Giovanni Buonaventura Viviani Capricci armonici per violino e basso continuo Urtext Közreadja Kertész István A continuót kidolgozta Spányi Miklós Editio Musica Budapest, 2000 Z. 14 252

Giovanni Buonaventura Viviani nem tartozik a széles körben ismert barokk mesterek sorába. A fontos magyar nyelvű lexikonok közül például egyetlenegyben sem szerepel a neve címszóként. Pedig sem jelentéktelennek, sem érdektelennek nem tekinthetjük - éppen ellenkezőleg. Boldog kora bővelkedik jobbnál jobb és egyéninél egyénibb kismesterekben, s Viviani közéjük tartozik. Csupán pár évvel a legnagyobb elszármazott firenzei zenész, Lully után, 1638-ban született a toszkán fővárosban, hogy azután ő is egész életpályáját más - osztrák és olasz - városokban töltse. Egészen fiatalon az innsbrucki Habsburg-udvarba került hegedűsként, később az udvari zenekar vezetője lett. Az itt töltött bő két évtized vége felé jelennek meg első kompozíciói nyomtatásban: elsőként egy kötet triószonáta, majd - vokális művek után - az op. 4-es jelzésű hegedűdarab-gyűjtemény. Ekkor - 1678-ban - azonban már ismét Itáliában találjuk. Ez volt életének legjelentősebb fordulata: a hazatéréssel egy időben "profilt váltott", és attól fogva a vokális zene került érdeklődésének középpontjába: operákat, oratóriumokat, kantátákat, templomi kompozíciókat írt, illetve adott elő saját operatársulatával vagy éppen templomi karnagyként; hangszeres zenét többé nem is publikált. Utolsó éveit Pistoiában töltötte, egyházi alkalmazásban; így életét legalább Firenze közelében fejezte be. Halálának pontos évét nem ismerjük; utoljára 1692-ben említik pistoiai források.
Viviani művei a legutóbbi időkig nem jelentek meg modern kiadásban. Az imént említett op. 4-es gyűjtemény közzétételét már hosszú ideje szorgalmazta Kertész István, aki nem csupán modern publikációkból tájékozódik a régi hegedűirodalomról. Ez a kötet, mely 1678-ban mindjárt Velencében és Rómában is megjelent, a Capricci armonici címet viseli a velencei kiadásban, s a címek sokaságának örve alatt túlnyomórészt templomi szonátákat és kamaraszonátákat (szviteket), továbbá néhány rövidebb tánc- és karakterdarabot tartalmaz hegedűre és continuóra, s a hegedűművekhez ráadásképpen még két trombitaszonátát is hozzátesz. Viviani stílusa a hegedűszonáta kezdeteitől (Salomone Rossi, Biagio Marini, Tarquinio Merula és kortársaik) az első nagy kiteljesedésig (Corelli) vezető úton a Corelli előtti utolsó állomást képviseli. Ám ha üdvözölhetünk is ezekben a darabokban Corelli révén ismerős tételtípusokat, hangütéseket, karaktereket, le kell szögeznünk, hogy Viviani stílusa természetesen teljes értékű, koherens stílus, amely minden további nélkül megáll a saját lábán. Legvonzóbb tulajdonságai közé tartozik a hangvétel sajátos üdesége, sőt zamatossága; a természetes és hatásos, de sehol sem tolakodó virtuóz jelleg; és végül a 17. századi olasz zene nagy vívmánya, a mindenfajta "szabványosítás" nélkül, szabadon szárnyaló, mégis mindig világos és fegyelmezett formateremtő fantázia. (Az éles váltás talán még feltűnőbb volt a vokális zenében: ahogyan 1700 táján a különben szédületesen gazdag fantáziájú Alessandro Scarlatti egyszerre áttér a szigorú recitativo-ária-recitativo... váltakozásra a kantátában, és a lényegében kötelező da capo-áriaformára az operában, ugyanúgy a barokk - templomi - szonátaforma is sokat merevedik egyfelől mondjuk Viviani és Corelli, másfelől Vivaldi és Händel vagy Telemann között.) Itt tehát még az "aranykorban" vagyunk: bármikor megjelenhet egy recitativószerű bevezető, egy variációs vagy egy tánctétel a templomi szonátában, s a tételek száma sem állapodott még meg, annál is kevésbé, mert olykor a párbeszédszerűen, sűrűn váltakozó tempók következtében nehéz is volna megmondani, tulajdonképpen hány tételt is hallottunk. Végül, de nem utolsósorban Viviani hegedűstílusának sajátos ízt ad a korabeli délnémet és osztrák virtuóz hegedűiskola (Biber, Schmelzer és társai) stílusjegyeinek beolvasztása az olasz "alapanyagba".