Muzsika 2001. május, 44. évfolyam, 5. szám, 32. oldal
Csengery Kristóf:
Berman, Inbal, Lupu, Rosztropovics, Sgouros
Hangversenyek a Tavaszi Fesztiválon
 

Elvonásos tünetektől nem kellett szenvednie az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál heteiben annak, aki szeret koncertre járni. A hivatásos hangverseny-látogató pedig örülhetett, ha március 16. és április 1. között néhány estén módja nyílt felszínre buknia az események árjából, hogy lélegzethez jusson. A Muzsika három rovatban tárgyalja a fesztivál eseményeit, különválasztva a zenés színházat, a kortárs kompozíciókat és a törzsrepertoárból építkező hangversenyek kínálatát - a beszámoló ez utóbbit szemlézi. Tizenhét nap alatt tíz koncertet hallgattam meg: eshetne szó e hasábokon többről is - hogy itt kellett meghúzni a határt, azt terjedelmi korlátok magyarázzák.

Elégedett lehetett e bő két hét során, aki hírességek nevét szereti látni a plakátokon - de az is, akit a figyelemre méltó műsorok érdekelnek. Az előbbieket alighanem mindenekfelett a nyitóest, MSZTYISZLAV ROSZTROPOVICS rég várt magyarországi fellépése hozta lázba. A nagy csellista sok éve nem koncertezett nálunk - illetve ez így nem pontos megfogalmazás: legutóbb 1999 decemberében járt Budapesten, sőt hangversenyt is adott, épp a Kongresszusi Központban, de nem nyilvánosat. Egy bank egy estére megvette s idehozatta a művészt, hogy zártkörű rendezvényen játsszon munkatársai és partnerei szórakoztatására. Annak a fellépésnek nem lehetett tanúja a nagyközönség, a mostani iránt azonban annál élénkebb volt az érdeklődés. A jegyek napok alatt keltek el; egy órával a koncert kezdete előtt legalább százan álltak sorban a BKK ajtóinál, állóhelyre várva.
Rosztropovics ugyanazt a műsort szólaltatta meg, amelyet egy esztendeje és négy hónapja a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR társaságában már "bepróbált". Haydn C-dúr csellóversenye és Csajkovszkij Rokokó-variációi felvezetéseként ROLLA JÁNOS és muzsikustársai egy-egy önálló számot adtak elő: Bach 3. zenekari szvitjének (D-dúr, BWV 1068) és Mozart Prágai szimfóniájának (D-dúr, K. 504) megszólaltatása sajátosan egészítette ki egymást - az előbbi elegánsnak bizonyult technikai kivitelezés szempontjából, de vitára késztetett zenei felfogás tekintetében, míg az utóbbiban e képlet fordítottja érvényesült. A Bach-szvit hangzása fényes volt, ritmusai feszesek, tempói még a lassabb tételekben is frissek és mozgékonyak, hangsúlyai erőteljesek - ám a mű leghíresebb részlete, az Air végtelenített vonókkal, legatissimo hangzott fel, s ez éppen azt a többletet vette el a tételtől, aminek segítségével kitörhetne a háttérzenék kasztjából: a választékos tagolást, a dallam lélegzését. Mozart szimfóniájában tetszettek a karakterek, viszont a Liszt Ferenc Kamarazenekar lehetőségeihez képest gondatlannak találtam a kidolgozást: a hamis hegedűhangok, melyek már a Bach-szvitben is feltűntek, most elszaporodtak, a vendégfúvósok nem illeszkedtek harmonikusan az összjáték menetébe, s a mű megszólaltatásának egészén eluralkodott az esetlegesség légköre.
