Muzsika 2001. szeptember, 44. évfolyam, 9. szám, 8. oldal
Péteri Lóránt:
Szombathelyi jegyzetek
Bartók Szeminárium és Fesztivál, 2001
 

A historizálás ördöge előszeretettel kísérti meg a nagymúltú fesztiválokról szóló beszámolók szerzőjét. Kérem a kedves Olvasót, engedje meg, hogy ellenálljak a kísértésnek, és hogy Szombathelyen szerzett tapasztalataimat ne helyezzem el egy, a Bartók Szeminárium és Fesztivál fejlődéstörténetét leíró képezeletbeli görbén. Ehelyett csupán írásba szeretném foglalni benyomásaimat, amelyekre a mintegy két héten át tartó eseménysorozat öt és fél napja alatt (július 13-18.) tettem szert.
A parti sétányra kanyarodni vagy a gáton menni tovább? A séta irányát illetően ezt a szimbolikus értelmet nyerő kérdést kell nap mint nap megoldania az Emlékiratok könyvében Thoenissenéknek, ha éppen Heiligendammban, a tengerparti gyógyüdülőben időznek. Hasonló, bár baljós árnyaktól legkevésbé sem terhelt dilemmákkal Szombathelyen is szembe kell nézni. Merre is induljunk, be a központba, a Főtéren álló Művészetek Házához, vagy kifelé, a strand irányába, a Főiskolához? A főtéri épületben Rohmann Imre tartja zongorakurzusát. Verőfényes délelőtt, a földszinti kávéház és a tér hangjai beszállingóznak a nyitott ablakon; halványsárga falak, stukkós mennyezet. Rohmann magával ragadóan lendületes és nagyvonalú - és mindig hangszerel. Úgy értem, a hangszínnel, artikulációval, karakterekkel kapcsolatos elképzeléseit szívesen fejezi ki különböző hangszerekre, azok játékmódjaira, vagy éppen operai divertissement-jelenetekre való hivatkozással. Másrészt sosem mulasztja el felhívni tanítványai figyelmét a művek tonalitásának, hangnemi rendjének sajátosságaira. A Szemináriumon tartott előadása, amelyben Bartók 1926-os Zongoraszonátáját elemezte, ugyancsak ezeket a kérdéseket taglalta legrészletesebben. Rohmannt hallgatva ismét meggyőződhettünk arról: Lendvai Ernő Bartók-analízisének inspiráló hatását nem befolyásolja az a tény, hogy e zárt teoretikus rendszer egyes előfeltevéseit és téziseit meggyőzően cáfolták vagy kérdőjelezték meg a körülötte folyó több évtizedes tudományos vitában. Örvendetes volt, hogy Rohmann ugyanakkor hivatkozott Bartók talán legfontosabb ars poeticájára, az úgynevezett Harvard-előadásokra, illetve a "polimodális kromatika" fogalmára - imigyen bemutatva a bartóki tonalitás megközelítésének másik útját is.
Odaát, a Főiskolán Csalog Gábor délutánonként egy közös órát is tartott hallgatóinak, amelyen csak Kurtág-műveket zongoráztak, főleg a Játékokból. A hosszú terem egy része mindig árnyékban marad; kint csönd van, csak a madarak csivitelése hallatszik be; odabent gyakran maga a zene is telített csönddé válik. "Túl konkrét, túl aktív" - sokszor hallhattuk ezt a megjegyzést a zenei tér- és fényasszociációk iránt különösen érzékeny Csalogtól. A belsőleg felidézett, majd a test mozdulatával közvetített, végül a hangzásban alakot öltő gesztusok természetéről, e három szint adekvátságáról nagyon sokat lehetett tanulni ezeken az órákon. Jó volt látni Csalog empatikus odafigyelését, rendkívüli alaposságát, meg a zongorista tanítványok intenzív és igazán lelkes munkáját.
A Szemináriumra tizennyolc országból érkező hatvan hallgató az említettek mellett a nemzetközi tanári gárda által tartott zeneszerzés- és számítógépes zenei kurzuson, Eckhardt Gábor zongora-, Luisa Castellani és Csengery Adrienne ének-, valamint Hadady László oboakurzusán vett részt. Érdemes megemlíteni, hogy a hangszeres kurzusok hallgatói a közös munkára szánt darabok kiválasztásával nagy mértékben meghatározhatják a célkitűzése szerint Bartók és az "Új Zene" köré szerveződő Szeminárium arculatát. Kétségkívül számos hallgató érkezik azzal a szándékkal, hogy kortárs műveket játsszon, vagy a 20. századi zene jelentős elmélyülést igénylő területeit tanulmányozza behatóan. Mindamellett sokan nem akarnak lemondani arról sem, hogy a jeles professzoroktól hasznos tanácsokat kérjenek olyan művek előadásával kapcsolatban, amelyek a hagyományos akadémiai és versenyéletben piacképesebbnek számítanak, vagy amelyekkel valami oknál fogva egyébként is foglalkoznak. Domenico Scarlattitól Orbán Györgyig mindenesetre meglehetősen sokféle szerző művei csendültek fel a kurzusokon.
