|
- Miniszter Úr, azt hiszem, zenei társadalmunk értékelni tudja azt a körülményt,
hogy ön valószínűleg minden idők legzeneszeretőbb magyar kulturális minisztere.
Most, hogy közelegnek a választások, kérem, vonjon mérleget: mik azok az eredmények
a zenei élet területén, amelyek - megítélése szerint - magukon viselik az ön keze
nyomát?
- Nagyon megtisztel a minősítéssel, ám az az igazság, hogy nálam sokkal zeneértőbb
emberek is töltötték már be ezt a hivatalt. Elég, ha Apponyi Albertre gondolunk.
Ő nemcsak a Magyar Wagner Társaság alapító tagja és titkára volt, de tevékenyen
részt vett a bayreuthi Festspielhaus létrehozásában is, valamint Gustav Mahlernek
is segített, hogy elnyerhesse a bécsi opera igazgatói posztját. Természetesen
felettébb jóleső érzés hallani, ha a nevem bármilyen szempontból is összekapcsolódik
a magyar zenei élet fejlesztésével. Elsősorban nem a zene iránti személyes vonzalmam
miatt. A muzsika a legegyetemesebb nyelv, így Magyarország külföldi bemutatására
tolmács nélkül alkalmas. Zenei hagyományaink önmagukban olyan alapot jelentenek,
amelyre az ország hírnevét lehet építeni. Ezért a muzsika esetében minden ráfordítás
busásan megtérül. Zenei életünk fejlesztése ugyanakkor egy átfogóbb koncepció
része, amely általában is célul tűzte ki nemzeti kulturális intézményeink megerősítését.
A globalizálódó világban csak az adhat esélyt a magyar kultúrának, ha olyan szilárd,
kikezdhetetlen bástyákkal rendelkezik, amelyeket nem fenyeget állandóan pénzhiányból
vagy félmegoldásokból következően az összeomlás veszélye. Az elmúlt két esztendőben
a zenei élet területén több intézmény megújítását sikerült összekapcsolnunk jelentős
forrásbővítéssel. Ez történt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár
valamint a Magyar Állami Operaház esetében. De hasonló elgondolás vezetett a Millenniumi
Városközpont tervezésekor, melynek keretében megépül majd többek között az új
Nemzeti Filharmónia, illetve az élő népművészetnek otthont adó Hagyományok Háza.
Ugyanezt a célt szolgálta a "Nemzeti Ifjúsági Zenekar" cím megalapítása és az
ezzel járó rendszeres anyagi támogatás odaítélése. E fejlesztések legnagyobb részben
forrásbővítéssel valósulnak meg, tehát nem más ágazatoktól vonunk el pénzt, hanem
a miniszterelnök urat, illetve a kormányt sikerült meggyőzni arról, hogy az ország
érdekeit és hírnevét szolgálja, ha kiemelkedő kulturális intézményeinkre az eddiginél
többet fordítunk. A intézményfejlesztés esetünkben azonban sohasem jelent pusztán
forrásbővítést. Számomra ugyanis elfogadhatatlan az az álláspont, amely a nem
megfelelő működésért egyedül az anyagiak szűkösségét teszi felelőssé. A múltból
örökölt intézményrendszerünkre sajnos jellemző, hogy gyakran együtt van jelen
a forráshiány és a pazarlás. Mostani fejlesztéseinket minden esetben alapos gazdasági
és strukturális vizsgálat előzi meg, az újonnan kidolgozott tervek sikeres külföldi
minták elemzésén és átgondolt számításokon alapulnak. A forrásbővítés mindig együtt
jár a szervezet modernizálásával. Végezetül hadd említsem még a hazai lemezkiadást,
ahol szintén kezdeményezően léptünk fel: három területen három lemezcégnek ajánlottam
fel évi 20-20 millió forintnyi támogatást: a Hungarotonnak világhírű magyar előadóművészek
felvételeinek kiadására, a Fonónak az "Utolsó óra" program keretében gyűjtött
népzenei anyagok tudományos feldolgozására és publikálására, valamint a Budapest
Music Centernek a kortárs komolyzene népszerűsítésére. Dióhéjban: itt tartunk
most, és távolról sem gondolom, hogy mindent megoldottunk.
- Mi lesz, ha önt olyan miniszter követi, aki nem szereti ennyire a zenét?
Vajon a közvetlen állami mecenatúra gyakorlata ilyenkor nem bosszulja-e meg magát?
Vagyis: nem inkább a szakmai kuratóriumok működése garantálná a folytonosságot?
