Az 1947 és 1949 között lezajló kommunista hatalomátvétel különböző tudományágakban eltérő mértékben éreztette hatását, noha a hatalomra kerülő sztálinista rezsim a radikális átalakítást elvben minden területen szorgalmazta. Ennek okát láthatjuk egyfelől abban, hogy a kommunista kultúrpolitika nem minden ágazatban készült fel személyi feltételek - azaz "szakkáderek" - és elvi preferenciák tekintetében a hagyományos tudományos elit lecserélésére. Másfelől az is egyértelmű, hogy az egyes tudományágak átszervezése stratégiailag nem bírt ugyanolyan jelentőséggel. A különbözőségekben azonban mindenképpen szerepet játszhattak a tudományterületek bizonyos sajátosságai: az adott tudomány képviselőinek társadalmi reputációja, a szakma belső viszonyai, szociológiai szerkezete is.
A zenetudomány területén a kultúrpolitika 1948-tól 1951 elejéig kísérletezett a radikális osztályharcos politikával, ám ennek kudarca után új taktikát kezdett el követni, amely már számolt a tudomány régi elitjének közreműködésével is. Ez az új taktika mindenesetre nem jelentette azt, hogy 1951-től a magyar muzikológia berkeiben minden ott folytatódott volna, ahol 1948 táján abbamaradt. Az 1947-48-as időszak megvalósulatlan szakmai kezdeményezései ugyanis arról tanúskodnak, hogy ekkor még nyitva maradt az intézményesülést ambicionáló¹ muzikológus társadalom hierarchiájának kérdése. A tervezetekben - Kodály primátusa mellett - mindenesetre egyenlő súllyal jelent meg Bartha Dénes és Lajtha László mint lehetséges vezető személyiség. Szabolcsi Bence ugyancsak aktívan vett részt a tervezésben, mindemellett az ő lehetséges irányító funkciójáról ebben az időszakban nem esett szó.² 1951-ben azonban a zenetudományi élet irányítását a hatalom egyértelműen Kodályra és még inkább Szabolcsi Bencére bízta. Többek között azért, mert az előző években a kultúrpolitika szembesülhetett azzal, hogy e két notabilitás a zenei életet behálózó, jó néhány kommunista zenészt is érintő kapcsolatrendszer középpontjában áll, és olyan széles körű ismertséggel, olyan rendkívüli tekintéllyel bír, amely lehetetlenné teszi marginalizálásukat. Az új taktika képviselői emellett azt is felmérhették, hogy a kiválasztott vezető egyéniségek esetében nem kell a zeneélet közbeszédét meghatározó konszenzus megbontásától tartaniuk.³ Ebből következően 1951-ben az addig "ellenség"-ként kezelt Kodály és Szabolcsi megnyerését tűzték ki célul. Mint azt a továbbiakban igyekszünk megvilágítani, ez egyúttal azt is jelentette, hogy a zenetudomány más embertudományokhoz képest jelentősen védettebb⁴ helyzete nagymértékben függvényévé vált Kodály és Szabolcsi zenei közéleti szerepvállalásának. Másfelől viszont éppen ez a szerepvállalás egyik feltétele is volt annak, hogy a két notabilitás a zenetudományban a maga irányító funkcióját zavartalanul betölthesse.
Az új taktikát mindenesetre igen eredményesen készítette elő az előző évek repressziója. Kodály a politikai hatalomtól mintegy beneficiumként kaphatott vissza valamennyit abból az intézményi befolyásból, aminek egyszer már birtokában volt.⁵ Szabolcsi pedig 1949-1950 körüli fenyegetettségének emlékével dönthetett arról, hogy enged-e a hatalom erőszakos udvarlásának.