Rosztropovics fellépésének atmoszférájáról írva elsőként a meghatottságot kell említenem. Az embert szíven üti, ha egy teremben ülhet valakivel, aki barátja volt Prokofjevnek és Sosztakovicsnak; játszott Brittennel, Richterrel, Ojsztrahhal, Gilelsszel, Kogannal, Karajannal, Bernsteinnel és még ki tudja, ki mindenkivel; kiállt az üldözött Szolzsenyicin mellett, szembefordult a brezsnyevi diktatúrával. Elkerülhetetlen a közhely: a maestro (így titulálta őt a fotózási, hang- és filmfelvételi tilalmakat dörgő hangosbemondó), tonzúrás ősz fejével, szelíden csillogó szemével és még mindig fürge járásával - egy darab élő zenetörténet, sőt történelem. De hát a kritikának az ember iránt megnyilvánuló szereteten és tiszteleten kívül említést kell tennie az előadásról is. Nem kertelek: Rosztropovics többnyire szürkén és érdektelenül játszott ezen az estén. Félreértés ne essék, nem a salakos tónust és nem is a megszámlálhatatlan hamis hangot értem ez alatt. Aki egy 74 éves csellistát hallgatva ilyesmin fennakad, annak fogalma sincs a vonós játék élettanáról. Az a technikai teljesítmény, amelynek tanúi voltunk, ebben az életkorban nemcsak derekas, de irigylésre méltó - ebből a csellójátékból még romos állapotában is kihallatszott, hogy a hangszer egyik nemzetközi nagymestere ül a pódiumon.

Ami sokkal inkább zavart, az a produkciók szellemi és érzelmi fáradtsága. Különösen Haydn C-dúr gordonkaversenyében éreztem úgy, hogy a szólista csak megérinti a karakterek felületét, és könnyedén átsiklik rajtuk; zenei megmozdulásait sikerült úgy eljelentéktelenítenie, hogy még a Moderato nyitótétel hirtelen indulatkitörései is rutinszerűen abszolvált modorosságokként hatottak. Az Adagio, noha elviselhetetlenül hamisan szólt, sokkal meghittebben, bensőségesebben hatott, a Presto finálét azonban szinte mindvégig "fű alatt", különös kívülállással, közönnyel játszotta Rosztropovics. Nem tudom, akad-e olyan hozzá közelálló személy, aki kíséri őt a világban, és napról napra hallja mindenütt. Ha igen, szívesen megkérdezném, vajon a budapesti est kivételnek számított-e, vagy ez az ihletettség tekinthető manapság az idős művész átlagos teljesítményének. A Csajkovszkij-variációsor zenei mérlege kedvezőbben alakult: itt különösen a 4., Andante sostenuto változatban és az azt megelőző cadenzában sikerült Rosztropovicsnak személyes hangon megszólalnia. Az ünneplést a művész rokonszenves szerénységgel fogadta: a hatalmas virágkölteményt, amelyet kapott, kicserélte a koncertmester kisebb csokrára, majd ismét kézbe véve hangszerét, Bach d-moll szólószvitjének Sarabande tételével búcsúzott Budapesttől. (Március 16. - Budapest Kongresszusi Központ)

A magyar főváros közönsége a Tavaszi Fesztiválnak köszönheti, hogy végre személyesen is találkozhatott egy zongoraművésszel, akiről fiatal kora ellenére húsz esztendeje legendák keringenek. Még az időpont és a műsor is frappáns: DMITRIS SGOUROS március 17-én lépett a Budapest Kongreszszusi Központ pódiumára - egy nappal később, mint Rosztropovics, aki karmesteri minőségben jelen volt a 12 esztendős görög csodagyerek 1981-es, New York-i bemutatkozásakor. A műsoron akkor is, most is Rachmaninov szerepelt: a hajdani début közönsége a 3., Budapest, a 2. koncertet hallhatta.
A vendéglátó BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR két tartalmas szimfonikus kompozícióval körítette az első rész második számaként megszólalt versenymű főfogását: bevezetőül Brahms Akadémiai ünnepi nyitánya, a második részben pedig, merész váltással, Stravinsky Tavaszi áldozata hangzott fel FISCHER IVÁN vezényletével. Mindkét előadás kitűnő formában mutatta a zenekart és karmesterét. A nyitányban Fischer keze alatt érzékelhetővé vált a kompozíció sajátos ellentmondása, a jellegzetesen brahmsi tudós csíny: a zeneszerző - akitől az őt díszdoktorrá avató boroszlói egyetem nem holmi léhaságot, hanem veretes opusz, "doktori szimfónia" megalkotását várta - diákdalokat dolgozott fel, nagyszabású, komolykodón kontrapunktikus és pátosszal teli végkifejlettel. Fischer értelmezésén vörös fonálként húzódott végig a humor, a formai és dinamikai építkezés fokozatossága - a zenekar pedig minőségi hangzással, mívesen formált szólókkal szolgálta a darab sikerét.
