Mindenképpen üdvözlendő vállalkozás volt a Kávé Kiadó részéről, hogy rászánta magát Zoltai Dénes A zeneesztétika története című könyvének újabb megjelentetésére. A kötet ezúttal harmadik, átdolgozott kiadásban került az olvasók kezébe. Az új kiadás jelentős könyvpiaci hiányt is pótol, mind a zeneesztétika történeti kérdései iránt érdeklődődő olvasók, mind a muzsikustársadalom időközben felnőtt azon rétegei számára, amelyek a napi művészi és pedagógiai munka mellett szélesebb horizontú tájékozódásra is igényt formálnak, s "esztétikai igénnyel szeretnének tájékozódni az egyetemes zenetörténetben". Zoltai Dénes könyve nemzetközi összehasonlításban is jelentős összefoglalás, talán az olasz Enrico Fubini immár németül is olvasható munkája hasonlítható hozzá (Geschichte der Musikästhetik, Stuttgart-Weimar, 1997), magyar nyelven viszont végképp az egyetlen, elméleti igénnyel fellépő összegzés ebben a témakörben.
A nemes egyszerűséggel megtervezett kötet első és hátsó borítóján a bostoni Museum of Fine Arts egyik értékes darabja látható, a Brügosz-festőnek nevezett mester két alakja egy vörös alakos amfora két oldalán: Kitharajátékos és hallgatója (i. e. 480 körül). A tömör "fülszöveg" megfogalmazza a zeneesztétika egész történetének voltaképpeni alapkérdését, az első lépést a zenéről való filozófiai gondolkodás felé, a jelenségekre való arisztotelészi rácsodálkozást: "A göcsörtös botjára támaszkodó ifjú nemcsak hallgatja a zenét, hanem töpreng is. Talán a hangok egymásra vonatkozására figyel, talán a bennük alakot öltő embersorsról meditál. Az elmélyült zenehallgatás - gondolkodás is." Hogy mely korokban mit gondoltak a zenéről, milyen szerepet tulajdonítottak neki, milyen filozófiai, etikai, szociális összefüggésekbe, milyen eszmerendszerekbe ágyazták bele, hogy a zene milyen gondolatsorokat indított el az emberekben - voltaképpen ennek összefogott, lényegre törő, jól kezelhető áttekintését adja Zoltai Dénes könyve "a zenéről való filozófiai-esztétikai gondolkodás fellehető kezdeteitől a klasszikus német idealizmus talaján kialakult nagy rendszerekig". Kant és Hegel zenével kapcsolatos elgondolásainak összegzésével zárul a nagy vállalkozás.
A zeneesztétika történetének első változata 1966-ban jelent meg - többéves kutatómunka gyümölcseként. Akkor is, ma is - igaz, ma csak a belső borítón - az Éthosz és affektus alcímet viselte, és akkor még egy nagy zeneesztétika-történeti áttekintés első kötetének ígéretét hordozta. Maga a szerző sem hagyja ezt a körülményt említés nélkül a jelen kiadás bevezetőjében: "A folytatással mindazonáltal adós maradtam; a klasszikusnak tartott idealista tetőpont utáni fejlődés összefüggő rajzára nem futotta erőmből, de kedvemből sem; úgy tűnik, az elméleti alapvetés nem volt eléggé teherbíró." E mellékesnek tetsző körülmény említése annyiban fontos, hogy jelzi Zoltai könyvének egyes módszertani problémáit.