Révai József népművelési miniszter, az MDP Politikai Bizottságának tagja, a korszak vezető ideológusa és kultúrpolitikusa már 1950 végén jelezte, hogy elégedetlen a zenei élet pártfelelőseivel: "[Önök] nem tudnak egy kulturális tömegszervezetet úgy vezetni, hogy megnyerték [ti. megnyerjék] azokat, akiket meg kell nyerni. [...] Az, hogy Kodály pozitívan viszonyul a demokráciához, az nem magukon múlott."⁶ Ennek megfelelően a Magyar Zeneművészek Szövetsége pártaktíváján mind többen vetették fel az "útitársak"-hoz - a korábbi ellenségekhez - való viszony kérdését. Természetesen felelősöket is találtak, a pártaktíva élén álló Mihály András és Székely Endre személyében. Az útitársak megítélésének kérdése fontos szerepet kapott abban a "vitában", amely 1951 tavaszán zajlott a Szövetségben. A párt Agitációs és Propaganda Osztálya gondosan előkészítette Mihály és Székely kihagyását az elnökségből, valamint az addigi ügyvezető elnök, Szabó Ferenc kinevezését az újonnan megalakuló pártszervezet titkárává. Szabó az Agitációs és Propaganda Osztály utasításának megfelelően megkísérelte Kodály Zoltánt rábeszélni, hogy vállalja el a Szövetség ügyvezető elnöki tisztét. Kodály azonban erre nem volt hajlandó, így továbbra is csak a szervezet díszelnöke maradt. Szabó ekkor Szabolcsihoz fordult, és nála már sikerrel is járt. Szabolcsi 1951-től 1961-ig vezette a Szövetséget (eltekintve az 1956-1959-es időszaktól).
Hogy a Révai által meghirdetett új taktikának milyen mögöttes motívumai voltak, arról önkéntelenül is árulkodik Szabó Ferenc Szabolcsihoz intézett levele: "Abban az esetben, ha nem vállalod az elnökséget, a magyar zeneművészet fejlődése jóval göröngyösebb, jóval cikkcakkosabb úton fog haladni, mint szerettük volna. Több nehézségek, több bajok és több izgalmak lesznek. Mi szerettük volna ezeket elkerülni. De ezért a teljes felelősség kizárólag nem bennünket fog terhelni, bizonyos részt neked is és Kodálynak is vállalnotok kell úgy a kollégák felé, mint a magyar zenetörténeti viszonylatban."⁷ Szabó könnyen felfedhető csúsztatása, hogy egyenlőségjelet tesz a magyar zeneművészet és a kommunista kultúrpolitika által létrehozott, a zeneéletre oktrojált Szövetség közé. A Szabó által alkalmazott hamis azonosítást elnökként Szabolcsinak is magáévá kellett tennie. Amikor például 1953-ban az úgynevezett második zenei plénumon (a magyar zeneszerzés újabb termésének reprezentatív, tanácskozásokkal egybekötött bemutatóján) a kamarazene elsorvadásáról és a tömegzene nívótlanodásáról beszélt, ennek okát a Szövetség munkamódszerében találta meg.⁸ A hatalmi struktúrába és a hatalom által meghatározott közbeszédbe való beilleszkedéssel Szabolcsi átruházta a politikai autoritásra azt a legitimitást, amelyet az ő megnyilatkozásai - szakmai tekintélyén túl - éppen az eddig megőrzött relatív kívülállói státusa okán élvezhettek. A Szövetség ügyvezető elnökségét elhárító Kodályt Révai elsősorban reprezentatív ünnepléssel igyekezett legitimációs célokra felhasználni.
E legitimációs funkció ellátásának azonban fontos feltétele volt az is, hogy Szabolcsi és Kodály hangsúlyozza az átfedéseket saját esztétikai és történeti felfogása, preferált értékei és az uralkodó ideológia egyes összetevői között - és eközben ne szóljon az elvi alapok és távlati célok különbözőségéről.⁹ Aligha kétséges, hogy Szabolcsit a maga tudományos érdeklődése vezette a zenei köznyelv fogalmának - inkább intuitív, mintsem definíciós igényű - megalkotásához.¹⁰ De az sem csupán a véletlen műve volt, hogy a zenei köznyelv ideája köré szerveződő írásai az ötvenes évek első felében meglehetősen termékeny talajra hullottak. Amikor Mihály András a második zenei plénumon megkísérelte definiálni a szocialista esztétika típusfogalmát és azt mint normatív kategóriát zeneszerző kollégái elé állítani, Szabolcsinak egy, a 18. század zenéjéről értekező írására hivatkozott.¹¹ Úgy fogalmazott: "bizonyosnak látszik, hogy a zene legnagyobb korszakaiban a zenei köznyelv és a művészi alkotóegyéniség között [...] dialektikus egység áll fenn, bizonyosnak látszik, hogy azt a tipikusat, melyet a szocialista esztétika, mint legmagasabbrendű követelményt kitűz, a Szabolcsi által »már típusnak«, magasabbrendű típusnak nevezett dallamvilág testesíti meg."¹² Ez a hivatkozás mindenesetre azt is jelzi, hogy Szabolcsi Bence részvétele a korszak zeneéleti közbeszédében legalábbis kétarcú. Amennyiben hallgatólagosan vagy explicit módon elfogadta, hogy a közbeszédben elterjedt nézetek és terminusok - például a "művészet" és a "nép" viszonyáról - lényegében "arról szólnak", amiről ő is beszél, azzal hozzájárult a közbeszédet meghatározó politikai hatalom elismertetéséhez. Másfelől viszont az is nyilvánvaló, hogy ezek az átfedések a másik oldalon hozzájárulhattak a zenéről való beszéd árnyalásához, modusának befolyásolásához. Szabó Ferenc 1951-ben mindenesetre már Szabolcsinak a marxizmus-leninizmus megértése felé tett lépéseiről beszélt, hangsúlyozva, hogy eközben a zenetudósok nagy része továbbra sem szakított "szellemtudományos szemléletével".