- Az intézményfejlesztés éppen hogy nem alkalmi forrás-odaítélés, hanem hosszú
távra szóló költségvetési döntés. Elvileg persze elképzelhető, hogy az utódom
majd visszafogja a Nemzeti Filharmonikusok költségvetési támogatását, mondjuk
a felére. Ennek azonban igen csekély a valószínűsége. Mint ahogy annak is, hogy
ha egy új hangversenyterem építésébe fogunk, akkor azt egy későbbi kormányzat
lerombolja. Az ilyesmi igen szélsőséges esetekben szokott megtörténni Afganisztánban
vagy Kambodzsában... Az utódom örülni fog annak, hogy bizonyos kérdéseket az elődje
megoldott, elrendezett. Az intézményfejlesztések mindig kultúrpolitikai koncepció
alapján történnek. Társadalmi kuratóriumok nem készítenek koncepciót. Az ilyen
grémiumok feladata leginkább a költségvetési pénzek kiegyensúlyozott "szétterítése".
Sok ember, sok szervezet, sok érdek közös nevezőjeként. Ez teljesen más logika,
amelyre szintén szükség van. A Nemzeti Kulturális Alapprogram vagy az NKÖM pályázatainak
elbírálása így történik. Az ön kérdése leginkább a miniszteri keretből történő,
egyszeri programfinanszírozásokra vonatkozhat. Ez esetben a miniszternek valóban
megvan a lehetősége arra, hogy a saját preferenciáit érvényesítse; tehát elképzelhető,
sőt valószínű, hogy a helyemben egy másik miniszter sok esetben másként döntött
volna. Esetleg nem szorgalmazott volna olyan CD-sorozatokat, mint én, vagy, teszem
azt, nem támogatta volna a Miskolci Operafesztivál megrendezését, nem tartotta
volna hozzám hasonló mértékben fontosnak, hogy Magyarországon világhírű zenekarok,
előadóművészek lépjenek fel. Hanem más vagy részben más célokat valósított volna
meg legjobb tudása és meggyőződése alapján. De ez természetes. A lényeg, hogy
a finanszírozási rendszer alkalmazza mindkét modellt: a pályázatok kuratóriumi
elbírálását és azt, hogy a miniszter a saját hatáskörében is dönt. Helyes, ha
a finanszírozás több lábon áll. Hozzá kell tennem, hogy vannak országok, ahol
a miénkénél sokkal szélesebb a miniszteriális döntések köre. Franciaországban
például fel sem merül, hogy az operaház igazgatói tisztét pályázat útján töltsék
be. Az alkalmas személy kiválasztása a miniszter feladata és egyben felelőssége.
Egy olyan fontos modern zenei központ létrehozása és felépítése, mint az IRCAM
Párizsban, Pompidou elnök és Pierre Boulez megállapodásán alapult, mindenféle
pályáztatás és szakmai kuratóriumi véleményeztetés nélkül. Boulez ezért az intézményért
települt vissza Franciaországba. Pompidou tudta: azzal, hogy Boulez kérésének
eleget tesz, egyben a francia kultúra ügyét szolgálja. Magyarországon a szocialista
rendszerben voluntarista döntések születtek, és ennek ellenhatásaként gondolják
néhányan azt, hogy minden döntést, úgymond, társadalmasítani kell. Csakhogy koncepció
kialakítására és koncepcionális döntések meghozatalára az ilyen típusú testületek
nem alkalmasak, mert nincs valódi felelősségük, és ilyen esetben a döntés gyakran
széttartó, sőt ellentétes érdekek legkisebb közös többszörösén alapul. Én a képviseleti
demokráciában hiszek, ahol stratégiai kérdésekben a megválasztott vezető dönt,
és a döntéséért felelősséget vállal. Ha a miniszter sorozatban rossz döntéseket
hoz, megbukik. Legkésőbb a következő választások alkalmával. Egy kuratórium azonban
nem tud megbukni, de tud rossz vagy jellegtelen döntéseket hozni.
- Ilyen miniszteriális kezdeményezés volt a Nemzeti Filharmónia megépítése
is. Úgy tudom, már dolgoznak az intézmény szakmai programján. De vajon elég nagy
befogadóképességű lesz-e a hangversenyterem? S rendelkezik-e majd az épület olyan
kisebb kamarateremmel (netán termekkel), amely(ek) alkalmassá teszi(k) - a berlini
Filharmóniához vagy a bécsi Konzerthaushoz hasonlóan - egy átfogó művészeti program
megvalósítására?
- Hogy Budapestnek szüksége van korszerű nagyzenekari hangversenyteremre,
úgy vélem, nem új keletű felismerés. A helyszínt illetően több lehetőség is szóba
került az elmúlt két évben. A Nemzeti Színház körül építendő Millenniumi Városközpont
tervezésekor merült fel, hogy - a Modern Magyar Művészeti Múzeum, valamint a Hagyományok
Háza mellett - ide lehetne építeni a Nemzeti Filharmóniát is. Roppant csábító
a gondolat, hogy új kulturális városnegyed szülessék a gyönyörű Duna-parton, ami
ráadásul városfejlesztési szempontból is kiváló, hiszen így déli irányban kinyílik
a Belváros. Kevesen tudják, hogy Demján Sándor és a TriGránit Rt. eredetileg csak
konferenciaközpontot akart építeni szállodákkal, kaszinókkal, bevásárlóközponttal.
