Tullio Serafinról írja Tito Gobbi: "Olyan, mint egy szikla. Ha ő vezényelt, szilárd volt lábunk alatt a talaj. Biztosak lehettünk benne, hogy bármilyen helyzetben, bármely váratlan eseménynél feltalálja magát - majdnem azt mondhatnám, szellő sem árthatott nekünk. Engedményeket is tett, ha az énekesnek arra volt szüksége, de mindig csodálatosan megtartva a teljes mű időarányait. A Serafin vezényelte előadásokban a merevség árnyéka sem kísértett, de azt hiszem, hosszú és nagyszerű pályafutása folyamán mindig azonos volt nála a gyakran játszott művek időtartama; ez pedig a biztonság hihetetlenül erős érzésével töltötte el a szereplőket." Az utolsó állítást megrendíti a két Requiem-felvétel közti 10 perces eltérés, de tény, hogy 1955-ben felvett második Aidája mindössze 4 perccel hosszabb, mint 8 évvel korábbi első felvétele a műből. Gobbi jellemzését igazolja az 1943-ban készült Álarcosbál-felvétel. Az előadás keményen kézben van tartva, s benne minden definitív érvényességgel és nagy intenzitással szólal meg. Pedig ennek a darabnak igen sok hangja van: a könnyed játékosságtól és szellemességtől kezdve a tragikus űzöttségen, a gyöngéd lírán és a forró szenvedélyen át egészen a rezignációig és a megdicsőülésig. Serafin minden karaktert a maga súlya és színezete szerint interpretál, s miközben a darab minden pillanata a tökéletes biztonság hangján szólal meg, a folyamat nagy húzóerővel tör előre, s viszi magával az énekeseket és a hallgatót a dráma egymást követő fázisaiba a katasztrófa és a feloldozás felé. A Gobbi által kiemelt szilárdság a nagy intenzitással párosulva Serafin Álarcosbál-előadását a Toscaninié mellé helyezi, csakhogy a pompázatos énekes-szereposztás az ő felvételét még ama legendás produkció fölé is emeli. Ennek az előadásnak a főhőse már valóban Gigli. A legnagyobbak közül talán az utolsó volt, akinek hangja igazi, nem baritonális tenor, s a lírai bel canto-szerepektől a majdnem hőstenor spinto-szerepekig a tenorfigurák széles spektrumát tudta hitelesen életre kelteni, s akinek a magas fekvésben is természetesen, erőltetés nélkül bontakozott ki egész hangszépsége. Az álarcosbál teljes felvételein nem ismerek nála jobb Riccardót, olyan tenoristát, aki hasonló teljességgel elevenítené meg a figurát. Gigli a felvétel idején ötvenhárom éves volt, de az orgánuma egy ifjúé, s ez ebben a szerepben - szerintem - alapvetően fontos. Az "Amici miei - soldati - E voi del par diletti a me!" szavakkal úgy robban be a virtuális színre, mint lefegyverző vitális energiával rendelkező ragyogó személyiség, hogy azután kisvártatva a "La rivedrà nell'estasi" kezdetű ariózus szakaszban a szenvedélyes, mégis gyöngéd, tiszta lírát szólaltassa meg. S ami oly kevés Riccardo-alakításban válik valósággá: ez a fiatalember játékos és sziporkázó szellem, Oscar apróddal való könnyed, mégis bensőséges viszonya, harmonikus összhangja, az Ulrica-kaland, a második képben a tengerészballada szerepjátszása mind-mind ezt bizonyítja. Gigli állítólag nem játszott jól a színpadon - meglehet, de hangi alakításában olyan sokszínű a könnyelműség-felelőtlenség és a vonzerő egymásba játszása, amilyen komplexitást még egyetlen Riccardo-megformálásban sem tapasztaltam. S ennek a személyiségnek egész költészete, mély érzésvilága a második felvonásbeli szerelmi kettősben bontakozik ki, s ebben az előadásban tökéletesen meggyőző, hogy Riccardo szenvedélyének hőfoka és szépsége megtöri Amelia ellenállását, s ő is mintegy felolvad a szerelemben. Gigli hangi alakításának szinte páratlan értéke, hogy végigviszi Verdi emberábrázolásának nagy ívét, és hősét fejlődő személyiségként jeleníti meg, aki a harmadik felvonásra - az érett asszonnyal való egymásra találás hatására - könnyed-könnyelmű ifjúból felelősségteljes férfiúvá érik. A harmadik felvonásbeli rezignált ária, az