Kodály és az ő nyomán Szabolcsi is régtől magáénak vallotta a magyar zeneszerzés népi-nemzeti hagyományra alapozott egységének, közös cél felé irányultságának gondolatát. Klasszicista konzervativizmusuk pedig valószínűsíthetővé tette, hogy a kor stilisztikai konszenzusát nem fogják megbontani. Ez a körülmény - a zenei életet behálózó informális hálózatuk megléte mellett - a kultúrpolitika szemében a centralizációs funkció betöltésére is alkalmas eszköznek mutathatta felemelésüket.
Az eddigiekben elsősorban azt igyekeztem megvilágítani, hogy a kultúrpolitikai vezetés számára milyen előnyökkel járt Kodály reprezentatív és Szabolcsi aktív részvétele a zenei közéletben, közelebbről a Zeneművészek Szövetsége vezetésében. A Szövetségben betöltött elnöki, illetve díszelnöki funkció azonban önmagában nem lett volna alkalmas Szabolcsi és Kodály "megnyerésére." A tisztségek kétségkívül autoritással, illetve hivatali szimbolikával kifejezett megbecsüléssel is jártak. Ennek ellenére a két notabilitás valószínűleg tudta, hogy az államhatalom náluk többet nyer a Szövetség vezetésében való részvételükből.¹³ Ebből a szempontból akár úgy is érezhették, hogy a kultúrpolitikai vezetés részéről még bizonyos kompenzációra is igényt tarthatnak.
Abban az évben, amikor Szabolcsi Bence elvállalja a Zeneművészek Szövetsége elnöki tisztségét, tehát 1951-ben, megalakul a Magyar Tudományos Akadémián a Zenetudományi Bizottság, és ugyanekkor Zenetudományi Tanszak létesül a Zeneakadémián.¹⁴ Két évvel később pedig létrejön az MTA Népzenekutató Csoportja is. A létrejövő intézményekben Szabolcsi és Kodály nem egyszerűen vezető szerephez,¹⁵ hanem - ahogy arról az intézmények működése tanúskodik - relatíve autonóm cselekvési térhez is jutott. Ráadásul 1951-ben még közeli lehetőségnek tűnt egy "Zenetudományi Intézet" - vagyis egy általános muzikológiai kutatást finanszírozó munkahely - létrehozása is: a kiszemelt vezető Szabolcsi Bence volt.
A szakma teljes intézményrendszerének Kodály és még inkább Szabolcsi irányítása alá rendelése mindenesetre a zenetudományon belül is centralizációt jelentett. Ám a korábban elkezdett tudományos projektek folytonossága és a régi kutatógárda jelenléte szembetűnő. A Népzenekutató Csoport Kodálynak már évek óta működő, de munkajogilag félig-meddig ex lex kutatógárdája számára biztosított hivatalos kereteket. Tevékenységük, akárcsak a korábbi években, a Magyar Népzene Tára szerkesztésére összpontosult.