Néhány megbeszélés után azonban világossá vált, hogy Demján úr kitűnő partner
a kulturális fejlesztések területén. Egyfelől azonnal felmérte, hogy a konferenciaturista
számára igazi vonzerőt jelent, ha a helyszínen izgalmas kulturális intézmények
kínálata várja, tehát a Millenniumi Városközpontban a kulturális tömb megépítése
nagyban növeli a majd a konferenciaközpont értékét. Másfelől a TriGránit komoly
lehetőséget lát abban, hogy megépítheti Közép-Európa legjelentősebb kulturális
centrumát, hiszen ez a projekt rendkívüli mértékben növeli a társaság presztízsét.
Pusztán a beruházás hírére Csehországból és Lengyelországból is megkeresték e
céget hasonló városrész építésének tervével. Ezért áll érdekében egy magáncégnek
kulturális beruházásban részt venni, s nem azért, mert jelentős hasznot remél
magától az építkezéstől. A Nemzeti Filharmónia tervezésekor éppúgy kikértük a
szakmai szervezetek - mindenekelőtt a Filharmonikusok vezetőinek - véleményét,
mint a többi tervezett intézmény esetében. A Filharmónia épületében az 1700 fős
(de 1900 férőhelyesre bővíthető) hangversenytermen kívül próbaterem épül, valamint
az énekkar, a kottatár és hangfelvételi stúdiók elhelyezésére is lehetőség nyílik.
Elfogadom, hogy szerencsésebb lenne, ha az épület saját kamarateremmel is rendelkeznék,
de a tervezőnek figyelembe kellett vennie a terület adottságait. Viszont a szomszédos
Hagyományok Házában lesz majd megfelelő akusztikájú kamaraterem, amely megoldja
a problémát. Valamint határozott szándékom, hogy a közeljövőben megkezdődjék a
Zeneakadémia Kistermének felújítása, amelyhez Solti Györgyné és az általa mozgatott
brit szervezetek is segítséget nyújtanának. Úgyhogy nem marad a város korszerű
kamaraterem nélkül.
- Mennyire tudott ön személy szerint azonosulni az előző kulturális kormányzat
döntésével? Hiszen Kocsis Zoltánt még Magyar Bálint hívta meg a Nemzeti Filharmonikusok
élére...
- Egyáltalán nem foglalkoztam ilyesmivel, és feltételezem, hogy az utódom
sem fog ezzel a kérdéssel foglalkozni. A zenei élet meglehetősen messze esik a
pártpolitika területétől, ezt akkor is így gondolom, ha vannak, akik mindent megtesznek
az ellenkezőjéért. Kocsis Zoltán évekkel ezelőtt írt egy tanulmányt, amely a kezembe
került, valamint figyelemmel hallgattam különböző nyilatkozatait a terveiről.
Ekkor még fel sem merült a nevem kulturális miniszterként, engem csak mint "átlagos
zenehallgatót" érdekelt a kérdés. Kocsis meglátásaival maradéktalanul egyetértettem;
végre egy ember, gondoltam, aki világosan tudja, mit akar. Mindaz, amit a működés
javításáról, a zenekari fegyelem növeléséről, a repertoár bővítéséről, a finanszírozásról
írt, teljesen logikus volt. Hivatalosan még be sem jelentették a kinevezésemet,
már felajánlottam neki: segítek megvalósítani az elképzeléseit. A miniszterelnök
urat nem volt nehéz meggyőznöm arról, hogy a Nemzeti Filharmonikusokra érdemes
többletforrásokat találni. Persze minden intézményi fejlesztés olyan, mint ha
az ember követ hajítana az állóvízbe. A döntés a zenei életben is nagy hullámokat
vetett, a többi zenekar úgy érezte, amit a Filharmonikusok kapnak, azt valójában
tőlük vonják el, a többletet ők is megkaphatták volna. Költségvetési forrásokat
működés céljára azonban csakis költségvetési intézmény számára lehet átcsoportosítani.
Ugyanakkor a Filharmonikusokon belül komoly izgalmat okozott a minősítő rendszer
bevezetése. A fizetések jelentősen megemelkedtek ugyan, de ezt a teljesítményhez
kötöttük, vagyis nem jár együtt olyanfajta langyos létbiztonsággal, amilyet a
korábbi, alacsony fizetés és az azt kiegészítő "haknik" kínáltak. Mindez - emlékszünk
- 2000 nyarán óriási felzúdulást keltett; ám a zaj azóta elült, a művészi színvonalban
bekövetkezett jelentős fejlődés pedig igazolja az akkori döntések helyességét.