Ameliával énekelt búcsúkettős s a haldokló végső búcsúja és megbocsátása Gigli előadásában olyan betetőzési folyamata egy emberi fejlődésnek, amely valóban méltó a Verdi által neki ajándékozott apoteózisra. Riccardónak az operában néhány jelenetbe komprimált életútja Gigli jóvoltából nagy pillanatok s egy nagy fejlődésív egymást erősítő kölcsönhatásában rajzolódik ki, példaszerűvé emelve a figura vokális ábrázolását. Maria Caniglia az első két felvonásban Amelia űzöttségét hangsúlyozza szuggesztívan, melyet csak egy percre állít meg a szabad utat kapott szerelmi szenvedély fellángolása; de a harmadik felvonás elején végre véget ér a menekülés önmaga elől, s az anya könyörgése egy mély és gazdag asszonyi lélekről ad bensőséges képet. Gino Bechi a legférfiasabb, legerősebb egyéniségű Renato, akit teljes Álarcosbál-felvételen hallottam. Az orgánum, a hangütés olyannyira maszkulin, hogy még a barátság éthoszába is vegyül valami fenyegető árnyalat, anélkül hogy a kiváló énekes intrikus-színekkel élne. Gigli, Caniglia és Bechi hangja eleve olyan személyiségeket idéz elénk, akik között a vonzások és idegenségek elemi erői máris magukban rejtik a tragédia lehetőségét; ha három ilyen hang, azaz operában: három ilyen ember összekerül, abból katasztrófa lesz. A fiatal, huszonhárom éves Fedora Barbieri Ulricája kortalan, szenzációs és félelmetes hangjelenség. S még a két összeesküvő egyikének, Samuelnek a szerepében is olyan kvalitású basszistát hallhatunk, mint a nagyszerű Tancredi Pasero. Oscar apródot Elda Ribetti nemcsak játékosságának fürge szólamában, hanem ura iránti bensőséges szeretetének széles legato dallamaiban is megkapóan eleveníti meg. Nem ismerek más Álarcosbál-felvételt, mely ennyire tiszta és teljes képet adna erről a karakterekben és emberi viszonylatokban oly érzékeny és komplex operáról, mint ez az 1943-as előadás, melynek szereposztása nemcsak parádés, hanem adekvát és kiegyensúlyozott is, s melyet Tullio Serafin inspiráló ereje folyamatosan a pontos és szuggesztív kifejezés-ábrázolás szférájában tart.

Serafin 1947-ben az Aidát dirigálta lemezre,szintén Giglivel, Canigliával, Bechivel és Paseróval, de Amnerisként nem Barbierivel, hanem a tizenhét évvel idősebb, a hét évvel korábbi Reqiuem-felvételen remeklő Ebe Stignanival. Gigli, Caniglia és Stignani már régen nagy Aida-hármast alkotott; 1939-ből fennmaradt velük egy élő előadás felvétele a Covent Gardenből Thomas Beecham vezényletével - tanulságos összehasonlítani a két hangdokumentumot. Részint a nyolc évvel fiatalabb kor, részint a színházi előadás forrósága jóvoltából mindhárom énekes hangi alakítása elevenebb, intenzívebb a későbbi lemezen hallhatónál, de az utóbbi csak az összehasonlítás keretén belül halványabb, önmagában nem okoz csalódást. Serafin ezt az előadást is biztos kézzel irányítja, az interpretáció intenzív, bár a darabnak Az álarcosbáléhoz képest heterogénabb és színesebb világa miatt nem annyira koncentrált. A zenedráma legelevenebb figurája Gigli Radamese. Igaz, a hőstenor szerep némileg túl van vokalitásának határain, viszont a szólam zenei karaktergazdagságát teljesebben, árnyaltabban, plasztikusabban és élettelibben bontja ki bármely más, komplett felvételen hallható Radamesnél, sőt ahol némileg erőltetnie kell orgánumát, éneklése még ott is természetesebbnek hat, mint hősibb hangú pályatársaié - Gigli énektechnikája, előadásának spontaneitása és természetessége lenyűgöző. Az persze nem meglepő, hogy a románcot olyan bensőségesen formálja meg, mint a teljes felvételeken egyetlen más tenorista sem, az azonban Az álarcosbál után megint felfedezés, hogy ez a színpadi játékát tekintve állítólag ügyetlen énekes milyen erős drámai szituációérzékkel rendelkezett, s hangban partnereivel mennyire kommunikatív, intuitív és impulzív volt. Szerepformálásában a Nílus-parti