A Tudományos Akadémia Zenetudományi Bizottsága kutatói státusokat ugyan nem biztosított, de bizonyos költségvetési keret birtokában határozhatott könyvek kiadásáról és támogathatott ad hoc jelleggel kutatási projekteket. A Bizottság tevékenységében nagy számban vettek részt a szakma régi "polgári" vagy éppen "klerikális" hátterű, politikailag támadható képviselői is. Így például Bartha Dénes, akit édesapjának a két háború közötti időszakban betöltött magas beosztása miatt rendszeresen támadtak, és akit az MDP-ből való kizárása után nemtelenül a szélsőjobbal is hírbe akartak hozni;¹⁶ a "nyugatos" Lajtha László, akit régi kutatóhelyéről, a Néprajzi Múzeumból 1950 és 1951 fordulóján távolítottak el; vagy Rajeczky Benjamin, aki a ciszterci rendnek a felszámolásig priorja volt.
A saját folyóirattal még nem rendelkező zenetudományosság számára a publicitás a szokásosnál is égetőbb kérdés volt. A szovjet fordításirodalom mind jelentősebb térhódítása mellett a régi kutatógárda - s benne az egyházzenész szerzők kontingense - 1950/51-re teljesen elveszítette nyilvánosságát. Szabolcsi, ha időnként szerzői kiadású különnyomatokkal és kis kiadóknál megjelentetett könyvekkel is, de szaktársai körében egyedülálló sikerrel hidalta át a zenei könyvkiadás 1949-1951 közti mélypontját.¹⁷ Szabolcsi 1953 elején agilis kísérletet tett arra, hogy a monopolhelyzetű Zeneműkiadó Vállalat könyvkiadói tevékenységét az MTA Zenetudományi Bizottságának ellenőrzése alá vonja. A Vállalat vezetőjéhez intézett levelében egyenesen a Zeneműkiadó "tervszerűtlen és kapkodó" munkájáról beszélt, kijelentve: "ha Önök a jövőben is foglalkoznak zenetudományi jellegű munkák kiadásával, a Bizottság feltétlenül szükségesnek látja, hogy ilyen irányú igényeikkel közvetlenül magához a Bizottsághoz forduljanak, ne pedig - ahogy az történt és történik - a Bizottság egyes tagjait vegyék igénybe magántanácsok és magán szívességek formájában."¹⁸ A Bartha és Szabolcsi által szerkesztett, 1953-as Kodály-emlékkönyv sokoldalúan reprezentálta a magyar zenetudós társadalmat. Negyvenegy írása között néhány olyan is megjelent, amely nonkonformnak számíthatott a Kodály-Szabolcsi-féle magyar zenetörténeti paradigma vagy a politikai autoritás, esetleg mindkettő számára. A zenei magyarság mibenlétének felfedezésére és e sajátosságok nyomon követésére összpontosító történeti iskola számára Rajeczky Benjamin gregoriánkutatása legalábbis nagymértékben nóvum volt, még akkor is, ha a népzenei párhuzamok keresése, a magyarországi alakulás vizsgálata révén e munkásság az iskola szerves továbbfejlesztésének bizonyulhatott. Rajeczky tanulmányának megjelenése az 1953-as kötetben a politikai hatalom számára mindenesetre éppannyira nem lehetett kívánatos, mint a református egyházzenei hátterű Csomasz Tóth Kálmáné.¹⁹ Hammerschlag Jánosnak az előadói praxis kérdéseit érintő írása úgyszólván mindenféle szakmai és politikai trenden kívül állt.²⁰
A Népművelési Minisztérium kezdeményezésére 1951 nyarán megindultak a Zenetudományi Tanszak előkészítő munkálatai.21 Az új oktatási egység tantervének kidolgozására összehívott értekezleteken a leendő tanszékvezető: Bartha Dénes, Szabolcsi és Kodály mellett részt vett még Bárdos Lajos, a Zeneakadémia 1949-ben felszámolt egyházzenei tanszékének hajdani tanára; a Népművelési Minisztériumból "reakciós-cinikus" magatartása miatt 1950-ben eltávolított Szőllősy András, és az a Járdányi Pál, akinek folklorizmusa ellen éppen 1951-ben, az első zenei plénumon igen vehemens támadást indított Szabó Ferenc a "nemzeti hagyomány" jegyében; valamint Kókai Rezső és maga Szabó Ferenc, a Zeneszerzés Tanszék vezetője.²² Az október végén meginduló új tanszakról szóló zeneakadémiai tudósítások arról tanúskodnak, hogy az első évfolyam a tanári karral úgyszólván szimbiotikusan együttműködött.²³ A tanszaki munka "kommunikálásában" ugyancsak jóval eredményesebbnek mutatkoztak a muzikológusok az intézmény más oktatási egységeinél. Az 1951/52-es tanév végének főiskolai értékelője így nyilatkozott a Zenetudományi Tanszakról: "A tanszakon jó és komoly munka folyt. A felvételi vizsga helyes szelektálását tükrözi a jó vizsgaeredmény. Hallgatóink komoly eredményeket értek el az önálló tanulásban és a tudományos kutatómódszerek elsajátításában, Bartha Dénes tanszékvezető irányításával. Külön meg kell említeni, hogy a hallgatók fejlettségüknél és aktivitásuknál fogva mintegy magukénak érezvén a tanszakot, részletesen foglalkoztak tantervi problémákkal és a tanszékvezetővel közösen alakították ki a jövő évi tantervet."²⁴ Ugyanitt az is kiderül, hogy a Kroó György tanulmányi felelős által benyújtott hallgatói indítványokat²⁵ Bartha Dénes a tantervben úgyszólván kivétel nélkül érvényesítette.