Mert egyfelől: a Nemzeti Filharmonikusok a többi zenekarnak ugyan konkurenciát
jelentenek, ám ez az utóbbiak fenntartóit arra sarkallja, hogy maguk is lépéseket
tegyenek. Másrészt viszont programok finanszírozásán keresztül, és más módon is
igyekszem a Rádiózenekar és a Fesztiválzenekar munkáját, de más együttesekét is
segíteni. Ami a Filharmonikusok teljesítményét illeti, hadd mondjak egyetlen példát.
A legutóbbi Théâtre des Champs Élysées-beli hangversenyükön, melyet a MAGYart
fesztivál keretében tartottak, olyan elsöprő sikerük volt, aminőt még Franciaországban
nem tapasztaltam, pedig sok muzsikust hallottam már francia közönség előtt játszani:
Pollinitól Sawallischon, Abbadón át Boulezig. Megengedem: a szimpátiatüntetés
magának a magyar évadnak is szólt, de ez önmagában kevés lett volna a koncertteremben,
ha nem hallunk egy valóban fergeteges hangversenyt.
- Mi a "Nemzeti Ifjúsági Zenekar" cím megalapításának jelentősége az amúgy
is telített hazai zenekari piacon?
- Közismert, hogy igen gazdagok vagyunk szimfonikus zenekarokban. Csak Budapesten
- a nagyobb kamarazenekarokkal együtt - a húszat is meghaladja a számuk, de szinte
minden nagyobb vidéki városnak van saját zenekara. Ennek a ténynek inkább örüljünk,
mintsem sopánkodjunk rajta. Hogy a vidéki városok szimfonikus zenekarokat tartanak
fenn, s ezeknek köszönhetően saját zenei életük van, azt igen jó dolognak tartom.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a fővárosban a túltelítettség következtében ezeknek
az együtteseknek egy része egymás elől szívja el az életerőt. Ám támogatna-e valaki
is engem, ha egyik vagy másik zenekar megszüntetését vagy akár csak két zenekar
összevonását javasonám? Eltekintve attól, hogy ennek megvalósításához nemigen
lennének eszközeim, már a javaslattal is hihetetlen fölháborodást keltenék. Ez
esetben tényleg a kereslet-kínálat törvényének kell érvényesülnie. Vagy elbírja
hosszú távon a város ezt a túlkínálatot, vagy nem, és akkor előbb-utóbb néhány
zenekar kényszerűen össze fog olvadni. Budapesten három kvázi-professzionális
ifjúsági zenekar működik, és az ifjúsági zenekarok, őszinte lelkesedésüknek köszönhetően,
gyakran egészen rendkívüli produkciókra képesek. A "Nemzeti Ifjúsági Zenekar"
cím megalapítását épp a profiutánpótlás biztosításának igénye indokolta. A cím
három évre nyerhető el, és egy egyszeri, 15 milliós támogatáson kívül évi 45 millió
forint időarányos folyósításával jár.
- És mi történik három év után?
- A három év leteltével a cím bárki részéről újra megpályázható; akár a jelenlegi
birtokos, a Danubia Ifjúsági Zenekar is újra elnyerheti.
- Ha megengedi, most áttérnék egy óriási és égetően aktuális témára: az Operaház
kérdésére. Némileg váratlanul jött az intézmény költségvetésének radikális - nem
kis elképedést kiváltó - megemelése. Hisz ön azt mondta: addig nem ad több pénzt,
amíg nem tapasztal változásokat...
- Nem mondtam ilyesmit, hiszen lényegi változások önmaguktól soha nem következnek
be. Én azt állítom, hogy a megalapozott fejlesztés olyan folyamat, amely magában
foglalja az adott intézmény teljes revízióját és modernizációját. Azaz olyan helyzetet
kell teremteni, hogy a megnövekedett forrásokat a korábbiaknál hatékonyabban felhasználva
tényleges teljesítménynövekedés következzék be. Ezt az utat jártuk a Nemzeti Filharmonikusoknál,
úgy vélem, sikeresen, és hasonlóan jártunk el az Opera esetében is. Két éve foglalkozom
személyesen is az Opera ügyeivel: számtalan külföldi tárgyalást bonyolítottam
le azért, hogy tapasztalatot gyűjtsek, beszéltem karmesterekkel, a Covent Garden,
az Opéra Bastille vezetésével, tanulmányok tucatjait írattam. 2001 tavaszán a
tárca lefolytatta az intézmény soron kívüli és minden korábbinál alaposabb átvilágítását,
amely mind a gazdasági szerkezetet, mind pedig magát a szervezeti felépítést érintette.
2001 januárjától átalakítottuk az irányítási struktúrát, szétválasztottuk a gazdasági
és a művészeti vezetést, azaz visszaállítottuk a főzeneigazgató posztot, kiírtuk
rá és elbíráltuk a pályázatot. A pozíciót, mint közismert, Győriványi Ráth György
nyerte el. Szinetár Miklós mandátumának lejártával pedig a főigazgatói pályázatot
is kiírtuk, már olyanformán, hogy a jelöltek pontosan tudták, mennyiben lesz más
az új főigazgató feladata az elődjéhez képest, és a nyertes főzeneigazgatói pályázat
ismeretében dolgozhatták ki saját koncepciójukat. Miután Locsmándi Miklós a főzeneigazgatói
pályázatot megnyerte, megkértem, hogy készítse el az Opera fejlesztési tervét.
