Kár lenne titkolni: keresem a szavakat, amikor - immár tizedik születésnapját
ünneplő - kedvenc fesztiválomról készülök beszámolni. A tíz esztendő alatt csupán
háromszor nem voltam jelen a Zempléni Napok programjain, s ráadásul az indulástól
a szárba szökkenésen keresztül a virágba borulásig kritikusként is figyelemmel
kísértem ezt a sikersorozatot. Mi újat tudnék még mondani róla? Hiszen dicsértem
már a kezdeményezőkedvet és a bátorságot, amely a legmagasabb színvonalú muzsikát
vitte e gyönyörű vidékre, Zemplénbe, melytől az utóbbi száz év alatt a "múzsák
messze estenek", holott korábban a pataki kollégium, majd Kazinczy egyszer már
egészen ideédesgette némelyiküket. Magasztaltam a táj szépségét és egyedülálló
hangulatát. Hálás voltam a fesztivál szervezőinek, amiért meglátták ezt a szépséget,
megérezték ezt a hangulatot, és megtalálták a módját, hogyan népesítsék be zenészekkel,
színészekkel, képzőművészekkel a páratlanul szép történelmi és természeti kulisszákat.
Azt is tudták, hogyan csábítsák ide messze földről a közönséget, s - ami bizonyos
esetekben még nagyobb tettnek számít - hogyan támasszanak igényt a helybéliekben
is az általuk kínált portékára. Hangot adtam félelmeimnek, amikor úgy éreztem,
hogy a program olykor túl messze ment a népszerűségkeresés irányába, de bámultam
a fesztivál sokszínűségét, amely a "komolyzenén" kívül jazzt, magyar népzenét,
klezmert, operettet, filmzenét, sőt bábjátékot, népi maskarát és táncszínházat,
irodalmi előadóestet és színjátékot is felvett a műsorára. Érzékeltem a pillanatot,
amikor a Zempléni Napok nemcsak a művészeti ágak műfaji horizontját tágította
szélesre, hanem a potenciális közönség legkülönbözőbb fizetőerejű rétegeit is
megcélozta, amikor a fővárosi koncertbelépők áraihoz képest igen mérsékelt összegekért
is beengedte a hallgatót, ugyanakkor igencsak borsos belépők fejében reneszánsz,
barokk (s tudom is én, még milyen) vacsorákon, meg vadászlakomákon asztali zenével
kísért, fejedelmi fogásokban részesítette a kedves vendéget. (Eme jóféle falások
kívül húzódtak zenekritikusi feladatkörömnek s pénztárcám lehetőségeinek határain,
de ettől még aligha vehetem rossz néven létezésüket.) Azt is megírtam már, hogy
a Zempléni Művészeti Napokon mintha csak visszatérne a muzsika orfeuszi varázsereje:
málladozó műemlékek, pusztuló kövek éledtek újjá, váltottak új színekre az elmúlt
évtized alatt. Nemcsak a füzérradványi Károlyi-kastély újult meg, nemcsak a füzéri
vár restaurációját kezdték meg, hanem frissen tatarozták a koncertek helyszínéül
szolgáló műemlék-épületek legtöbbjét (épp a pataki várudvar barokk szárnyának
omladozó vakolata a szomorú kivétel). Nem tudom, mennyire szoros a kapcsolat a
Zempléni Napok megjelenése és a környék látványos felvirágzása, újjáéledése között,
de úgy vélem, Merényi Judit és csapata ahol csak tud, lobbizik ezért a
vidékért, és nem csak a muzsika hadszínterein. Az pedig, hogy Újhely, Patak és
Tokaj utcáit talán még soha nem borította ennyi virág, a helyi városszépítő igény
és szándék szép tanújele.
Engedtessék hát meg nekem, hogy ne mondjam el újra a Zempléni Napok tízéves történetét.
(Erre már egyébként is kísérletet tettem az évfordulóra készült ünnepi kiadványban.)