Az a tény, hogy a kultúrpolitika jóváhagyta a zenetudományi intézmények ilyesforma gründolását, lényegében azt jelentette, hogy a zenetudomány terrénuma többé-kevésbé kiesett a hatalom tudománypolitikai érdekeltségéből. Ebből természetesen nem következett az, hogy a szakmával szemben a továbbiakban ne fogalmaztak volna meg politikai-ideológiai jellegű elvárásokat. De egyértelműen lemondtak arról a korábban - 1948-1950 között - vehemensen képviselt igényről, hogy a zenetudomány egésze vegyen radikális fordulatot az alkalmazott jelleg felé, és elsődleges feladatának a művészi gyakorlat eszmei munícióval való ellátását tekintse, lehetőleg "felfrissített" személyi állomány segítségével. A kultúrpolitika szemében tehát a zenetudományi terület 1951-ben funkciót váltott. Már kevéssé volt fontos az az output, amelyet a muzikológia produkált. Ehelyett elfogadták, hogy a zenetudomány olyan nagytekintélyű személyiségek szívbeli ügye, akiknek részvétele a zenei közéletben a hatalom számára legitimációs és centralizációs tőkét jelent. Márpedig a zenei közélet és mindenekelőtt a zeneszerzés outputja - tehát az új magyar zeneműtermés - továbbra is stratégiai jelentőségűnek tűnt a hatalom számára. A zenetudományi szakma által élvezett relatív autonómia alighanem ebben az összefüggésben nyeri el magyarázatát.
Ám a szakma relatíve autonóm működését nehezen érthetnénk meg annak a sajátos, személyes-informális kapcsolatokra épülő, háromszintes, hierarchikus rendszernek az ismerete nélkül, amely ennek feltételeit biztosította. Az 1951-es új taktika megfogalmazása után Révai József egyre inkább közvetlenül, és nem beosztottjai által rendelkezett a zenetudomány kiválasztott képviselőinek - Szabolcsinak és Kodálynak - az ügyeiben. Ő testesítette meg tehát a háromszintes hierarchia legfelső szintjét. Révai személyesen intézkedett például a Népzenekutató Csoport megalakításának ügyében, Kodály igényeit messzemenően figyelembe véve. Ugyancsak az ő személyes döntésére vártak a Zenetudományi Tanszak megindításakor.²⁶ Kodály és Révai viszonyát számos anekdota örökíti meg. Révainak egy 1952-ben Szabolcsihoz intézett levele mindenesetre jól megvilágítja hármójuk kapcsolatát: "Hadd kérdezzem meg [...] - szigorúan bizalmasan - mi a véleménye, mivel kedveskedhetne a kormány Kodály Zoltán születésnapjára? Az ötvenezer forintos Kossuth-díj lényegében már bizonyos előleg volt a születésnapra, miután 53 márciusában már elkéstünk volna ezzel az ajándékkal. Fölajánlottunk neki ez év tavaszán egy leányfalusi villát örökös használatra, autóval együtt, de ezt nem fogadta el és kérte ehelyett, hogy Galyatetőn biztosítsunk neki állandó két szobát. Ez persze bagatell, amit biztosítani tudunk, de úgy érzem kevés. Mit tanácsol? Persze nem szeretném, ha az öregtől újra kosarat kapnánk. Szívélyes üdvözlettel: Révai József"²⁷ Néhány évvel később Szabolcsi Révaihoz fordult egy politikai okokból börtönbüntetését töltő újságíró barátja érdekében.²⁸ Révai ekkor már sem miniszter, sem a Politikai Bizottság tagja nem volt. Hogy Szabolcsi mégis neki írt ez ügyben, azt jelenti, hogy 1955-ben továbbra is Révai volt Szabolcsi számára az a patrónus, akinek segítségével a pártapparátus útvesztőit megkerülve megpróbálhatott elérni bizonyos célokat. Révai patrónusszerepének negatív bizonyítéka, hogy 1953-as bukása után a zenetudomány intézményesülésének hosszú stagnáló szakasza következett, holott Szabolcsi már 1951-ben szóba került egy leendő Zenetudományi Intézet vezetőjeként.