Az újrakiadás révén egy könyv, a benne megfogalmazott gondolatok, a háttérben meghúzódó, ott munkáló előfeltevések, a filozófiai, világnézeti alapozás új történelmi kontextusba kerülnek. Ez a kontraszt különösen erős, ha A zeneesztétika történetét abban a kettős fénytörésben látjuk, amit 1966-ban jelentett, s amit napjainkban jelent. Zoltai egykori növendékeként tanúsíthatom, milyen felszabadító élményt jelentett a hatvanas-hetvenes évtized fordulóján Lukács György egyik legközvetlenebb tanítványának egyetemi előadásait hallgatni, és ugyanilyen felszabadító élményt jelentett a dogmatikus marxizmus sallangjaitól megszabadult esztétikai munkák olvasása. Zoltai Dénes könyve már megjelenésekor jelentős elméleti teljesítménynek számított. Megírása arra az évtizedre esett, amikor sorra születtek a zeneesztétikai gondolkodás alapkérdéseit tisztázó igénnyel a magyar zenetudomány egyik jelentős nemzedékének munkái, mindenekelőtt Ujfalussy József és Maróthy János könyvei. E művek - szerzőnként változó mértékben és arányban - kísérletet tettek Lukács filozófiai gondolatainak és a magyar zenetudomány legjelentősebb hagyományainak, mindenekelőtt Szabolcsi Bence zenetörténeti munkáinak szintézisére. Ennek gyújtópontjában a zenei köznyelv elmélete állott. Mindhármuk termékeny gondolatai nyomot hagytak Zoltai elemzéseiben.
Zoltai zeneesztétika-történetének egyik legfőbb erénye a forráskezelés lenyűgöző virtuozitása. Ha alaposabban belegondolunk: módszertanilag fogas kérdés már az is, mit tekinthetünk a témafelvetés szempontjából "forrásnak". A történeti nyersanyag - a zenével kapcsolatban lejegyzett gondolatok összessége - kifejezetten heterogén: történelmi és zenetörténeti korszakonként igen változó. Nemcsak mennyiségileg, de jellegében is. Arra a kérdésre sem egyszerű a válasz, mi tekinthető zeneesztétikai gondolkodásnak. Meddig tágítható a zeneesztétika fogalma, hogy ne veszítse el önmagát, ne zenetörténet, ne zeneelmélet, vagy ne a zene történeti szociológiája, netán zenepszichológia legyen, habár a zenéről való gondolkodás története egyben recepciótörténet is: a zene értelmezésének és befogadásának története. A zeneesztétika története cím ennyiben történeti sokrétegűséget is takar, mert a zenéről való gondolkodás maga is módfelett szerteágazó. Ennek a hatalmas anyagnak a kezelése állandó látószögváltást követel meg az elemzőtől. Zoltai könyvét pontosan ezek a látószögváltások teszik lebilincselően izgalmassá tudománytörténeti szempontból.
A különféle megközelítésmódok és tudományterületek közötti átfedések révén a legkülönfélébb kapcsolódások jönnek létre, amelyek történelmileg is állandóan módosulnak. Az ókori görög gondolkodásban például a még összművészetként funkcionáló musziké társadalmi szerepének értelmezése lehetetlen a magas fokú elméleti tudatosság szintjét megjelenítő éthosztan nélkül, amelynek elméleti alapfeltevései között ott munkál az "erkölcsi érzelmek" Arisztotelész etikájában kikristályosodó fogalomköre. Egy másik jellegzetes kapcsolódás: a felvilágosodás esztétikáját meghatározó affektustan megértése elképzelhetetlen a szenzualizmus filozófiai alapjainak bevonása nélkül, amely egy egész zenetörténeti korszak látásmódját, zenei "hermeneutikáját" meghatározta.
Mindamellett a zene nagy "történeti hangváltásai", a korszakmeghatározó paradigmaváltások nem mindig csapódnak le az esztétikai tudat absztrakciós szintjén, olykor kifejezetten filozófiai megfogalmazást kapnak, máskor zeneelméleti kifejtésben körvonalazódnak, amelyek esztétikai értelmezése utólagos reflexió. Köztudott dolog, hogy a voltaképpeni zeneelmélet maga is "rejtjelezett esztétika". Amikor a mai értelemben vett funkciós rend elméleti alapjai megfogalmazódnak, nyilvánvalóvá válnak - ha nem tudatosodnak is azonnal - a párhuzamok a festészet távlattörvényeivel. A reneszánsz közös világszemléleti alapja húzódik itt meg a háttérben, még ha közvetlen összefüggések nem mutathatók is ki a festészeti és a zenei gondolkodás között. Zoltai elemzései a történelmi gondolkodás nyomvonalait rekonstruálva olykor izgalmas kitérőket tesznek más művészeti területek felé is.
