Szvjatoszlav Richter ugyan senki mással össze nem hasonlítható óriása a 20. század előadóművészetének, de ha mégis valamilyen nagyobb kategóriába kellene őt sorolnunk, alighanem a romantikus tradíció, "az egyéniség kultusza" folytatói között jelölhetnénk ki a helyét. Mert játszhatott ő bármekkora alázattal, bármelyik szerzőtől bármilyen művet, előadásának "tárgya", tartalma a közönség számára mindig ő maga maradt. S ha keze alatt a kottában jelentéktelennek tűnő darabok is tragikus mélységeket elénk táró remekművekként szólaltak meg, az bizony nem annyira az addig félreértett zeneszerzői szándék empatikus megfejtésének, hanem az alighanem valóban hiányzó mögöttes tartalom Richter saját végtelen tartalékaiból való pótlásának volt köszönhető.
Benjamin Britten ezzel szemben egy már elveszettnek hitt klasszikus harmónia egyik utolsó képviselőjeként tűnik fel a huszadik század zeneszerzésében: a zene - mint azt a gyermekkorának hihetetlen teljesítményeiről ránk maradt számos dokumentum tanúsítja - szinte anyanyelve volt. Sokan egyenesen Mozarthoz hasonlították, és Donald Mitchell (a "vegyes műsorú" CD kísérőfüzetében) mint jellemző adalékot említi meg: "soha életemben nem hallottam, hogy zongorán gyakorolt volna, ...mert nem volt szüksége rá." De vajon mi történik, ha e két végletesen ellentétes pólus - a "romantikus" és a "klasszikus" - a pódiumon találkozik? Amikor Richter 1967. szeptember 18-án Budapesten is eljátszotta Britten Zongoraversenyét, Pernye András úgy hallotta, hogy "a pillekönnyű mű szinte összemorzsolódott Richter kezei között."
Annál a közismert problémánál, hogy miért hatnak gyakran éppen a legnagyszerűbb zenei adottságok (vagy talán inkább a belőlük eredő túlzott "problémátlanság") a valódi, univerzális zeneszerzői nagyság elérése ellen, most aligha érdemes elidőznünk - annál is kevésbé, mert e felvételeken három olyan szerző (Schubert, Mozart és Debussy) művei szólalnak meg, akiknek ütés- és "morzsolódásállósága" vitán felül áll. A klasszikus-romantikus szembeállítás azonban mégsem veszíti érvényét e felvételek hallgatásakor, legfeljebb alakot vált. Bár a kísérőfüzetek nem szolgálnak megbízható felvilágosítással a rögzített hangversenyek "szereposztásáról", Donald Mitchell úgy tudja, Britten mindig a második zongoraszólamot (vagyis a "kíséretet") választotta hasonló kamarazenélések alkalmával - a primo szólam a mindenkori partnerre, tehát ezúttal Richterre maradt. Ez a háttérbe húzódás, alkalmazkodás pedig mintha megint csak Britten klasszikus attitűdjéről tanúskodna - aligha véletlen, hogy valódi "szólistaként" felnőtt fejjel már csak kivételesen (például saját Zongoraversenyével) lépett pódiumra, sőt kamarapartnerként való fellépései is főként barátainak tartott művészek (mindenekelőtt Peter Pears) kíséretére szorítkoztak.
A szkeptikus olvasóban persze felvetődhet e visszahúzódás egy másik lehetséges magyarázata is, nevezetesen, hogy Britten zongoratechnikája (egy zeneszerző esetében ez aligha halálos bűn) talán nem volt eléggé kidolgozott az exponáltabb pódiumszerepléshez. A felvételeket hallgatva azonban e feltételezés nem tűnik megalapozottnak: a technikai tisztaság alapján meg nem tudnám mondani, melyik szólamot játssza Britten, és melyiket Richter - sőt, mintha a primo szólamában több félrecsúszott hang akadna. S ha az imént Pernye Andrást idéztem, hadd tegyem még egyszer, ezúttal egy 1966. október 29-i Pears-Britten-dalestről írott sorait elevenítve fel: "Britten mindent, ami Schubert dalainak zongorakíséretében egyáltalán elképzelhető, valóra váltott. Pontosabban kifejezve: tőle tudhattuk csak meg, hogy mi képzelhető el egyáltalán. Britten ugyanis új normát teremtett ebben a műfajban. Amit ő a zongorával tesz, az a zongorista számára talán már elérhetetlen magaslat - azt már csak a zeneszerző tudhatja, aki a muzsika anyagával dolgozik, aki már részese volt az igazi teremtés pillanatainak, és innen ismeri az újjáteremtés titkait. Az ő játékának nincs alaphangja, neki magának nincs zongorista-egyénisége. Játékát semmiféle közhasználatú jelzővel nem érzékeltethetjük. Britten muzsikus-egyénisége az érzékenység maga. Pillanatonként, ütemenként, sőt súlyonként változik játéka, aszerint, ahogyan a muzsika lélegzik vagy áramlik - mint ahogyan a folyó vagy a tenger sem ver két, pontosan ugyanolyan hullámot."
