|
2000-ben egyértelmű sikert hozott Lázár Eszter új vállalkozása, a Fészek
Klubban rendezett kortárs zenei sorozat. Magam ugyan lyukas garast se kockáztattam
volna érte, hiszen józan megfontolások szerint efféle rendezvény a Korunk Zenéje
és a Budapesti Őszi Fesztivál után, röviddel a Mini Fesztivál előtt nem élhetne
meg. A csoda azonban kétségkívül megtörtént - és 2001-ben megismétlődött. Lázár
Eszter jól számított tehát. Úgy látszik, van igény a kortárs kamaramuzsikára.
Keletkezik évről évre annyi kompozíció, hogy érdemes legyen érte a régebbiek
mellé újabb fórumot teremteni. Mégpedig egy hangsúlyozottan "demokratikusat",
semlegeset. Mert ne tagadjuk, a Mini Fesztivál vagy a BŐF nem semleges. Mindkettő
esetében világos a preferált irányzat, illetve komponistakör. S ez - sokszor
leírtam már e hasábokon is - mindaddig nem baj, amíg nincs nyílt ellenségeskedés,
törekvés a "másik", az "ellenség" eltiprására.
Lázár Eszter sorozatának az a profilja, hogy nincs profilja. Ebből persze következnek
bizonyos problémák (ahogyan a politikai demokráciának is akadnak kikerülhetetlenül
kényelmetlen velejárói). Ha nincs előzetes mérlegelés, akkor dilettáns tákolmányok
szerzőit sem akadályozhatja semmi abban, hogy nyilvánosságot kapjanak. Ha pedig
mégis bevezetjük a szűrést, sérül a semleges-demokratikus alapelv... Magyarán:
nagyfokú rugalmasságra, kompromisszumkészségre és tapintatra van szükség a szerkesztő
részéről. Lázár Eszter, úgy hiszem, nincs híján ezeknek a tulajdonságoknak.
A kritikusnak szerencsére nem kell ennyire ügyesen mérlegelnie. Négy hangverseny
anyagát részletesen ismertetni úgyis reménytelen vállalkozás. Marad hát az önkényes
válogatás. A tavalyi beszámolóban is csak arról szóltam, amit érdekesnek, fontosnak
vagy legalább tanulságosnak éreztem - idén is ehhez az elvhez tartom magam.
Az első koncert (november 21.) tíz műsorszámából például hatról nincs különösebb
mondanivalóm. Nem feltétlenül azért, mert azokat "rossznak" találtam. WOLF PÉTER
szellemeskedő című Concerto in D/ecentje (remélem, helyesen írtam) bizonyosan
nem "rossz" a maga nemében, csak nem egészen érthető, hogy könnyűzenei világával
mit keres abban a műsorban, amelyben Jeney Zoltán vagy Csiky Boldizsár művét
mutatják be. Más eset a KIRÁLY LÁSZLÓ-é. Az ő zongoradarabjairól azért nem szükséges
részletesebben szólnom, mert úgy érzem, semmiben sem egészítik ki a szerzőről
eddig alkotott képet. Feltétlenül említésre kívánkozik viszont DOBOS KÁLMÁN
Klarinét-zongora-szonátája. A stílus kissé régimódi, a kivitel azonban
elsőrangú. Bartókos, kicsit jazzes ízekkel is játszó, szonátaszerű első tétel
és eleven, ritmikus finálé közt meghökkentően eredeti lassút hallhattunk Varga
István és Kemenes András előadásában. Egy majdnem dodekafon témára
írt passacagliát, amely furcsán szertefoszló fúgával végződik. Jegesen fegyelmezett,
és épp ezért különösen hatásos ez a zene. Kristálytiszta, erőteljes. És az előadók
számára sem hálátlan. Érdemes elővenni máskor is.
KEULER JENŐ Oktávparadoxonok című szvitje esetében ez utóbbit legfeljebb
azért nem mondhatjuk, mert ennek az opusznak nincsenek előadói. Színtiszta elektronikus
zenéről van ugyanis szó. Keuler sajátos szerepet tölt be a magyar zenei életben.
Amolyan próféta ő, aki ismeri a bölcsek kövét - s aki, mint minden vátesz, vitatható
tanokat hirdet. Elmélete van a zenéről: kerekded, tetszetős rendszer. Ezt az
elméletet alkotásokkal is igyekszik alátámasztani. Amit nem lehet tagadni: a
hangzások természetéről Keuler elképesztően sokat tud. Most megismert opusza
teli van bámulatosan finom megoldásokkal. Hihetetlen, hogy egy oly egyszerű
intervallum, mint az oktáv torzítgatásával mi mindent lehet elérni. S a négyrészes
kompozícióban még ezernyi más is történik. Hol Bartók éjszakáját, hol Messiaen
világát, hol a jávai gamelánt idézi a muzsika. A rafinált effektusok, a csodás
színek sem feledtethetik azonban, hogy a szövésmód, a formálás lényegét tekintve
meglehetősen egyszerű, majdhogynem iskolás.