Ehelyett csupán azt szeretném érzékeltetni, hogyan ülte meg a fesztivál a tízéves
születésnapot, s milyen tendenciák mutatkoznak a jövőre nézve. Némi statisztikát
persze nem nélkülözhet a beszámoló. 1992-ben négy város adott otthont a fesztivál
eseményeinek, idén 29 település osztozott a koncerteken, színpadi és irodalmi
előadásokon, kiállításokon. A fesztivál első évében húszegynéhány programot látogathatott
a közönség, 2001-ben mintegy félszáz esemény közül válogathatott, s kellett is
válogatnia, mert ma már - a megnövekedett kínálat miatt - képtelenség akár csak
a legfontosabb koncertek mindegyikén jelen lenni. (Magam például pironkodva számoltam
össze, hogy zempléni tartózkodásom öt napja alatt a fesztivál összes rendezvényének
csupán mintegy 10-15 százalékán vettem részt.) A legfrissebben felfedezett helyszínek
sorába tartozik Széphalom, Telkibánya, Filkeháza, Mikóháza és a felette magasodó
Fekete-hegy, Kéked, Vágáshuta, Hercegkút és a szlovákiai Homonna. Nem lehet észre
nem venni a vadászszenvedélyt, amellyel Merényi Judit, Rolla János és munkatársaik
évről évre módszeresen növelték a becserkészett színhelyek számát. Úgy érzem,
e hódító hadjárat - melynek során a fesztivál mélyen behatolt a hegység szívébe
s egyre több települését hálózta be - talán már elérte lehetőségeinek határait,
hiszen lassan nincs az a hegyi falucska, az a kedvelt kirándulóhely, az a falusi
templom, ahová ne vitt volna valamilyen produkciót a lelkes szervezőgárda. Másfelől
látni kell, hogy ez a vidék mennyire szívesen "behódol", hiszen gyakran maguk
a kistelepülések jelentkeznek azzal az igénnyel, hogy náluk is történjék valami,
ők se maradjanak ki a fesztivál egyre vonzóbb forgatagából.
Az új helyzet természetesen a programok jellegére is kihat, hiszen tágas koncerttermek
vagy nagyobb templomok híján nem valamiféle nagy produkció népes előadógárdája,
hanem gyakran csupán egy kicsiny vokális csapat (Hollóháza - Lassus Énekegyüttes,
Filkeháza - Szent Efrém Éneknégyes), egy gitár (Erdőhorváti - Sárközy
Gergely), egy harmonikazenekar vagy egy szál tárogató (füzéri vár - Kassai
Harmonikazenekar, Nagy Csaba) szólaltatja meg a muzsikát ezeken az új helyszíneken.
Idén feltűnően sok volt a két-három fellépőt foglalkoztató (zömmel barokk műsorú)
kamaraest is. Mivel a Zempléni Művészeti Napok eddigi gyakorlata szerint ahol
egyszer már volt valamilyen esemény, oda igyekeznek évről évre hűségesen visszatérni,
könnyen belátható, hogy a szervezők nagy kötöttségeket s lassan alig tartható
terheket vesznek magukra. Mielőtt azonban könnyedén kimondanánk az "eddig és ne
tovább" ítéletét, s a program felhígulásától és elaprózódásától félve a kevesebb,
de nagyobb szabású eseményt kérnénk számon a fesztiválon, nem árt észbe venni,
hogy a legkisebb helyeken a legnagyobb az igény. Ilyenkor ugyanis valóban megmozdul
a falu apraja-nagyja, s nemcsak elmegy a koncertre, hanem pogácsát süt, bort hoz
fel a pincéből, hogy a maga igen emberséges módján mondjon köszönetet a fellépő
művészeknek és a vendégeknek. Én a hercegkúti lakosok vendégszeretetét tapasztalhattam
meg, akik a falu templomában rendezett koncert után terített asztallal várták
a közönséget.
A Zempléni Napok nagy találmánya az úgynevezett kirándulókoncert, amely buszra
vagy éppen hajóra ülteti a közönséget, és több települést érintve, a helyszínek
jellegéhez illő és lehetőségeire szabott előadásokkal várja a publikumot. Idén
a nyitó- és zárókoncert napját leszámítva minden napra jutott a zenés utazásokból.