- Ugye ez az, amelyet az új főigazgatónak kinevezése után egy hónappal kellett
a Minisztérium asztalára tennie?
- Úgy van. Mi rendelkezésére bocsátottunk egy vaskos dossziét, amely az összes
elkészíttetett fölmérést és tanulmányt tartalmazta. Az anyaghoz csatoltunk egy
általunk kidolgozott, kilenc variációt magába foglaló fejlesztési tervet is, költségbecslésekkel.
Locsmándi úrnak tehát ezen előtanulmányok felhasználásával, valamint saját újonnan
szerzett tapasztalatai alapján kellett kidolgoznia a saját koncepcióját, amelynek
birtokában elmehettem a miniszterelnökhöz, hogy meggyőzzem: a végső számítások
szerint évi négymilliárdos többlettámogatás szükséges ahhoz, hogy az Operaház
elérje azt a színvonalat, amely az épület adottságaihoz és hagyományaihoz méltó.
Tehát ez esetben sem egyszerűen többlettámogatásról van szó, hanem egy elfogadott,
részletesen kidolgozott tervről, amelynek megvalósítása az eddigi összegnél négy
milliárddal többe - vagyis mai értékén évi 6,3 milliárd forintnyi állami támogatásba
- kerül. Valójában semmi más nem történik, mint ami a Nemzeti Filharmonikusok
esetében, csak egy sokkal bonyolultabb szervezetre kidolgozva. És ez utóbbi szerencsére
nem kavart akkora vihart, mint a Filharmonikusoknál. Részben talán éppen azért,
mert az ottani eredmények visszaigazolták az elgondolás helyességét, részben nyilván
azért is, mert az Operának nincs hazai riválisa.
- Több helyütt láttam leírva a napi sajtóban, hogy a Magyar Állami Operaház
központi finanszírozása most már megközelíti a Scala vagy a Covent Garden állami
szubvencióját. Azt hiszem, csínján kellene bánni az ilyen összehasonlításokkal;
ha másért nem, hát azért, mert a budapesti Opera esetében két házról van szó.
Ugyanakkor: a működésükben komparábilis - mert repertoárt játszó - vezető német
operaházak központi büdzséje ennél azért lényegesen magasabb.
- Egyetértek azzal, hogy nekünk nem a Covent Gardennel és nem a Scalával,
de nem is a berlini vagy a bécsi Staatsoperrel kell magunkat összemérnünk, hanem
sokkal inkább olyan nagyságú házakkal, mint amilyenek Stuttgartban, Düsseldorfban,
Frankfurtban működnek. A Scalával és a Covent Gardennel való összevetés azért
sem lehet pontos, mert ezeknek a házaknak összehasonlíthatatlanul nagyobb a saját
bevételük, mint amekkorával a budapesti Opera számolhat, jóllehet a központi költségvetési
támogatás valóban megközelíti e házak állami dotációját. A Magyar Állami Operaház
az utóbbi években körülbelül harminc százaléknyi saját bevételt tudott elérni;
nyilvánvaló, hogy ez az arány a két és félszeresére emelt központi támogatás mellett
most évekig nem lesz tartható. Ugyanakkor célul kell kitűzni, hogy a budapesti
Operaháznak is jelentősen növekedjenek a bevételei. A megemelt állami szubvenció
és a folyamatban lévő szervezeti átalakítás éppen ehhez teremti meg a feltételeket.
- Egy, az Operaház korábbi főigazgatójával készített interjúban már módomban
állt hangot adni annak a véleményemnek, hogy a magyar adófizető két operaházat
fizet, de valójában egyet kap. Hisz a két házban ugyanazok az énekesek lépnek
fel, ugyanazok a karmesterek dirigálnak, és ugyanazok a rendezők rendeznek...
- Győriványi úr koncepciója elég világos különbséget tesz az Operaház és az
Erkel Színház között. Míg az előbbiben a lehető legmagasabb színvonalú, eredeti
nyelvű előadásokra kerül majd sor, adott esetben sztárvendégekkel, addig az utóbbiból
a legszélesebb közönségnek szóló, jó értelemben vett népopera lesz. Tudomásom
szerint a két zenekar is szétválik. Mindez hasonlatos a Richard Strauss-féle koncepcióhoz,
ahogyan Bécsben a Staatsoper és a Volksoper működik.