A zeneszerzéstanárok - Jacopo Baboni Schilingi, Szigetvári Andrea, Johannes Kretz és Martin Bresnick - július 14-én műveikkel is bemutatkoztak a Fesztivál közönsége előtt. A Milánó közelében született, harmincéves Jacopo Baboni Schilinginek egy korai darabját hallhattuk. A basszusklarinét és a marimba hangja hol finoman egymásba olvad, hol rafinált párbeszédbe fog a Kereszthangzások című műben, melyet Rozmán Lajos és Bíró Gergely adott elő - finoman és rafináltan. Baboni Schilingi egyébként ugyanezen nap délelőttjén öniróniától éppen nem mentes előadást tartott egy Jacopo nevű fiatal olasz zeneszerző kalandos pályafutásáról. Hősünk milánói tanulmányokkal és genovai nyaralásokkal töltötte élete első negyedszázadát, méghozzá majdnem egy évtizeden át ugyanannak a tanárnak a famulusaként. Nem is volt más terve, mint hogy megmaradjon e 100 km-nél nem sokkal hosszabb észak-olasz tengely vonzásában, és helyi erőkre támaszkodva családot alapítson. Hirtelen jött magánéleti válsága elől azonban Párizsig kellett menekülnie. Itt viszont már nem menthette meg senki attól, hogy az IRCAM magas köreibe keveredjen, új kapcsolatait beházasodással pecsételje meg, ráadásul rendszeres kompozíciós munkára fogja magát, és igazi kozmopolitává váljék. Baboni Schilingi e referátum után hangfelvételről bemutatott néhány részletet a kilencvenes évek vége óta készülő ciklikus művéből, amelyben az egyes darabok címük révén egy-egy színhez kötődnek (Il colore del Blu, Rosso, Bianco, Giallo, Nero). A darabok apparátusa változó (különböző összeállítású zenekarok, vonósnégyes és így tovább). Első hallásra úgy tűnt, a ciklus egy igen erőteljes akkordfüzér állandó visszatérésén és a hazai Bartók-elemzésekben "halálba hajlónak" aposztrofált formaideálon (is) alapulhat. Elemi gesztusok szolgálatába állított, rendkívül szofisztikált, intellektuálisan izgató ritmusszervezés; "idegen" hangok beépítésével feszültté tett kvázi-tonális harmóniakapcsolások szigetei a saját törvényei szerint mozgó hangrendszerben - csak néhány külső jellemzőjét sorolom e nagy hatású, inspirált és igényes zenének. De most hadd térjek vissza a július 14-i koncertre. Elmélyedésre, várakozásteljes figyelemre késztette hallgatóit Szigetvári Andrea tavaly keletkezett számítógépes zenei kompozíciója, a Mandala. Idő- és térbeli utak egymásba tűnéséről elmélkedhettünk a címében távol-keleti világmindenség-szimbólumra hivatkozó művet hallgatva. S ha a Mandala számos képet idézett is fel a hallgatóban, az persze világos volt, hogy a kompozíció mögött botorság lenne valamely romantikus, festői programot keresni. Pár nappal később pedig meghallgattuk a szerző előadását, amelyben megismertette velünk a mű hangzó világa mögött álló, a "mandala" eszményéhez nem ábrázoló módon, hanem a struktúra analógiája révén kapcsolódó, nagyon is racionálisan kialakított rendszert. A Bécsben működő Johannes Kretz szóló hegedűre írt Monológját az ausztrál Joanna Lewis adta elő. Ezt az első hallásra legalábbis nem túl megnyerő művet a szerzői nyilatkozat szerint a "matematikai és fizikai instabil fraktálkutatások eredményei ihlették." Kretz másik elhangzó darabja, a csellót és elektronikát alkalmazó "heavily moved inside" (7 miniatűr) mintha a nagy hagyományú instrumentális Orfeo-jelenetek sorába illeszkednék. (Csellón Edda Breit működött közre áldozatosan.) A New Yorkban született, ötvenes éveiben járó Martin Bresnicktől két darabot, a Schumannt idéző Madár mint próféta és A nemeknek: a Paradicsom kapui címűeket hallhattuk. (Utóbbi a hasonló című William Blake-műre épül, Blake illusztrált kéziratát videós összeállítás keretében fel is használja). E darabok alapján azt sejthetjük, hogy a szerzőt mostanában erősen foglalkoztatják a tercépítkezésű hármashangzatok, különösképpen ezek ismételgetései, ugyancsak nem hagyják nyugodni bizonyos nagyon naiv diatonikus melódiák, miközben zenéjében törekszik olyasfajta effektusok alkalmazására, amelyeket jó filmzenék sikeresen szoktak használni. A mintegy harmincperces, egyébként nagyon ízléses Blake-videó szemlélése közben csak akkor jöttünk igazán zavarba, amikor a zongorista előadónak prózában, dalban és dúdolásban is meg kellett nyilvánulnia. (Bresnick darabjainak előadásában a már említett Joanna Lewis mellett az ugyancsak ausztrál Lisa St. John Moore vett részt.)