Lenyűgöző, ahogyan Zoltai gyakran néhány gyors ecsetvonással képes életre kelteni egész zenetörténeti korszakokat, s felvillantani azok esztétikai alapkérdéseit. Habár helyenként szervetlenül elő-elővillanak a zene fejlődésvonalainak és társadalmi funkcióváltozásainak az "alap-felépítmény" marxista képlete alapján történő értelmezései, ezeket mai olvasatban inkább csak bántó gondolati rövidzárlatoknak érzékeljük az okfejtésben. Zoltai valódi esztétikai kérdéseket feszeget, amelyek mögött ott húzódik a zene története, mégpedig nem teorémaként, hanem valóságos, eleven zenetörténetként - a maga társadalomba ágyazottságában, történelmileg változó emberképével.
Az igazi problémát mégsem ezek az atavisztikus tiszteletkörök jelentik. A zenefilozófiai megközelítés révén a "tiszta elmélet" szférájához közelítünk. Zoltai hangsúlyozza: éthosz és affektus fejlődéstörténeti csomópontok, ennyiben maguk is absztrakciók, miközben a zeneesztétikai kérdésfelvetések történelmi hullámmozgása egyenlőtlen. A könyv összképében mégis erőteljes a folytonosság hangsúlyozása. Hegeli-lukácsi örökség ez Zoltai gondolkodásában. Az elméleti vonulatoknak valójában nincsen ilyen fokú történeti kontinuitásuk. Felsejlik a kategóriák önmozgása is Zoltai könyvének lapjain, amit a zenetörténet nem minden esetben "igazol vissza". Tendencia ez csak, mégis érezhetően jelen lévő tendencia, aminek következtében nem minden esetben meggyőző a filozófiai érvrendszer és a zenei anyag fejlődéstörténetének egymásra vonatkoztatása. A könyv briliáns elemzései gyakran a filozófiai előfeltevések dacára válnak meggyőzővé: Zoltai éles szemű elemző, aki sokszor öntudatlanul is a lukácsi esztétika előfeltevéseivel folytatott - soha ki nem mondott - belső vitában jut el árnyalt, a zene valós funkcióit feltáró gondolatsorokhoz.
A zeneesztétika története tehát voltaképpen a zene filozófiai igényű értelmezésének története, ami egyszerre foglal magában mindent és "semmit", azaz elvileg mindenképp fennáll a veszélye annak, hogy elszakadjon tárgyától - vagyis hogy úgy beszéljen a zenéről, hogy közben már nem a zenéről beszél, hanem önmagát gerjeszti rendszerré. A zenéről való filozófiai gondolkodás - a zeneesztétika történetében csakúgy, mint a műben, amely a zeneesztétika történetét tárgyául választja - éppannyira lehet hamis tudati alakzat, mint ahogyan a perspektíva tágassága révén hozzásegítheti a kutatót valós tények és összefüggések feltáráshoz. Szerencsére Zoltainál a legritkább esetben érvényesül az umso schlimmer für die Tatsachen (annál rosszabb a tényeknek) mentalitás, amely sem Hegeltől, sem Lukácstól nem volt idegen.
Mélységesen igaz Adorno provokatívan túlélezett megállapítása, amelyet maga Zoltai is idéz könyvének új kiadásában: "Hegel és Kant voltak az utolsók, akik - gorombán szólva - még nagy esztétikát tudtak írni, anélkül, hogy valamit is megértettek volna a művészetből. Addig volt ez lehetséges, amíg átfogó normák szerint tájékozódtak a művészetben, amíg e normák az egyedi műben nem váltak kérdésessé, amíg nem tette őket cseppfolyóssá a mű immanens problematikája". Úgy tűnik, valóban a hegeli esztétika az az utolsó történelmi pillanat, amikor egy nagy rendszerelvű esztétikai megfogalmazásnak - ha mégannyira erőszakolt is - értelme és valamiféle hitele van.