JENEY ZOLTÁN idehaza először elhangzott darabja (Silence everywhere)
formálását tekintve szintén elég egyszerűnek tűnt - ezt az egyszerűséget azonban
a legkevésbé sem nevezném iskolásnak. A kompozíció kétrészes. Eleinte hosszabb
tartott hangokat és azokhoz kis késleltetéssel csatlakozó akkordokat (egyes
esetekben csak további hangokat) hallunk. Minden hangnak megvan a maga állandó
pár-akkordja (vagy pár-hangja). A második rész érdes-disszonáns, ám különleges
ízű-színű akkordokból áll, kiszámíthatatlanul alakuló, mégis a konok állandóság
érzetét keltő ritmussal. Nem tudom, mi a kompozíció "rendszere", de hogy van
benne rend, az kétségtelen. Mintha egy konkrét szöveg volna átkódolva hangokká.
Szöveg, amelyben bizonyos szavak, betűkombinációk a nyelv törvényének megfelelően
sűrűbben, mások kivételképp fordulnak elő (ilyen kódolásra akad példa Jeney
korábbi műveiben). Ám akárhogy született is ez a zene, a lényeg, hogy megragadja
a hallgatót. Magaslati levegőt áraszt.
A marosvásárhelyi CSIKY BOLDIZSÁR szólóklarinétra írt Triptichonjában
éreztem újra ugyanezt a légkört - jóllehet Jeney és Csiky eszközeiben a világon
semmi rokonság nem fedezhető fel. Az első tétel nem különösebben izgalmas etűd.
A másodikban azonban az ember minduntalan titkot sejt. Mintha egy szó szerint
ki nem mondott parlando "székely keserves" húzódna meg a háttérben. A harmadik
tételben aztán a komponista leleplezi magát. A tétel sajátos variációsor, amelynek
betetőzéseként jelenik meg a "téma": Angoli Borbála dallama. A variációkba pedig
akár az ismert ballada-történetet is beléhallhatjuk. Mint Schubert Erlkönigje,
hol a narrátor semleges elbeszélését idézi a zene, hol a szereplők párbeszédét.
Egy szál klarinéttal az újabban minden fúvóson kötelező bűvészeffektusok nélkül
ennyit elmondani... le a kalappal a komponista (és az előadó, Kórody István)
előtt!
A második koncert (november 28.) rádió felvételét hallgatva nem túl sokat
jegyeztem fel magamnak. FARAGÓ BÉLA autóalvázak nyakatekert megjelölését idézően
bonyolult című, ám annál rövidebb zongoraműve (NCC1961M22) után DUKAY
BARNABÁS három hegedűre írt motettájával, majd DUBROVAY LÁSZLÓ tubára komponált
Caprice-ával folytatódott a műsor. Egyik sem szerzett nagy meglepetést.
Dukay Illanó harmat a széljárta köveken című alkotásának flageolet-színű,
diatonikus, távolról középkori kora reneszánsz muzsikákra emlékeztető hangzásvilága
nincs vonzerő híján - bár nem állítom, hogy estéről estére szívesen újra hallgatnám.
Dubrovay művét inkább. A félelmetesen tehetséges tubás, Bazsinka József által
lenyűgözően előadott darab, ahogy a komponistánál megszokhattuk, teli van fantasztikus
hangszeres ötletekkel, s roppant szórakoztató (nem vitás ugyanakkor, hogy a
művészet kevésbé fajsúlyos ágát képviseli, mint a Dukay-opusz).
Az első rész zárásaként Zsigmondi Zoltán ORBÁN GYÖRGY két ciklusából
mutatott be tételeket. Őszi szalon, illetve Téli kollekció a ciklusok
címe - s mi tagadás, találó a címadás. Valóban szalonos ízű művekről van szó,
borongós őszi és fagyos téli hangulattal. Orbánnak - ez számos korábbi művéből,
főleg dalaiból kiderült már - különös affinitása van a (látszólag!) a komoly
és könnyű művészet határán ingadozó, szomorú "chansonnesque" stílushoz.
A szünet után elhangzott négy darabról inkább csak a rend kedvéért írok. VAVRINECZ
BÉLA kodályos és néha meglepő módon könnyedebb műfajokra kacsintó, gyakran folklórihletésű
dalciklusa után RÉKAI IVÁN Stellae feliratú, a hatvanas évek effektusvilágát
kvart alapú harmóniákkal és dallamokkal váltogató vonósnégyesét hallhatta a
közönség, majd MÉRÉSZ IGNÁC dalai után ismét kvartett: TÓTH ARMAND Edvard Munch
ihlette kompozíciója zárta a sort. Mérész Weöres-versekre írt csellókíséretes
dalaiban (előadók: Maria Teresa Uribe és Pólus László) akadt néhány
finoman polifon, ihletett tétel - az egészet azonban kissé hosszadalmasnak éreztem.