jelenet vagy a nagy Amneris-Radames-kettős ugyanolyan felejthetetlen, mint a románc. Bármennyire érezhető is, hogy az orgánum eredendően líraibb, lágyabb a Radames szólamához ideálisnál, mégis meg kell állapítani, hogy az opera teljes felvételein egyetlen tenorista sem ad annyira teljes és eleven képet Verdi hőséről, mint éppen ő. Jó, bár ekkor már nem egyenrangú partnere a címszerepben Maria Caniglia. Éneklésének méltósága van, az ő megformálásában az első pillanattól világos, hogy a rabszolga sorba süllyedt Aida valójában királylány, de a figura gyengéd lírája, mely hol valóságos, mint áriáiban, hol megjátszott szirénszerep, mint a Nílus-parti jelenetben, s főként a záró kettősben áttetszővé, sőt transzcendessé váló lénye nem szólal meg azzal a hajlékonysággal és poézissal, mely a zene sajátja. Giglié mellett a másik nagy hangi alakítás Ebe Stignani Amnerise. A hang szinte határtalannak tűnik, s ennek megnyugtató és biztonságot adó érzése mellett a nagy élmény a hangütés és hangvétel, az előadásmód csodálatot keltő arisztokratizmusa, nemessége, fensége. Stignani hangja szerint Amneris nagyságra és feltétlen győzelemre született, s hogy a cselekmény, hogy sorsa nem így alakul, alakját tragikussá teszi - ebben az előadásban a mű nemcsak Aida és Radames tragédiája, hanem legalább olyan mértékben s olyan megrendítően Amnerisé is. A szerepformálás különlegessége, hogy van benne valami rezerváltság, hogy nem a primer szenvedély révén válik monumentálissá, hanem a fenségesség fénye jóvoltából. A monumentalitást még valaki eléri: Gino Bechi Amonasro szerepében. Bechi úgy tud drabális, egy tömbből faragott figurát teremteni, erős hatást tenni, hogy nem hágja át a zenei forma, az éneklés határait, a Nílus-parti jelenetben indulata nem ragadja a naturalizmus kétes területére. Ramfis szerepének a nagyszerű Tancredi Pasero hangja ad súlyt, erőt, méltóságot. Ez az Aida-felvétel egészében talán nem emelkedik ki olyan egyértelműen az opera diszkográfiájából, mint a négy évvel korábbi Álarcosbál, de Gigli Radamese és Stignani Amnerise csúcsok e szerepek interpretációtörténetében.

Az EMI "Références" sorozatában megjelent öt Verdi-mű közül kettő már egy későbbi előadói korszakot dokumentál. A Don Carlos felvétele 1955-ös, a Simon Boccanegráé 1958-as. Mint említettem, ezeket a lemezprodukciókat is több művész kapcsolja össze: a karmester Gabriele Santini, s két énekes, Tito Gobbi és Boris Christoff. Santini nem mérhető Serafinhoz. Jó olasz operakarmester, aki az előadási hagyomány birtokában idiomatikusan interpretálja a műveket, az előadás alapvető paraméterei, a tempók és a frazírozás autentikusak, csak éppen ennél többet nemigen kapunk, ihletettség és intenzitás nem emeli magasba az előadásokat. Ez a két felvétel csak énekesek jóvoltából számíthat referenciának. Leginkább két nagy művész, Gobbi és Christoff összekapcsolódó szerepei-szereplései révén. Művészi karakterük ezeken a felvételeken éppen ellentétes. Christoff fenomenális hangjelenség; ennek a sötét, tömény basszusnak az érce páratlan. Mindkét figurája, Fülöp király és Fiesco is kőszikla-ember, kongeniális Verdi ábrázolásával. Ezeken a felvételeken nem énekel igazán változatosan - pedig hogy erre milyen széles skálán volt képes, tudhatjuk Muszorgszkij dalainak interpretációjából -, egy alaphangot üt meg és tart ki: a fenséges, gőgös, kemény, parancsoló, zárkózott személyiség hangját. Még a Don Carlosnak abban a két pillanatában, amikor Fülöp kiadja magát, a Posa márkival énekelt kettős második részében és az áriában, még akkor sem igazán bensőséges a hangja, csak a Simon Boccanegra végén, Fiesco nagy megrendülésekor lágyul meg kis időre - a szerepformálásnak ez a mozzanata éppen ezért, kivételessége miatt megrázó. Ezzel szemben Gobbi éppen nem orgánumának alapkarakterével hat, hanem