- Hogy Budapesten a két ház arculata az elmúlt évtizedekben sem tudott egymástól
markánsan elkülönülni, az megítélésem szerint nem véletlen. Ám örülök, hogy ön
Bécset említi; a Volksoper valóban arra példa, miként lehet "népszerű" operákat
- és nem csak azokat - a Staatsoperhez képest alternatív módon, újszerű rendezésekben,
fiatal erőkre támaszkodva, vagyis vonzóan prezentálni. Attól tartok, "hodály"-méreteinél
fogva erre az alternatív funkcióra az Erkel Színház sohasem lesz alkalmas. Bizony
jó lenne, ha a Budapesti Operettszínház "volksoperesítésének" mostanra elszunnyadt
tervét a mindenkori kultúrpolitika nem tenné ad acta. És ha ön Richard Strauss
Karl Böhmhöz intézett "művészi végrendeletére" utal: nem hiszem, hogy ennek egy
az egyben történő megvalósítása manapság lehetséges vagy szükséges volna. Strauss
egyébként második operaházként "Spieloper"-ről, illetve "opéra comique"-ról beszél;
ma Bécsben ezt az elképzelést sokkal inkább valósítja meg a Volksoper, mint a
Theater an der Wien, mint ahogy ennek a koncepciónak Budapesten is sokkal inkább
felelne meg az Operettszínház, mint az Erkel...
- Bár az Operettszínház "volksoperesítésének" tervét sokan (köztük felettébb
nagy tekintélyű szakemberek is) ellenezték, én magam támogattam, s ha rajtam múlik,
megvalósult volna. Csakhogy nem rajtam múlott. 2000-ben úgy éreztem, sikerült
megállapodnom a főpolgármester úrral a kérdésben, igaz, csak szóban, mindenféle
kötelezettség nélkül. Ám amikor tárgyalni kezdtünk az Operettszínház átvételéről,
a Főváros részéről kitérő válaszokat kaptunk, majd hirtelen magas, sok milliárdos
anyagi követeléssel álltak elő, jóllehet az Operettszínház igen veszteséges üzem.
Ráadásul egy közel húszpontos feltételrendszer is érkezett, amely sok tekintetben
meghatározta volna, hogy mit lehet vagy kell a Főváros szerint a majdani színházban
előadni, amit enyhén szólva is furcsállottam. Ezt követően a Főváros saját hatáskörben
kinevezte az Operettszínház igazgatóját. Mindez nem arra utalt, hogy a Főváros
részéről valóban komoly a megegyezési szándék. Ugyanakkor én sem várhattam tovább,
nekem is ki kellett írnom az Opera főzeneigazgatói állására a pályázatot, amely
így nem foglalhatta magában az Operettszínház átvételének koncepcióját. Azóta
volt módom látogatást tenni az Operettben, és úgy érzem, komoly szakmai munka
folyik az új igazgató vezetésével a színházban. Ennek nagyon örülök, hiszen a
budapesti Operett hírneve és hagyománya éppúgy kötelez, mint az Operáházé. Az
összevonási tervet tehát egyelőre félretettük, de ha a Főváros és a két intézmény
vezetése is úgy akarja, bármikor elő lehet venni, és újragondolni.
- Pályázatában és nyilatkozataiban az Operaház új főigazgatója, Locsmándi Miklós
hitet tett amellett, hogy az Erkel Színházat úgy kell fölfejleszteni (már amenyiben
ez egyáltalán lehetséges - teszem hozzá), hogy az leválhassék az Operáról, és
önálló intézményként működhessen. A nemzetközi példák többsége is azt mutatja,
hogy az "állami", valamint a "városi" vagy "nép" -operák külön-külön, önálló művészeti
irányítás alatt állnak.
- Párizsban a Bastille Opéra és a Palais Garnier közös irányítás alatt áll...
- A francia főváros azonban számtalan egyéb operajátszó hellyel is rendelkezik.
Ugyanakkor New Yorkban a Metropolitan és a City Opera, Londonban a Covent Garden
és az English National Opera, Bécsben a Staats- és a Volksoper esete azt mutatja,
hogy mindenütt különálló vezetésekkel igyekeznek a házak önálló arculatát garantálni.
Berlinben tavalyelőtt óriási tiltakozást váltott ki a két nagy operaház összevonásának
már a puszta gondolata is. Prágában pedig a rendszerváltáskor a két házat nyomban
szétválasztották, ami óriási nehézségekkel járt, de megérte, hiszen a Prágai Állami
Operaház - az egykori Smetana Színház - mára már rákerült Nyugat-Európa "operatérképére".
- De vajon az Opera és az Erkel szétválasztása esetén nem kezdődne-e meg a
rivalizálás a két intézmény között? Prágában járva nekem inkább ez volt a benyomásom.
Nem éppen az egységes irányítás tud-e világos műsorkoncepciót megvalósítani; nem
az képes-e tudatosan szétválasztani, mi való az egyik házba, s mi a másikba?
- Hadd kérdezzek vissza: akkor ez miért nem történt meg az elmúlt évtizedekben?
És vajon mi szól az egészséges rivalizálás ellen? Sokak meggyőződése, hogy a mindenkori
második operaházat másik személynek kell irányítania, hogy ott más ízlés érvényesülhessen.