Ha lehet, még magasabb előadói színvonalat képviselt a Sacre du printemps. Brahms esetében a formaépítkezés fokozatosságát dicsérhette a kritika, Stravinsky balettjét hallgatva Fischer Iván határozott és óraműpontossággal kivitelezett elképzelése épp ellenkezőleg: a hirtelen, drámai váltások, a már-már brutális erejű kontrasztok dramaturgiai kulcsszerepét tudatosította. Ebben az értelmezésben a darab valóban a történelem előtti idők barbár rítusait elevenítette fel: igen markáns karakterekkel, rendkívül egzakt ritmusokkal, kíméletlen hangsúlyokkal és metszően éles dallamvonalakkal. A Fesztiválzenekar, akárcsak Brahms nyitányában és a Rachmaninov-koncert kíséretében, most is kitűnően helytállt.
Dmitris Sgouros játékáról csupa jót mondhatok - de nem sokat. Pompásan - akár így is fogalmazhatnék: stúdiószínvonalon - adta elő Rachmaninov c-moll versenyművét. A zongoraszólam mindent tartalmazott, amit csak tartalmaznia kell: maximális teherbírású virtuozitást, szimfonikus igényű hangzást, végtelennek tetsző színgazdagságot, eleganciát. Sgouros nem lázadt a mű egyik alapvető, s a szólistával szemben nem épp legelőzékenyebb tulajdonsága ellen: tudomásul vette, hogy a 2. koncert magánszólama erőteljesen beágyazódik a zenekari hangzás szövetébe, s ezért, noha boszorkányos technikát igényel, mégsem olyan mutatós, mint azok a versenyművek, melyeknek hangszerelése határozottan a zenekari textúra fölé vagy annak előterébe helyezi a zongorát. Ami hiányérzetet eredményezett: a perfekció a görög muzsikus játékában némi zárkózottsággal párosult - mintha a zongoraművész, aki minden feladatot hibátlanul old meg, nem akarná megmutatni önmagát, nem akarna egyes szám első személyben játszani. Ha az elkövetkező években szerencsénk volna egy szólóest keretében, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann vagy épp Brahms műveiben újra hallani őt, biztosan többet tudnánk meg arról, milyen Dmitris Sgouros játéka, amikor a reprezentatív, de tartózkodó tökéletességet a közvetlen természetesség váltja fel. (Március 17. - Budapest Kongresszusi Központ)

Régi szokása a Tavaszi Fesztivál szervezőinek, hogy a nagy sorozatba több kisebbet is beépítenek - a "fesztiválok a fesztiválban" elv, mint korábban, idén is jellemezte a hangversenykínálatot. A zenehallgatónak sokféle fajtája ismeretes: akad, aki operabarát, más a szimfonikus koncerteken érzi legjobban magát, megint más a szóló zongoraestekért lelkesedik. A legkomolyabbak mindennapi kenyere a kamarazene: vonósnégyeseket, triókat, duószonátákat hallgatnak elmélyülten. E (manapság egyre csökkenő létszámú) csoport tagjaira számított a Tavaszi Fesztiválon KELLER ANDRÁS és CSALOG GÁBOR Beethoven-ciklusa, amely három koncerten a zeneszerző összes hegedű-zongora-szonátáját vonultatta fel. A tíz mű közül hetet: az első és a harmadik est műsorát volt módom meghallgatni - a második koncert időpontja egybeesett a Moszkvai Filharmonikusok zeneakadémiai vendégszereplésével.