Ezeken az egyedülálló hangulatú kirándulásokon a táj szépsége, a történelmi hangulat,
a pompás falatok, a kiváló borok és a zene együtt adja meg azt az élményt, amelyet
ma Magyarországon kizárólag ez a fesztivál kínál vendégeinek. Egészen zseniálisnak
tartom azt az elgondolást, amely mindenhová a hely szellemével harmonizáló programot
kíván eljuttatni. A zempléni táj nemcsak felszíni formáit tekintve, hanem etnikailag
is igen változatos. A magyarság ősi kuruc fészkei mellett szlovákok, ruszinok,
svábok lakta kis falvak húzódnak meg a hegyekben; a városok zsinagógái (több közülük
végleg elpusztult, de néhányukat szépen restaurálták, némelyikük még romos) pedig
a borkereskedéssel foglalkozó zsidóság egykori nagy számát és kultúráját hirdetik.
A műsortervezés telitalálatának tartom, hogy az egykor ruszinok által benépesített
Komlóska görög katolikus templomában az ungvári Cantus Énekegyüttes lépett
fel a helyhez illő egyházzenei kompozíciókkal, s Filkeháza ugyancsak görög katolikus
templomában Fekete Kiss Sándor ősi ortodox liturgikus szöveg által inspirált
Akathisztosz hymnosza hangzott el a Bubnó Tamás vezette kvartett előadásában,
amely utóbb a keresztségben a Szent Efrém Éneknégyes nevet nyerte. (A mű
megszólaltatása egyúttal a fesztivál kortárs zene felé nyitását is jelzi. Ebbe
a vonulatba tartozik Hollós Máté Dodicelli című műve a Budapesti Csellóegyüttes
műsorán, vagy Eötvös Péter, Gazda Péter és Vajda Gergely kompozíciói
a tolcsvai Ős Kaján étteremben rendezett, "Mobilzene" című koncerten.) A genius
loci iránti tisztelet hasonlóan szép megnyilvánulásának tartom, hogy a tarcali
zsinagógában "Chaszidok emlékezete" címmel Lukács Judit és Fekete László
olyan hangversenyt adott, melynek Eisikovits Miksa zsidó dallamfeldolgozásai
álltak a középpontjában. Ugyanez a gondos programtervezés választott virágénekeket
és 18-19. századi kollégiumi diákdalokat a széphalmi Kazinczy-kertben rendezett,
"Bodrog partján nevekedett tulipán…" című kirándulókoncerthez, és a magyar verbunkosrepertoárból
válogató füzért a Lavotta Kamarazenekar szerepléséhez, melyre a mikóházi
Fekete-hegy tetején került sor. Pompásan illett Horváth Péter mitológiai
témájú vígjátéka is a tarcali - amfiteátrummá alakított - egykori kőfejtő mediterrán
hangulatához. Igaz, a színészekre várakozó közönség a délszaki nap tikkasztó hevét
is megtapasztalhatta a forró köveken ücsörögvén.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar - jellemző módon - munkával ünnepelte a tízéves
évfordulót. Minden korábbinál több fellépést vállalva, ötször ült pódiumra. Magam
két hangversenyüket hallottam. A fesztivál nyitókoncertjén, 17-én Shlomo Mintz,
21-én pedig Emmanuel Pahud fuvolaművész lépett fel Rolla János együttesével a
pataki vár udvarán.
Shlomo Mintz megdöbbentően lassú tempókat választott Beethoven Hegedűversenyéhez.