A magam részéről akkor is emellett érvelnék, ha a budapesti opera főzeneigazgatóját,
mondjuk, Christoph von Dohnányinak hívnák, és nem Győriványi Ráth Györgynek. Ám
ha már itt tartunk: engedje meg, hogy rákérdezzek a főzeneigazgató - egyben művészeti
vezető - személyének a kiválasztására, illetve az ön döntését előkészítő folyamatok
mechanizmusára. Ön már utalt arra, hogy Nyugaton egy operaigazgatót bizony nem
pályázat és nem kuratóriumok véleményezése alapján nevez ki a miniszter.
- A pályázati rendszer valóban nagyon megnehezíti, lényegében lehetetlenné
teszi, hogy nemzetközileg jegyzett művészt, netán világsztárt hívjunk meg bármelyik
művészeti intézmény élére. Képzeljük csak el, amint Claudio Abbado, Christian
Thielemann vagy Simon Rattle pályázati űrlapokat tölt ki... Mindenki a hasát fogná
a nevetéstől. Ellenben, ha Magyarországon valaki elő merne állni azzal, hogy talán
mégsem pályázat útján kellene kiválasztani a legalkalmasabb személyt egy művészeti
kulcspozícióra, a sajtó diktatúrát kiáltana.
- Ennek ellentmondani látszanak azok a hírek, amelyek arról keringtek, hogy
ön megkeresett külföldi karmestereket, közöttük igen nagynevűt is...
- Igen, lett volna olyan eset, amelyben vállaltam volna ezt a konfliktust.
De valójában időről-időre azzal, a hazai sajtóban eluralkodott vulgáris vélekedéssel
kell hadakoznom, amely szerint a jó döntést nem egy ember hozza, hanem - huszonkettő...
Ez ostobaság!
- Annál is inkább, mivel így a művészeti értelemben legkevésbé karakteres "közös
nevező" dönt.
- Az előző kulturális kormányzat politikusainak állítása szerint a kulturális
finanszírozás akkor jó, ha a tárca egyáltalán nem vesz benne részt, hanem minden
kérdésről a szakmai kuratóriumok döntenek. Ez óriási tévedés, és csak látszat-demokratikus
megoldásokhoz, "én támogatom a te barátodat, ha te is támogatod az én barátomat"
típúsú háttéralkuk rendszeréhez vezet, amelyért ráadásul senkinek sem kell vállalnia
a felelősséget. A dolog persze így is megoldható, és ráadásul milyen kényelmes!
Épp a politika számára a legkényelmesebb ez a megoldás, mert veszekedjenek csak
a kuratóriumok, aztán úgyis rájuk lehet mutogatni: ők hozták a döntéseket. Csakhogy
ezen a módon nem lehet eredményes munkát végezni. A kollektív döntések tudniillik
nemcsak a felelősséget kenik el, hanem a minőségi különbségeket is: nivellálnak,
hogy kis összegeket szétszórva mindenkit kielégítsenek, vagyis hogy kedvére tegyenek
minden lobbistának. Miniszteri felelősség és a hozzárendelt eszközök nélkül semmilyen
komolyabb fejlesztésre nem tudnék pénzt biztosítani, nem lennének színvonalas
nagyrendezvények, a Tavaszi Fesztivál nem emelkedett volna valóban nemzetközi
szintre az elmúlt években, a Miskolci Operafesztivál sem jön létre, mert pályázati
rendszerben a költségek töredékét sem tudták volna összehozni, a minisztérium
baj esetén nem tudna kisegíteni olyan kiváló együtteseket, mint a Markó Iván vezette
Fesztiválbalett vagy a Szegedi Kortárs Balett, semmitmondó lett volna a Millennium
vagy a franciaországi magyar évad, és így tovább.
- Mindezt az Operaház esetére vetítve: "társadalmi tudatunk" nem volt még elég
fejlett, vagy a budapesti Opera nem volt a nemzetközi piacon eladható portéka?
- Róka fogta csuka, csuka fogta róka... Hisz mit ajánlhattam föl egy világhírű
karmesternek? Egy 2,3 milliárd forinttal működő Operaházat, amely ugyan nagyon
szép épület, a gárdája azonban nem üti meg a nemzetközi élvonal szintjét; ahol
alapos átszervezés és sok munka várja az új vezetést olyan havi bérért, amilyet
másutt egy este alatt megkeres. De nem mondhattam azt sem, hogy a támogatás majd
6,3 milliárdra forintra emelkedik, hisz nem rendelkeztem még ezzel a többlettel.
Ám nincs miért sajnálkozni. Dinamikus, fiatal főigazgatója van az operának, nemzetközi
tapasztalattal, határozott elképzelésekkel, és ami pótolhatatlan: azzal az ambícióval,
hogy ő csinálhatja meg a budapesti Operát. Reményeim szerint ez az intézmény néhány
éven belül már nem az egykori vasfüggöny mögötti, romjaiban működő színház lesz,
hanem olyan opera, amely bekapcsolódik az európai vérkeringésbe.