Keller és Csalog ideális szonátapáros, gondolnánk, régóta ismervén a két muzsikus alkatát. Sok a hasonlóság kettejük között: egyformán érzékenyek; hasonló radikalizmussal törekszenek a szerzői szándék feltétlen szolgálatára; ugyanazzal a határozott mozdulattal fordítanak hátat a sablonoknak. Két ilyen rokon szellem együttműködése nyilván a tökéletesség, a zenei és hangszeres koncentráció engedményt nem ismerő felsőfokát eredményezi - folytatnánk tovább az esélyek latolgatását. Nos, az általam hallott hét interpretáció közül csak a nyitókoncert első két szonátájában (op. 30/1 és 3: A-dúr és G-dúr) tapasztaltam ezt a zavartalan és kreatív légkört, s nyomában az elképzelések teljesnek tetsző megvalósulását. Zenei szándék és hangszeres kivitelezés érzékeny egyensúlya már a nyitó matiné záródarabjában, az op. 30/2-es c-moll darabban felbillent, a záróesten előadott négy kompozíció (op. 12/2, A-dúr; op. 24, F-dúr; op. 23, a-moll és op. 96, G-dúr) közül pedig - megkockáztatom - egyetlen tétel sem szólalt meg problémamentes előadásban.
Nem szívesen írom le: a bajok forrása vitathatatlanul Keller András kedvezőtlen diszpozíciója. Az iménti mondatban szándékosan nem szűkítettem le a kört a hangszeres, a zenei vagy a lélektani nehézségekre: egyszerűen azért, mert a hallgató nem tudhatja, valójában mi is áll a szeszélyesen hullámzó minőségű, egyenetlen produkciók hátterében, legfeljebb azt képes megállapítani, hogy Keller hegedülése súlyos bajt jelez - és persze megpróbálhatja leírni, milyen is ez a hegedülés.
Megpróbálkozom az utóbbival. Az első két szonátaprodukció felszabadult és termékeny légkörében Keller fogékonynak mutatkozott a szonáták karakterei iránt, közvetítette a beethoveni energiát, lírát és humort. A nyitó matiné befejező számában kezdődő problémák alapvetően a hangszeres hang területén jelentkeztek. Keller hangja és intonációja ettől kezdve (még egyszer hangsúlyozom: az első koncert zárószámáról és a teljes harmadik koncertről beszélek - a második hangversenyt nem hallhattam) rendkívül labilissá és sérülékennyé vált: a zene minden erősebb mozdulatát, sőt még a legegyszerűbb dinamikai váltásokat, hangsúlyokat is megsínylette. A tételek többségében a szó szoros értelmében nemigen akadt nyolc-tíz ütem, amelybe ne csúszott volna be hamisság vagy mellékzörej: kásás tónus, recsegés, nyekergés-nyiszorgás. Az ilyesmi kivédhetetlenül magára tereli a figyelmet - s ez egyet jelent azzal, hogy eltereli a figyelmet a zenéről. Keller tehát hét szonáta közül ötben hadilábon állt a hegedűhanggal. Márpedig muzsikálni egy hangszeren úgy, hogy mindeközben nem tudunk épkézláb hangokat produkálni - képtelenség. Azt mindvégig hallani (vagy inkább: érezni, kikövetkeztetni) lehetett, hogy Kellernek kimunkált, figyelemre méltó elképzelése van a szonátákról - csak éppen nem képes megvalósítani ezt az elképzelést.
Szomorú, hogy erről kellett beszámolnom, hiszen Keller András kivételes képességekkel megáldott, értékes muzsikus, aki sokat tud a kamarazenéről. Vonósnégyesének számos kitűnő koncertjét és hanglemezfelvételét hallhattam már. Hogy most alighanem saját legnemesebb tulajdonságainak egyike, érzékenysége fordult visszájára és zilálta szét produkcióit, ezt az is illusztrálja, hogy a harmadik hangverseny feszült, bénító légkörében a szonátákból kiveszett minden beethoveni tréfa, szellemesség, humor. Pedig ebből sokat és sokfélét mutatnak fel ezek a darabok - még a lírai és mélységekben gazdag op. 96-os G-dúr szonáta is bőven tartogat kacsintós pillanatokat.