Zoltai gondolatmenetében a történeti kezdemények, gondolatcsírák gyakran aszerint értelmeződnek, hogy mennyire mutatnak Lukács esztétikájának fejtegetései irányába, holott Lukács érzéketlenségét a művészet anyagszerűségével kapcsolatban talán éppen Esztétikájának zenei fejtegetései mutatják leginkább. S ez kulcskérdés: Hegelig a legelvontabb esztétikai kérdésfelvetések mögött is érződött maga a zenei anyag, a - hol közvetlenebb, hol közvetettebb - kapcsolat egy korszak zenei gyakorlata és filozófiai tudata között. Lukács kategóriarendszerében ez már nincs így. A hegeli örökségként átvett "emberi bensőség" filozófiai-antropológiai fogalma, a "meghatározatlan tárgyiasság" vagy "az érzelmi egyértelműség és intellektuális inkognitó" esztétikai kategóriái stb. inkább a rendszer megkövetelte elméleti konstrukciók, s nem visznek közelebb a zene valós létformáinak megértéséhez, a zene eleven létéhez történelemben és társadalomban, a zenei anyag mozgásformái és az eszmék közötti közvetítésekhez. (Az arisztotelészi mimézis kategóriájának felelevenítése és átértelmezése a "kettős tükrözés" fogalmában legalább ennyire gondolati zsákutcának tűnik mai távlatban. Talán A társadalmi lét ontológiájának egyes fejtegetései vihetnének elméleti síkon is közelebb a zene létformáinak, a zene társadalomban való létezésének és más tudati alakzatokhoz való kapcsolódásának megértéséhez.)
Zoltai Dénes könyvének újabb kiadására gyökeresen megváltozott szellemi környezetben került sor. Elsődlegesen nem a politikai orientáció irányváltásaira kell gondolnunk, habár a köpönyegforgatásnak és az erkölcsi értékvesztésnek a mai világában az is tiszteletet parancsoló teljesítmény, ha valaki nem tagadja meg egykori önmagát. Arra kell gondolnunk, hogy igazi történelmi korszakváltásnak vagyunk egyszerre cselekvő és szenvedő részesei, amely művészeti paradigmaváltással is együtt jár. Értsd: gyökeresen átértelmeződnek a művészetről alkotott fogalmaink, gyökeresen megváltozik a művelődés - és benne a művészet és zene - szerkezete. Az "elméleti alapvetés teherbíróképességének" kérdése mindenekelőtt ebben az összefüggésben merül fel.
A korábbi kiadásokhoz képest mindenképpen jót tett a szövegnek az alapos szerkesztői munka, amely származhatott belső késztetés nyomán akár magától a szerzőtől is: kigyomlálta a stiláris modorosságokat, összefogottabb és tömörebb lett a forrásanyagok kezelése, és lenyesegette a "legvadabb marxista frazeológiát", valamint a sűrű, Lukácsra való hivatkozást is, ami mai olvasatban már-már groteszkké tenné a könyvet, elfedve valódi értékeit. A korábban sokszor szájbarágósnak tűnő magyarázó jegyzetek számának radikális csökkentése is a lényegi gondolatmenet erőteljesebb kidomborítását segíti. A mai olvasási szokások még a tudományos irodalomban is jóval kevésbé teszik szükségessé a gondolatok mindenirányú "bebiztosítását". Ma már egy kijelentés bátran vállalható bizonyító apparátus és magyarázkodás nélkül is. Ennek révén nagyobb feladat hárul az elmélyedni szándékozó olvasóra, ami nem baj, hiszen Zoltai könyve összességében nagyon is gondolatokat ébresztő, és nem tételeket sulykoló könyv. A saját horizontján belül, mert Lukács művészetfelfogása igazi elméleti alapvetés volt a szerző számára, nem egyszerű hivatkozási alap. Ezt nem lehet eltüntetni egy szervesen felépülő szövegből. Nem is szabad. Megérteni kell - minden problematikusságával egyetemben -, és érzékelni a horizont lezáródását, ami minden valószínűség szerint épp ebből az alapvetésből fakad.
