Sok vagy kevés hivatásos zenekar tevékenykedik Magyarországon? Gyanítom, erre
a kérdésre csak helyi és pillanatnyi érvényű válaszokat adhat, aki egyáltalán
megpróbálkozik a mérlegeléssel. Amikor valamely vonóskar tetemes része csupán
mezt váltva máris készen áll egy másik zenekar színeiben megnyilvánulni, amikor
ugyanazon fúvós kisegítők hol itt, hol ott bukkannak fel régi ismerőseinkként
a pódiumokon, mindeközben azonban hiába várunk az összecsiszolt játék, a kiérlelt
hangzás örömeire, alighanem kimondjuk: sok! Azok a jól képzett csellisták, fuvolások
s a többiek, akik diplomájuk kézhezvétele óta ugrásra készen állnak, remélve,
hogy előbb-utóbb majd csak a náluk gyengébbek helyébe léphetnek valamelyik második-harmadik
vonalbéli zenekarunknál - nos, ők aligha osztják az előbbi nézetet. Ama vidéki
gárda, amely - a közzétett országos statisztika szerint a maga kategóriájában
kirívóan alacsony bérezéssel - ki sem látszik a koncertek, operák, operettek feladataiból,
nyilván másként befolyásol a véleményalkotásban, mint az a másik, amely immár
országszerte annak köszönheti kétes hírét, hogy afféle utazási vállalkozásként
kis haknibrigádokat formázva (esetenként jó sok kisegítőt riadóztatva) észak-
és nyugat-európai turnék végtelen láncolatában teljesíti kultúrmisszióját.
De hol vonjuk meg egyáltalán a hivatásos és az e kategóriába nem sorolható
zenekarok halmazainak határát? E jelző pusztán jogi, gazdálkodási kritériumok
függvénye, vagy több annál: a valós teljesítményre, a próbamunka és a koncertezés
garantált minimális színvonalára utal? Erre a kérdésre még az előzőnél is nehezebb
határozott választ adni. Bármilyen furcsa, van például ma Magyarországon olyan
szimfonikus zenekar, amely az illetékesek nyilatkozatai szerint már elérte bő
évtizede hangoztatott célját: hivatásos státusba került - ebből azonban maguk
a zenekari muzsikusok mit sem vettek észre. Ahogyan kezdettől megszokták, továbbra
sem a zenekari tagság jelenti egzisztenciájuk alapját, továbbra is inkább az ügyszeretet,
semmint a munkájukért kapott pénz tartja őket együtt. A SZOLNOKI FILHARMONIKUS
ZENEKAR megalapításának 35. évfordulója alkalmából adott hangversenye után tehát
e minősítés tartalma az eddigieknél is körvonalazatlanabbá vált - legalábbis számomra.
A koncert egyébként a bő másfél hónapon át tartó IX. Szolnoki Zenei Fesztivál
nyitányául is szolgált, ekképpen kétszeresen ünnepi színezetet adva a zenekar
és a munkát az alapítás óta megszakítatás nélkül irányító vezető, BALI JÓZSEF
fellépésének. (Szolnok városa az utóbbi évtizedben többször is magára vonta a
figyelmet, mert saját javára, de az ország épülésére is szolgáló tettekkel mozdította
elő a zene, a kultúra ügyét. E várostól immár többé-kevésbé el is várjuk, hogy
igyekezzék e tekintetben megfelelni a róla kialakult képnek.) A Muzsika olvasói
tíz, illetve öt évvel ezelőtt tájékozódhattak a szimfonikus zenekar helyzetéről,
s most, az újabb évfordulóhoz érkezvén ki kell jelentenem, hogy a hallottak határozott
fejlődés jeleivel szolgáltak. A műsor (Kodály: Galántai táncok, Petrovics Emil:
Concertino trombitára és zenekarra, Mozart: Szöktetés a szerájból - nyitány, Csajkovszkij:
Olasz capriccio, Johann Strauss: A denevér - nyitány) kétségtelenül tükrözi a
szerkesztői szándékot: keresztmetszetet adni a zenekar sokoldalú munkájából, egyensúlyba
hozni a magyar és a nemzetközi repertoár elemeit, mindezt az alkalomhoz illően
hatásos, nem túlságosan fajsúlyos, ugyanakkor virtuóz elemekben bővelkedő zenei
anyaggal. Jól megindokolható koncepció ez a szükséges számvetéshez, bár a magam
részéről legalább ilyen jónak tartottam volna egy, a nagy formátumú építkezést,
a szuggesztivitás és kifinomultság megnyilvánulásait is elénk táró programot.
Végső soron a magyar kompozíciók megszólaltatása bizonyult a legörömtelibbnek.
Bali József irányításával igazán ízes, vérbő ritmusokkal és nagy kedvvel interpretált
Galántai táncokat hallottunk. (Az örömzenélés ezen erénye tette a koncert szép
végkicsengésévé a Brahms-ráadást, az örökzöld I. magyar táncot is.) A Petrovics-concerto
a szerző vezényletével, GEIGER GYÖRGY fölényes virtuozitású trombitajátékával
lelkes fogadtatásra talált a Szigligeti Színház nézőterét megtöltő közönség körében.
Ez alkalommal szerzett benyomásaim alapján a vonós szólamok meglepően tömör, színgazdag
hangzását és fejlett játékkultúráját kell kiemelnem elsősorban - öt évvel ezelőtti
emlékeimmel összehasonlítva itt lényeges elmozdulást tapasztalok. (Igaz, már ránézésre
feltűnő a muzsikusgárda megfiatalodása, felfrissülése.) Ehhez a vonóskarhoz az
itt és most hallott fúvósoknak mihamarabb fel kellene zárkózniuk az összeintonáltság,
pontosság - egyes esetekben a hangszépség - fejlesztésével. A zenekar egészének
játékában pillanatnyilag dominál a lendület, a gyors és erőteljes játék kultusza,
a technikai megerősödésből fakadó egészséges öntudat. Ennek a nagy reményekkel
kecsegtető, valódi professzionalitás felé mutató határozottságnak feltétlen megtartása
mellett érdemes lenne a közeljövőben nagy súlyt fektetniük az árnyalt, bensőséges
muzsikálás minden lehetőségének megragadására. Ha így lesz, a 40. évfordulón aligha
lehetnek majd kétségeink afelől, hogy a Szolnoki Filharmonikus Zenekar a hivatásosok
egyikeként munkálkodik a magyar szimfonikus kultúráért. (Február 26. - Szolnoki
Szigligeti Színház)
|