A hierarchia "középszintje" - Szabolcsi és Kodály - érintkezett közvetlenül az alsó szinttel, a politikai hatalom által általánosságban továbbra is "régivágásúnak" ítélt zenetudós-társadalommal. Ők - éppen "régivágású" minőségükben - kétségkívül rá voltak utalva arra a védelemre: munkaalkalmakra és nyilvánosságra, amelyet Szabolcsi és Kodály biztosíthatott számukra. Szabolcsi alkalmanként olyan kollégák patrónusává vált, akik a két háború közti időszakban még hozzá hasonló pozícióban voltak, s ez időnként feszültségekhez vezethetett. Molnár Antal zeneesztéta, aki Szabolcsihoz és Tóth Aladárhoz hasonlóan Kodály legbelső körébe tartozott, az első Kodály-monográfiát írta és Bartók zenéjének legkorábbi propagátorai közé tartozott, 1960-ban némi iróniával állította össze Szabolcsi Bence vele szembeni "jótéteményeinek" listáját: Ezek szerint Szabolcsi "1. A Zenei Lexikon (1930) 800-nál több cikkét velem íratta. 2. Mikor Mauthner Andris²⁹ azzal vádolt a Szövetségben, hogy jobboldali vagyok, megvédett. 3. Mikor a Főiskolán Zenetudományi Tanszak alakult, kiosztotta számomra az »Akusztika« tantárgyat, heti 1-2 órányi beosztással. 4. Kineveztetett a Zenetudományi Bizottságba. 5. Időnként egy-egy tanulmányomat elhelyezte a Zenetudományi Tanulmányok köteteiben. 6. Gondoskodott róla, hogy 3. osztályú Kossuth-díjat kapjak. 7. Megengedte, hogy a Haydn-kongresszuson egy tanulmányomat felolvashassam. Sajnos nem viszonozhattam e jótéteményeket, mivel társadalmi elhelyezettségem alacsony volt."³⁰
Sajátosan alakult Bartha Dénes és Szabolcsi Bence viszonya is. Talán valamelyest jellemző erre, hogy amíg a negyvenes évek végéig megjelenő közös vállalkozásaikon "Bartha Dénes és Szabolcsi Bence" neve tűnik fel szerzőként-szerkesztőként, addig az ötvenes évek elejétől rendre: "Szabolcsi Bence és Bartha Dénes". Szabolcsi kétségkívül kockázatot vállalt azzal, hogy fenntartotta együttműködését Barthával. A "jobboldali" Bartha támogatása ugyanis a negyvenes-ötvenes évek fordulóján politikai feljelentés tárgyát képezhette.³¹ A Zenetudományi Tanszak programjának kialakításában bizonyosan mindketten részesek voltak.³² Főiskolai jelentések már az első évben kiemelik, hogy a tanszékvezető Bartha mellett Szabolcsi Bence is "tevékenyen részt vett" a tanszak irányításában.³³ Ennek ellenére feltűnő, hogy a közvélekedés lexikonokban, kézikönyvekben sem vesz tudomást arról a tényről, hogy a Zenetudományi Tanszak vezetője egészen 1956-ig nem Szabolcsi Bence, hanem Bartha Dénes volt.³⁴
A felvázolt háromszintes patrónusi rendszer létét az ellene irányuló támadások, életképességét a támadások sikertelensége is bizonyítja. Kétségkívül e patronátus kárvallottjai voltak azok, akik a zenetudomány radikális osztályharcos átalakítása során esetleg a diszciplína intézményi bástyáin belülre kerülhettek volna. Hogy a patronátus működését ők maguk is felismerték, megkíséreltek fellépni ellene, és végül kudarcot vallottak, azt igen jól illusztrálja Lesznai Lajos esete. Lesznai a kommunista mozgalom régi, a Horthy-érában meghurcolt résztvevője volt - az ötvenes