- Úgy érzem, Magyarországon összekevernek két funkciót: a művészeti igazgatóét
és a főzeneigazgatóét. A 20. század második felének talán legnagyobb hatású operaintendánsa,
Rolf Liebermann az Európai Zenés Színházi Akadémiának szóló ajánlásában azt írta:
nem szerencsés, ha az intendáns (Nyugaton ezzel a szóval a művészeti döntéseket
hozó operaigazgatót jelölik) maga is gyakorló művész, karmester vagy rendező.
Azért nem szerencsés, mert ez esetben az igazgató "önmagát szerződteti" (bár kétségtelen,
hogy erre Nyugaton is van példa). Nem érzi úgy: azzal, hogy minden művészeti kompetenciát
a főzeneigazgató kezébe adott, zsákbamacskát vásárolt?
- Minden főzeneigazgató: karmester. Hogy nem zsákbamacska-e? Dehogynem. Vajon
nem volt-e Karajan vagy Lorin Maazel is zsákbamacska Bécsben? Győriványi úr lehetőséget
kapott arra, hogy jó operaházat csináljon, és igenis nyomja rá személyiségének
bélyegét a művészi munkára, valósítsa meg az elképzeléseit. Két éven belül elválik,
mire képes főzeneigazgatóként. Lehet, hogy sikeres lesz, lehet, hogy nem. De ez
utóbbi is inkább csak annyit jelent: nem lesz olyan jó, mint amilyen lehetne...
Hogy az Opera fejlődni fog, abban biztos vagyok, mert most olyan lehetőséget kapott,
amilyet megépítése óta még soha.
- Ön nemrégiben a Zenetudományi Intézet igazgatójával együtt aláírta a Dohnányi
Archívum alapító okiratát. Azt hiszem, a Dohnányi-évforduló kapcsán kialakuló
kultusz legfontosabb hozadéka az lehet, ha e szerző művei egyáltalán elhangzanak.
Így ki-ki maga döntheti el, mely esetekben nem volt Dohnányi több kulturált Brahms-epigonnál,
illetve hol talált rá egyéni hangjára. De vajon Dohnányi Ernő szimbolikus jelentőséggel
bír-e a mai magyar kultúrpolitika számára, avagy egyszerűen csak tetszik a zenéje?
Van önnek például kedvenc Dohnányi-darabja?
- Tartozásunkat rójuk le Dohnányi előtt azzal, hogy az amerikai hagyatékot
- kottákat és sok tucat órányi hangzó anyag digitális másolatát - hazahoztuk azzal
a céllal, hogy feldolgozzuk, közkinccsé tegyük. Nagyszerű zeneszerző volt, és
nem kevésbé jeles előadóművész. Dohnányi műveit az elmúlt évtizedekben nemigen
játszották, sőt volt egy időszak, amikor jószerével e komponista nevét sem igen
lehetett kiejteni. Akárhogy is: életművét jóval a jelentősége alatt kezelték,
aminek elsősorban politikai okai voltak. Számomra azonban mindezeknél fontosabbnak
tűnik, hogy Dohnányi zenéje ma is érdekes. Nem árt tehát, ha becsempésszük őt
mind a hazai, mind pedig a külhoni zenei köztudatba. Nem árt, ha megmutatjuk,
van a 20. századi palettánkon még egy színünk: volt nekünk Bartók és Kodály mellett
egy Dohnányi Ernőnk is. Dohnányi persze konzervatív zeneszerző, nem olyan nagy
újító, mint Bartók. Ám nemcsak komponistaként érdemel figyelmet, hanem mint előadóművész
is. Magam a zongoristát hangfelvételei révén hamarabb ismertem meg, mint a zeneszerzőt.
Fontosnak tartom, hogy - más nagy magyar előadókéi mellett - Dohnányi felvételei
is méltóképpen legyenek jelen a magyar hanglemezpiacon.
- Miniszter Úr, megköszönve az interjút, befejezésül hadd kérdezzem meg: hogyan
látja személyes pályáját? Mit gondol, hová veti el a jövőben az élet, a politika?
- Igazán nehéz erre válaszolnom, hiszen sohasem akartam például miniszter
lenni. Hogy kulturális miniszter leszek, álmomban sem jutott eszembe, mivel politikusként
korábban külügyekkel foglalkoztam. Magam lepődtem meg leginkább, amikor a miniszterelnök
úr felkért erre a posztra. Ilyen nem várt fordulatok után lenne értelme tervezgetni?
Boldog vagyok, hogy eddigi életem során bármilyen munkát végeztem, örömömet leltem
benne, és amit valaha megtanultam, a későbbiek folyamán - olykor egészen más területen
is - tudtam hasznosítani. Így lesz ez azzal a tapasztalattal is, amelyet az utolsó
két évben, miniszterként szereztem.
|