Csalog Gábor mindvégig ösztönző, független és ötletgazdag partnerként támogatta a hegedűművészt - teljes jogú muzsikustárs volt, aki kezdeményez, meghatározza egyes tételek karakterét, megadja egyes témák színét, hangulatát. Persze ő sem varázsló: arra nem lehetett képes, hogy feloldja Keller és a hegedű konfliktusát - nem teremthetett harmóniát és biztonságot ott, ahol többnyire nyugtalanság és esetlegesség uralkodott. De szinte mindig sikerült megőriznie kreativitását: csengő billentését, kommunikatív dallamjátékát, rugalmas ritmusait, intelligens frazeálását - ez pedig jelentős teljesítmény, hiszen a pódiumon nincs gyorsabban terjedő fertőzés, mint a hangszeres teljesítményt csorbító lelki diszharmónia. (Március 18-19. - Műcsarnok)

Mint jeleztem, a Keller-Csalog-sorozat második koncertjén azért nem lehettem jelen, mert meg akartam hallgatni a MOSZKVAI FILHARMONIKUSOK budapesti hangversenyét: ma, amikor a nagy zenekarok vendégjárása rendkívüli költségeket emészt fel, és ezért mifelénk egyre ritkább, a kritikus semmiképp sem hagyhatja ki beszámolójából egy jelentős külföldi együttes fellépését. Már csak azért sem, mert az efféle alkalmak rólunk, a mi zenekultúránk állapotáról is szólnak: a messziről érkezett zenekar játékából, annak stílusából és színvonalából rendszerint magunkról tudjuk meg a legtöbbet.
Csak aztán el ne bízzuk magunkat! - folytathatnám. Mert ami az orosz muzsikusgárda JURIJ SZIMONOV vezényelte estjének (kiváltképp a koncert első felének) summájaként a Moszkvaiak jelenlegi teljesítményéről megfogalmazható, annak alapján úgy vélhetnénk, zenekari játék dolgában Magyarország a nemzetközi mezőny élén foglal helyet. Kirill Kondrasin egykori együttese a műsor első két számát olyan ziláltan, olyan gondozatlan hangzással és slampos kidolgozással szólaltatta meg, amilyent nemhogy külföldi turnén, de odahaza sem engedhet meg magának valamirevaló zenekar. Szimonov Beethoven 8. szimfóniájának nyitótételében telt, erőteljes hangzást kért az együttestől - az eredmény azonban vaskos megszólalásmód lett, rengeteg pontatlansággal. A lötyögés különösen zavart a metronóm atyja, Mälzel előtt tréfásan hódoló Allegretto scherzando második tételben - itt aztán már csak a zenébe rejtett utalás miatt is a pontosságnak kellett volna uralkodnia. De a szürke hangzás sem tett jót a tételnek - nem is beszélve a humor, az elegancia teljes hiányáról. Kiábrándítóan köznapinak találtam a Menüett tálalását, és a nyitótételhez hasonlóan ismét bumfordiságával és hozzávetőleges kidolgozásával kedvetlenített el a finálé.
Mindaz azonban, amit Beethoven szimfóniájában hallottunk, semmi a hibáknak ahhoz a díszszemléjéhez képest, amellyel a vendég együttes Liszt szimfonikus költeményében, az Orfeuszban - ha szabad így fogalmaznom - elkápráztatott. Matt tónusú kürttel kezdték, rideg csellódallammal folytatták, később hallottunk fahangú oboaszólót és disztonáló első hegedűket. Még később megfigyelhettük, milyen az, amikor rövid időn belül mind az első csellista, mind pedig a koncertmester hamisan szólózik. Összefoglalva: ronda hangú, kidolgozatlan, gikszeres, érzéketlen zenélés volt ez - méltatlan egy metropolisz zenekarához.