artikulációjának és színezésének árnyaltságával. A matéria maga egyáltalán nem varázslatos, de kevés énekes volt, aki olyan vokális fantáziával bánt volna a hangjával, aki oly sok színt tudott volna kikeverni belőle, mint ő. Tudjuk, filmen és budapesti vendégszereplésein is láthattuk, hogy nagy színész volt. De a hangfelvételek tanúsítják, színészete nem arra kellett, hogy kompenzálja hangi fogyatékosságait, hanem képes volt színészetét hangjába is sűríteni, képes volt merőben vokális eszközökkel az ember- és szituációábrázolás differenciált teljességére. Posa és Boccanegra szerepében művészetének olyan dimenziója bontakozik ki, mely kevés baritonistának sajátja: az idealista, a lelkileg nemes és emelkedett, a spirituális, sőt transzcendens. Mindkét hangi alakításában lenyűgöző az az érzelmi ív, amely Posánál a barátság hangjától az eszmétől fellelkesült ember hangján át a vizionárius transzcendenciáig emelkedik, s amely Boccanegránál a vesztes férfi hangjától a megrendült és szerető apa s az erős államférfi hangján át az Istennel való találkozás belső megvilágosodásáig, szinte a mennybemenetel megdicsőüléséig jut el. Gobbi a lelki életnek ezt a gazdagodását és kiteljesedését lépésről lépésre, érzékenyen és a hangi valőrök bámulatos árnyaltságával vezeti végig. S ez a két ellentétes stílusú művész ezeken e felvételeken mégis csodálatosan és mély értelműen összetartozik. A grandiózus Fülöp királynak éppen erre a differenciált, érzékeny és emelkedett lélekre van szüksége, hogy megértésre találjon, s az álmodozó márkinak a király autoritására, hogy álmai reményei szerint kapcsolatot találjanak a valósággal. S a gőgös arisztokrata Fiesco és a plebejus Boccanegra hangja annyira taszítja egymást, hogy az már egymásra utaltság, s csak egy váratlan sorsfordulat, egy megkésett felismerés kell hozzá, hogy a taszítás mély megértésbe csapjon át. E két nagyszerű énekestől ezeken a felvételeken nem egyszerűen nagy vokális produkciókat kapunk, hanem a sorsszerűség élményében részesülünk, a művek legmélyebb titkaiba nyerünk bepillantást.
A Don Carlos felvétele több jó énekes alakítással is megörvendeztet. A címszerepben Mario Filippeschi szuggesztívan jeleníti meg Carlos űzöttségét, Antonietta Stella Erzsébet királynéként kezdetben maga a megtestesült melankólia, de később a boldogtalan asszony hősi tartását is képes felidézni, Eboli szólamát érzéki hangon, kifogástalanul szólaltatja meg Elena Nicolai, az olyan végletes zenei ellentéteket is autentikusan, mint a fátyoldal és az "O don fatale" ária, s a Főinkvizítor szerepében - az 1951-es Cetra-felvételhez hasonlóan - itt is nyomasztó nagysággal szólal meg Giulio Neri. A felvétel ellen egyetlen, de nem súlytalan kifogás emelhető: néhány durva húzás csonkítja meg Verdi remekművét, nemcsak hangsúlytalan, hanem érzékeny helyeket is érintve. E tekintetben a felvétel visszalépés a négy évvel korábbi Cetra-felvétel hiánytalanabb dramaturgiájához képest.
A Simon Boccanegra felvételén méltó partnerként társul Gobbi és Christoff mellé Victoria de los Angeles - az arany hang, a kristálytiszta formálás s az ihletett líra jóvoltából neki köszönhető a legpoétikusabb Amelia/Maria, akit lemezen hallottam. Giuseppe Campora Gabriele Adornója korrekt, a II. felvonásbeli áriában s utána a hármasban megrendítővé forrósodó énekes alakítás.

Az EMI "Références" sorozatában megjelent öt Verdi-mű felvétele közül talán csak Az álarcosbálé olyan egyenletes, hogy akadékoskodásnak tűnik bármely ponton kifogást emelni ellene. A többi négynek vannak vitatható pontjai, mégsem indokolatlan őket referencia-felvételeknek tartani. Valamennyin hallhatók olyan produkciók, melyek példaszerűnek, interpretációtörténeti csúcspontnak, felülmúlhatatlannak látszanak. Ezeknek újra felidézése, rangjuknak tudatosítása méltó megünneplése a Verdi-évnek.