Az oboakurzust vezető Hadady László szólóestjére július 15-én került sor. Hadady oboahangja minden dinamikai árnyalatban telt és forszírozottságtól mentes - zománca töretlenül fénylik. Perfekcionista játéka ezúttal mégis bizonyos hiányérzetet hagyott maga után a hallgatóban, s ebben a műsorösszeállítás is felelős lehetett. A hangverseny első felének Kurtág-Bach-blokkjában nem győződtünk meg arról, hogy a d-moll partita néhány tételét valóban érdemes oboán megszólaltatni. Az Allemanda tételben alkalmazott erős cezúrák megtörték a zene természetes folyamatát, a Corrente és Giga tételeken viszont kicsit szenvtelenül futott végig Hadady, aki nem adott módot közönségének arra, hogy belső óráját a Kurtág-tételek másféle időkezelésére állítsa át. A hangverseny második felében felhangzó művek közül, amelyek egy részében Lisa St. John Moore kísérte zongorán a művészt, legérdekesebbnek Paul Méfano: Asahï (Napkelte) című darabja tűnt, amelyben egyidejű elektronikus oboahang-átalakításokat is hallhattunk (ez utóbbiakat Szigetvári Andrea keltette).
Július 13-án Csalog Gábor, Vékony Ildikó és Rozmán Lajos adott kamaraestet Kurtág, Ligeti és Stockhausen műveiből. Az egészében izgalmas hangverseny leginkább felvillanyozó perceit nekem Ligeti György fantasztikusan nehéz, részint álomszép, részint nagyon szellemes etűdjei hozták meg Csalog előadásában. Jó választásnak tűnt a két magyar mester művei mellé Stockhausentől többek között éppen a Tierkreis, vagyis az Állatöv néhány tételét állítani: e játékos, zsánerképek alkotásával kacérkodó, nem hagyományos tonális asszociációkat keltő darab integráns részévé vált a koncertnek. A dallam- és akkordhangszerre írt mű cimbalom-klarinét-letétjét hitelesítette Rozmán Lajos és Vékony Ildikó érzékeny, finom nüanszokat felmutató kamarazenélése. Vékony Ildikó másnap előadást tartott a cimbalomról a zeneszerzés-kurzus hallgatóságának. Kedves-mosolygós személyisége, játéka, a kortárs zene iránti elkötelezettsége az ilyen előadásoktól elvárható hatást bizonyosan elérte. Azért hadd említsem meg, hogy a történeti ismertetőt hasonló közönség előtt máskor talán érdemes rövidebbre fogni, a hangszer különböző zenekari, illetve kamarazenei formációkban betöltött szerepét pedig jól megválasztott hangzó példákkal - s nem csak partitúrákkal - illusztrálni.
Kolozsvári és brassói vendégművészek július 17-i koncertjükön csupa Enescu-művet szólaltattak meg. Ifj. Csíky Boldizsár korrekt zongorázása nem öntött igazán lelket Enescu Szvitjébe, e kissé steril muzsikába. A századelő zongoravirtuóz-stílusára alapozó művet csak kápráztatón csillogó hangszín, hazardírozástól sem feltétlenül mentes nagyvonalú játék segíthette volna talán a jelentőségteljesség látszatához. A Gaudeamus Kvartett az 1951-ben keletkezett II. vonósnégyest adta elő. A darab elején sokáig szordinóval kell játszania mind a négy muzsikusnak: többen meglepve tapasztaltuk, hogy az együttes hangzása a tompítók levétele után sem vált teltebbé. Ám az estnek csillaga is volt, a kiváló Carmen Gurban személyében. Az énekesnő meleg fényű, minden regiszterben természetesen, puhán mozgó, szép szopránja már önmagában is elbűvölt. De Carmen Gurban emellett arra is képes volt, hogy Enescu nem túlságosan felkavaró Clement Marot-dalciklusát biztos ízléssel, manírok nélkül, de nagy kifejező erővel, operaénekes mivoltát meghazudtoló intim Lied-tónusban adja elő, ifj. Csíky Boldizsár kíséretével.
Végezetül hadd szóljak Farkas Zoltán július 18-i előadásáról, amelynek témája az 1945 utáni magyar zeneszerzésben érvényesülő Bartók-hatás volt. Azt hiszem, a közönség mintapéldáját láthatta annak, miként kell egy témát szóbeli prezentációra alkalmas formában, élvezetesen és informatívan, követhető illusztrációk bevonásával előadni - és aki több-kevesebb rendszerességgel válik konferenciák hallgatójává, az bizonyosan átérzi a mondottak jelentőségét. Farkas Zoltán valóban a legújabb kutatások eredményeire támaszkodva jellemezte azt a zenepolitikai és zenetörténeti szituációt, amelyben a Bartók-recepció határozottan patologikus irányt vett - majd bemutatta a Bartók-hatás differenciálódásának, komplexusoktól való lassú felszabadulásának, mind határozottabb szublimálódásának történetét, előadása utolsó szakaszában különös figyelmet szentelve Ligeti György művészetének.


Csalog Gábor növendékeivel


Luisa Castellani


Hadady László tanít


Csengery Adrienne és Presser Gábor