A nyitótétel Allegro, ma non troppója Andantévá, a középtétel Larghettója
Adagióvá szélesült. A mű lírai oldalának igen erőteljes kiemelését csak a zenekari
közjátékok harcosabbra formálása egyensúlyozta némiképpen, amelyeket Mintz maga
vezényelt. Ám a hegedűhang érzéki szépsége és az egész előadás töretlen nyugalma
számomra ezt a szélsőségesen lassú tempót is tartalommal töltötte meg. Akadtak,
akiket egyenesen felbőszített ez az interpretáció, mivel úgy érezték, a hegedűművész
feláldozta Beethoven Hegedűversenyét a saját játékában való narcisztikus gyönyörködés
oltárán. Véleményem szerint azonban ez a mű, amely a zeneszerző legderűsebb alkotásainak
egyike, megbírja ezt a szinte időtlenné tett, végtelen nyugalmú interpretációt
is. A kadenciák nagy pillanatai is arról győztek meg, hogy korunk egyik jelentős
hegedűművészét halljuk. A nyitókoncert záródarabja, Händel Tűzijáték-szvitje jócskán
kiaknázta a pataki várudvar adottságait, hiszen a népes rézkar egyes részlegei
a színpadon kívül, a Vörös-torony tetején, illetve a reneszánsz loggián foglaltak
helyet, a fafúvós trió pedig a barokk szárny emeleti ablakából játszott. Héja
Domonkos - a fesztivál visszatérő vendége - a közlekedési rendőr szerepét
látta el az egymást nem is látó hangszeres csoportok terelésében, s baleset szerencsére
nem is történt.
Rolláék másik hangversenyén Emmanuel Pahud szereplései jelentették a csúcspontokat.
Händel op. 6. no. 11-es A-dúr concerto grossójának meglehetősen hétköznapi előadása
után mintha a zenekart is kicserélték volna, amikor Bach h-moll szvitjére került
sor. A francia-svájci születésű, de Németországban élő fuvolaművész veleszületett
eleganciája, a tánckarakterek iránti pompás érzéke és gyönyörű fuvolahangja bearanyozta
ezt az interpretációt. A népszerű Badinerie-tételt pedig még soha nem hallottam
ennyire felszabadultan virtuóz, burjánzóan díszített előadásban. A második rész
megismételte az első félidő dramaturgiáját: Mozart K. 546-os Adagio és fúgájának
forszírozott hangjai és hamiskás szólamai feledhető közjátéknak bizonyultak Mozart
D-dúr fuvolaversenyének meleg tónusú, derűs és nem csupán öncélúan virtuóz előadásához
képest. Hercegkút templomában rendhagyó hangszerösszeállítású barokk est várta
a közönséget: Gyöngyössy Zoltán fuvolán, Szilvágyi Sándor gitáron,
Lukácsházi István nagybőgőn játszott. A gitár csekélyebb hangja csak Bach
Esz-dúr triószonátájában bizonyult kissé kevésnek, Marcello vagy Händel kompozícióiban
viszont pompásan látta el a continuohangszer vagy a figuratív szólam hordozójának
szerepkörét, s a három művész ízlése népszerűt és igényeset jó érzékkel vegyítő,
hangulatos koncerttel ajándékozta meg a közönséget. Népszerű, közismert művek
gyakran jelennek meg a Zempléni Napok hangversenyein. Egyáltalán nem efféle közönségcsalogatóval,
ám annál igényesebb műsorral hívta fel magára a figyelmet Meláth Andrea és
Virág Emese dalestje, melynek a sárospataki református kollégium imaterme
adott otthont. Három nyelv, három kultúra, szinte három külön világ tárult föl
ezen az estén. Ismét megcsodálhattuk azt a páratlan intelligenciát, amely Meláth
Andrea számára Debussy Bilitis-dalainak nagyívű érzelmi kitárulkozásaiban, Poulenc
A festő munkája című dalciklusának csattanósra formált, remek miniatűrjeiben,
Britten hamisítatlanul szigetországi hangulatú bölcsődalaiban és Schoenberg fanyar
humorú kabarédalaiban is tévedhetetlen iránytűként szolgált. Szívderítő olyan
dalestet hallgatni, amelyen az énekes mit sem tud technikai problémákról, amikor
a hang képes teljes szépségében kinyílni, hatalmas vivőerejűvé válni, amikor a
biztos zeneiséghez kiváló színészi képességek is társulnak, s amikor az énekes
és a zongorista ilyen tökéletes harmóniában lélegzik együtt egymással és az előadott
kompozíciókkal.
Ez a dalest azt bizonyítja, hogy a Zempléni Napok kínálatában a legkifinomultabb
zenei ínyencségek kedvelői is megtalálják a nekik való fogást.
|