Mindennek fényében talán már nem is annyira "furcsa pár" ez a Britten-Richter-duó: az ellentétek köztudomásúan jól kiegészítik - sőt vonzzák - egymást. A tiszta Schubert-műsort kínáló CD kísérőfüzetének szerzője, Marion Thorpe a két művész kapcsolatának rövid bemutatásakor egyenesen egy "végzetes vonzalom" képét festi elénk: "Részt vettem egy partin Richterék lakásán, persze rögtönzött házizenélésre is sor került. Britten és Richter ekkor ült először egy zongorához, s mindnyájan éreztük és hallottuk az azonnali kapcsolatot kettejük között." 1964-ben, alig egy évvel e nevezetes moszkvai négykezesezés után, Richter ellátogatott a Britten nevével egybeforrt Aldeburghi Fesztiválra, s a hely varázslatos hangulatától inspirálva két rögtönzött koncertet is adott - ezek egyikén debütált a Britten-Richter-duó, Schubert Asz-dúr variációival. Kettejük játéka a következő év műsorán persze már a hivatalos programban kapott helyet, s e két CD az 1964-67 között így létrejött közös fellépéseiket rögzíti.
Schubert négykezesei mellett, mint már említettem, Mozart két, illetve Debussy egy műve szerepelt a duó műsorán e négy esztendő alatt. A kronológia azonban, úgy hiszem, árulkodó. Az első két évben kizárólag Schubertet játszottak, s csak azután tértek át Mozartra, majd az utolsó évben Debussyre is. Márpedig ha volt "azonnali kapcsolat", kettejüket összefűző közös érzelem e két, sok tekintetben oly ellentétes karakterűnek tűnő zseni között, az épp a Schubert iránti szenvedélyes vonzalom lehetett. (Britten dal-"kíséréséről" már esett szó, s remélhetőleg Schubert egy-egy zongoraszonátáját is hallotta már mindenki Richter hasonlóan "új normát teremtő" interpretációjában.) Schubert után a műfaj klasszikusai közül kézenfekvően Mozart következett, aki - épp Britten határtalan rajongásának következményeképp - az Aldeburghi Fesztivál három legjátszottabb szerzője közé tartozott (Schubert és a "hazai pálya" előnyét is élvező Purcell mellett). A Mozarttal való kapcsolat azonban már aszimmetrikusnak tűnik: Richter számára Mozart "egyszerűsége" - amennyire felvételein hallom és saját nyilatkozataiból tudom - előadóként igazából soha meg nem fejtett rejtély maradt. Talán ebből eredhet, hogy a felvételek közül engem is a Schubert-művek ragadtak meg leginkább, itt sok helyütt gyönyörű pillanatok sorával gazdagodhat a hallgató, és a - fesztivál-előadásoknál sajnos elkerülhetetlen - kisebb megingások is elhanyagolhatók. A Schubert-négykezesek intenzitását a Mozart-műveknek talán csak a lassú tételei érik el - hangsúlyozni kell azonban, hogy itt ("intenzitás" fedőnév alatt) már valóban a legmagasabb követelmény számon kéréséről van szó, és ennek esetleges hiánya egyetlen Mozart- vagy Debussy-tételben sem jelent "megoldatlanságot" a szó akár technikai, akár művészi értelmében.
A két CD-vel szemben felhozható egyetlen komoly kifogás a mi fülünknek kissé már tompa hangzás lehet, mely részben bizonyára az élő rögzítésből ered. Az ürömbe azonban ezúttal öröm is vegyül, hisz épp ez a látszólagos hátrány szüli a felvételek legnagyobb erényét, az egyszeriség élményét, a hallgató "ilyen sosem volt, sosem lesz" hangulatát is. A közönség apró zörejeit hallva ugyanis nem tudjuk nem odaképzelni magunkat a terembe, ahol - különböző pályát bejáró égitestek százévente megismétlődő, rendkívül szerencsés konstellációjaként - két nagy muzsikus "beszélget" kedves zeneszerzőiről, a házimuzsikálás légkörét idézve. S ha az interpretáció megrendítő ereje talán nem mindenütt éri is el a (Szvjatoszlav) Richter-skála szerinti kilences fokozatot, ennek a lemeznek az élményről kár volna lemondanunk.