Zoltai könyve nem a zeneesztétika története, hanem majdhogynem kizárólag az európai zene esztétikájáé. Érintőlegesen - a platóni ideatannal kapcsolatban - merül fel a kínai zeneértelmezés, és egy helyen - Szabolcsi közbeiktatásával - utalás történik az arab zene makám-elvére, de a zenekultúrák és zeneértelmezések sokféleségének elvi-esztétikai tárgyalása gyakorlatilag kiszorul a könyvből. Nem szokás számon kérni egy könyvtől azt, ami elvben nem tárgya, de feltételezhetően itt sem egyszerűen a témaválasztásról, hanem a látószög, a perspektíva immanens, belső problematikusságáról van szó, ami a könyv mai olvasatában mindenképpen érzékletessé válik. Hiszen a zenekultúra szerkezeti átalakulása révén ma már az európaitól gyökeresen eltérő zenei gondolkodásmódok is állandó, elérhető közelségbe kerültek, mindennapi zenélésünk részét alkotják, egyidejűleg, egymás mellett határozzák meg sokrétűen tagolódó zenei tudatunkat, zenei hallásunkat, zenei érzékelésünket. Döntő módon befolyásolják a zenekultúra minden rétegét.
A hegeli művészetelmélet zenei fejezetének elemzése abba a felismerésbe torkollik, hogy Hegel eljutott egy olyan művészet megsejtéséig, "amely már nem tud mit kezdeni a nagy és eszményien jelentékeny tartalmak megjelenítésével, s amely ennyiben már talán nem is »szépművészet«." Zoltai éles szemmel veszi észre, hogy a hegeli gondolatmenetből paradigmatikusan hiányzik Beethoven zaklatott, a formaegészet feszegető művészetének érzékelése. S bár Zoltai gondolatmenete a könyv új változatában a "már nem szép művészet most felderengő világáról" tesz említést, hiányérzetünk igazából épp azért támad, mert e zeneművészet esztétikai kérdéseinek - a vele kapcsolatos esztétikai tudatnak - hasonló színvonalú, átfogó értelmezését nélkülöznünk kell. Ez az elméleti összegzés eddig elmaradt, jóllehet Zoltai évtizedekkel ezelőtt értékes tanulmányokat jelentetett meg a Frankfurti Iskoláról, Bartókról stb. Az ott megfogalmazott problematika végső soron a klasszikus európai zeneművészet esztétikai alapkérdéseinek polarizációja, és igazából úgy tűnik, hogy a Bartókon túli művészet, magyarán az egész modern zeneművészet és zenekultúra kérdései értelmezhetetlenek ebben a fogalmi rendszerben. A huszadik század második felének művészeti kérdései nyilvánvalóan egészen másfajta érzékenységet, másfajta szemléletet követelnek meg, s a tudománytörténet területére utalják a zeneesztétika történetével kapcsolatos rendszeres (vagy pontosabban fogalmazva rendszerelvű) fejtegetéseket. De az sem zárható ki, hogy ennek az új dimenziókban felsejlő modern művészetnek - beleértve a zenét is - nincs szüksége esztétikai szintű összegzésre. A zenéről való tudás - egyelőre - nem tart igényt filozófiai szintű önreflexióra.
A múltat mindazonáltal ismernünk és értelmeznünk kell, s Zoltai Dénes könyve ebben az elméleti alapok problematikussága ellenére is komoly mértékben lesz segítségünkre.