évek első éveiben már zenei publicisztikák szerzőjeként jelentkezik. Lesznai 1952-től a Zeneműkiadó lektoraként dolgozott, s valószínűleg így került szembe Szabolcsival, aki - mint emlékezhetünk- kísérletet tett arra, hogy a kiadóra is kiterjessze a Zenetudományi Bizottság felügyeletét. Lesznainak talán ez adta a közvetlen indítékot arra, hogy illetékes pártfórumokon "feljelentse" Szabolcsit 1952/53-ban. Azt állította, Szabolcsi a saját munkásságát a többi zenetudós publikációs lehetőségeinek korlátozásával tolja előtérbe, emellett pedig egy, a múltból visszamaradt, polgári elemekből álló érdekcsoport informális vezetőjeként jellemezte őt. Lesznai úgy vélte: Szabolcsi a klerikális reakciót támogatja Bárdos Lajos és Szőllősy András személyében. Mint kifejtette, Bartha Dénes, akit burzsoá, individualista szemlélete miatt jogosan ér kritika a Párt napilapjának hasábjain is, Szabolcsi támogatásával részt vehet a Zenetudományi Tanszék irányításában, az új nemzedék nevelésében. Lesznai ehhez hozzátette, nem lehet véletlen, hogy a Tanszékre nagy számban jutnak be olyan növendékek, akik rosszul állnak a marxizmusban. Ennek kapcsán megfogalmazta a sztálini tudományosság egyik alaptézisét: "Nézetem szerint a marxizmus ismerete alapfeltétele annak, hogy valaki jó zenetudós legyen. A »szakmai« ismereteket aztán megszerezheti, de megfordítva már nem így áll a helyzet." Lesznai figyelmeztetett: a Zenetudományi Bizottság összetétele olyan, hogy abban "4-5 pártonkívüli, részben a klerikális körökhöz tartozó zenetudós szavazatán múlik a magyar zeneélet irányítása." Súlyos hiba, hogy a Párt átengedi a zeneélet feletti ellenőrzést Szabolcsinak - hangsúlyozta. Az Agitációs és Propaganda Osztály illetékese, aki legmagasabb szinten döntött az ügyről, Lesznai ellen fegyelmi eljárást kezdeményezett, noha úgy vélte, a vádak közül sok minden igaz: "Igaz, hogy a Szövetségben nem folynak széleskörű viták a zenetudomány elvi problémáiról, igaz, hogy az Új Zenei Szemle nem kezdeményez még széleskörű elvi vitát ezekről a kérdésekről, s az is igaz, hogy az Akadémia zenetudományi bizottságában nem elsősorban marxista zenetudósok ülnek." Ám a gondolatmenet folytatása az: Lesznai magatartása mindenképpen elítélendő, mert alkalmas lehet arra, hogy Kodályt és Szabolcsit eltávolítsa "tőlünk". Néhány hónappal később Lesznai önkritikát gyakorolt, és kijelentette: "szamárságokat" beszélt.³⁵ A patronátus tehát ütőképesnek bizonyult.
Talán sikerült érzékeltetnünk, hogy a zenetudományi szakma relatív biztonságához, autonómiájához, jelentős intézményi gyarapodásához, nagy projektjeinek kontinuitásához éppúgy szükség volt vezető alakjainak a szakma körén messze túlmutató reputációjára, közéleti intézményekben és közéleti diskurzusokban való megnyilvánulásaira, mint a személyes-informális kapcsolatok hivatali kereteket megkerülő működési mechanizmusaira. Az 1951-es év kerek évfordulóját - a magyar társadalom- és politikatörténet általánosabb perspektívájából nézve kétségkívül sajátos módon - a hazai zenetudományosság okkal tekintheti ünnepi alkalomnak.