a kottakölcsönzés,
a másod- vagy vendégkarnagy foglalkoztatása, s egyáltalán a koncertszervezés.
A kórus szakmai megbecsültsége jó, a társadalmi kevésbé, de ez nem kizárólag az
együttest érintő kérdés. Szabó Sipos Máté nem oly régen volt zeneakadémista -
élénken emlékszik még rá, hogy az estéi javát hangversenyeken töltötte, s másnap
a tanárok, akik természetesen maguk is részt vettek az eseményeken, szóba hozták,
megbeszélték velük a hallottakat. Az ország második legnagyobb egyetemét magáénak
mondó város fiataljai éppúgy hiányoznak a koncertekről, mint a város zenetanárai
vagy a Debrecent reprezentáló köztisztviselők. Azt sem érti, hogy ajánlatukra,
amelyet a jövő közönségének fölnevelése érdekében kétszáz iskolába küldtek el
(ingyenes koncertsorozatot kínáltak), miért csak néhány érdeklődő válasz érkezett.
Közöny, féltékenység, idő- vagy energiahiány a magyarázat?
Azon túl, hogy fölhívja az olvasó figyelmét a Debreceni Kodály Kórus ünnepi évadjára,
a nagyszerű Gulyás György-oratóriumbérletre, mit tehet az újságíró? Nemrég elismerésben
részesítették Debrecen polgármesterét: innen nézve nem csillog olyan fényesen
a kitüntetés.
|