Tóth Armand sok fantáziával megírt neotonális (Munch művészetéhez Isten tudja,
milyen módon kapcsolódó) művének is, úgy hiszem, a terjengősség a legfőbb baja.
A harmadik koncert (december 5.) műsorából három darabot érdemes kiemelnem.
KONDOR ÁDÁM Joyce-sorokra írt Night piece-e (előadók: Herczenik Anna
és Dinnyés Dániel) bámulatosan erőteljes, kifejező, változatos, ugyanakkor
szűkszavú, tömör alkotás. A zongora sötét hangfürtjeivel kezdődik, amelyekből
azonban kirajzolódik egy kromatikus lépésekkel induló dallamvonal. A kontúrok
utóbb élesebbé válnak, a dallam (afféle modern cantus firmus?) feltűnik úgy,
hogy már csak egyetlen basszusszólam kíséri, merev-disszonáns orgánumként. Egy
pillanatra mintha Berg Hegedűversenyének híres "Reihéje" jelenne meg (pontosabban:
annak egyfajta váza, kivonata - üres kvintek g-ről, egészhangú skálarészlet
a magasban). Máskor Boulez Mallarmé-improvizációinak módján válik egzotikus-melizmatikussá
az ének. Kondor titka, hogy a sokféleséget hogyan tudja egységessé tenni - de
tény, sikerül neki. HOLLÓS MÁTÉ Búcsú Aasétól című, kétrészes gitárművének
főként az első fele ragadott meg Eötvös József szuggesztív előadásában.
A kompozíció valóban megidéz valamit a Peer Gynt hangulatából. Csendes, meditatív
kezdettől jutunk el fokozatosan egy táncos-vidám látomásig. A muzsika erőteljesen
tonális - ugyanakkor az első motívumok egy hang híján kiadnak egy dodekafon
szériát.
Örömmel hallgattam Skoff Zsuzsa szólójával SUGÁR MIKLÓS kamaraegyüttessel
kísért, elektronikával fűszerezett Francia dalait is. Már régebben is
feltűnt: Sugár hangja komolyabbá, költőibbé, érettebbé vált. Valószínűleg sokat
tanult az elektronikával való kísérletezések során. Ez a ciklusa csupa tömör,
rajzosan finom darabból áll. Talán a legjobb mű, amit eddig tőle megismerhettem.
A monstre műsorú zárókoncert (dec. 12) jeles alkotók átlagos, nem különösebben
jelentékeny opuszaival kezdődött. MADARÁSZ IVÁN két vonós és egy gitár különleges
hanghatásaiból formált tíz tételnyi, sok-sok ötletet, színt felvonultató, ám
egyvégtében meglehetősen fárasztó hallgatnivalót (Jan Janson tíz imája).
LÁNG ISTVÁN rendes, ám felejthető szólóklarinétdarabot írt, CSAPÓ GYULA pedig
ismét egy szertartás-félét (Korál Tempus perfectumban), kevés hanggal,
sok-sok szünettel. Egy évtizeddel korábban többnyire lelkesedtem Csapó hasonló
kompozícióiért - ez most hidegen hagyott. Mi változott az idők során? Csapó
zenéje lett szürkébb, fáradtabb? Vagy csak én váltam szenilisebbé, intoleránsabbá?
Bízzunk abban, hogy az utóbbi állítás fedi az igazságot.
A tavalyi sorozatban számomra nagy meglepetést szerzett PERTIS JENŐ kamaraműve.
Most már nem lepődtem meg azon, hogy a Négy etűd élvezetes, ügyes, tartalmas
és a zongoristák (ez esetben az Egri Mónika-Pertis Attila duó) számára
hálás, hatásos muzsika. REMÉNYI ATTILA Szaxofonkvintettre írt három tétele
is nagyjából azt adta, amit a szerzőtől előző művei alapján vártam. Tisztessséges
iparosmunka ez, használati zene, "Gebrauchsmusik" a javából. Komolyabban kezdődik,
bartókos imitációval, a végére azonban vidám Ebony-concertóvá válik. Az az érzésem,
a bemutatón játszó Budapesti Szaxofon Kvintett tagjai nem bánták meg
a gyakorlásra szánt időt.
A második félidőből mindössze FEKETE KISS SÁNDOR Három dala után tartottam
fontosnak, hogy visszacsévéljem a rádió DAT-felvételét, és újra hallgassam a
szerző és Tátrai Zita előadását. Az énekesnő verseire írt, erősen tonális,
gyakran (különösen a középső darabban) Debussyre emlékeztető tételekben ugyan
a szöveget nemigen lehetett érteni (a költő nyugodtan tegyen szemrehányást az
énekesnek), a finom harmóniai, melódiai ötletek azonban így is teremtettek egyfajta
poétikusnak nevezhető atmoszférát. Meglehet, jobb is, ha nem ismerjük meg az
ihletadó szavakat. A sejtelmes titokzatosság néha többet ér.
|