Örömmel teszem hozzá az eddigiekhez, hogy a helyzet a szünet után jelentősen javult. Hazai vizekre evezve, Rachmaninov 3. szimfóniájában a zenekar biztosabban tájékozódott. A Magyarországon ritkán megszólaló kompozíciónak már puszta műsorra tűzése is jótékonyan gazdagította a Tavaszi Fesztivál programját, Szimonov és muzsikusai pedig hallhatóan nagyobb igényességgel közeledtek honfitársuk kései (1935/36-ban keletkezett) opusza felé. A nyitótételben végre valóban telt hangzást élvezhettünk; éltek és hatottak a szélesen éneklő vonósdallamok. Az Adagióban a színekre terelődött karmester és zenekar figyelme, a finálét pedig feszes és energikus, hangsúlygazdag zeneként tolmácsolta a Moszkvai Filharmonikusok együttese. Tagadhatatlan: az erőteljes tutti szakaszok múltán, a kamarazenei kidolgozású részletekben továbbra is sok kívánnivalót hagyott maga után a zenészek játékfegyelme - de a produkció ilyenkor is fogyasztható maradt, nem kellett lesütni a szemünket, mint Beethoven vagy Liszt hallgatásakor. (Március 18. - Zeneakadémia)

LAZAR BERMAN és a magyar közönség régi ismerősök: a kiváló orosz zongoraművész 1956-ban első lett a budapesti Liszt-versenyen, s a díjkiosztást követően néhány hétig itt maradt, hogy hangversenyeket adjon és felvételeket készítsen. Így történhetett meg, hogy október 23-án este, fellépés után már lövöldözésben kellett visszatérnie szálláshelyére, a Béke Hotelbe. A művész összefoglalta 1956-os budapesti emlékeit ama CD kísérőfüzetében, amely a Hungaroton Classic kiadásában 1997-ben jelent meg, s a Qualiton stúdiójában a forradalom kitörése előtti napokban rögzített műsort tartalmazza. E műsor része volt Liszt műve, a Funérailles is, amely a forradalmat követően új, személyes tartalmat kapott Berman repertoárjában: "sokszor és sok országban játszottam ezt a darabot azok emlékére, akik Magyarországon vagy máshol, szovjet katonák kezétől pusztultak el" - írja. Valóban, Budapesten is hallhattuk a Funérailles-t Berman előadásában - legutóbb azonban meglehetősen régen: éppen 1986. november 5-én, egy nappal a szovjet csapatok bevonulásának harmincadik évfordulója után. Újabb 15 év múltán a zongoraművész ismét Budapestre látogatott, és repertoárján ismét szerepeltek Liszt kompozíciói (hangversenyének teljes első részét ezek alkották), többek közt a Funérailles is.
Az évek nem telnek nyomtalanul: a 71 esztendős Berman már nem ugyanaz a zongorista, mint aki évtizedekkel ezelőtt elragadtatott ünneplésre késztette budapesti közönségét. Muzsikálása most is ugyanolyan mély, intenzív és gazdag - sőt talán még érzékenyebb: erőteljesebben érvényesül benne a meditáló hajlam, a lírai elmélkedés késztetése. Ez illett is a műsor első feléhez, amelyben a nyitó Funérailles után a Sposalizio, az Il penseroso, a 104. Petrarca-szonett és a Tarantella hangzott el. Berman kitűnően ért a fokozások beosztó felépítéséhez, keze alatt lassan bontakozik ki a hangzás szimfonikus teljessége, rugalmasan és beszédesen lélegzik a zene. A hangszínek és dinamikai fokozatok skálája a csengő, lágy pianóktól a hatalmas, érces fortissimókig terjed. A művész technikai vértezete azonban kétségkívül megkopott - ezt a Liszt-darabokban éppúgy észre kellett vennünk, mint a műsor második részét kitöltő Muszorgszkij-ciklus, az Egy kiállítás képei hangszeresen szerényebb igényű, olykor elnagyolt előadásában. És az is többször feltűnt, hogy Bermant időnként látványosan cserbenhagyja a memóriája. Ilyenkor (mint a legendák szerint Dohnányi) nem áll meg: a darab stílusában rögtönözve folytatja a zongorázást, míg végül visszatalál a zeneszerző eredeti gondolatához. Vajon miért nem játszik kottából? Talán kudarcnak, fegyverletételnek érezné? Egy biztos: Lazar Berman megfáradt virtuozitású, feledékenységgel megterhelt zongorázása minden esendőség ellenére az első perctől az utolsóig átélésről és személyes odaadásról tanúskodott. Ez a tiszteletre méltó, igaz muzsikus a teljes szólóest során mindvégig a zenei tartalmak sűrűjében mozgott - egyszer sem környékezte meg az unott távolságtartás, amely Rosztropovics magatartását jellemezte. Két ráadást hallottunk: előbb egy Rachmaninov-prelűdöt, majd Beethoven Török indulóját. (Március 23. - Pesti Vigadó)

Akárcsak Lazar Berman, RADU LUPU is régen járt legutóbb (pontosabban: mindeddig először és utoljára) Budapesten. Aktuális volt tehát ismét tennie egy keleti kitérőt sok nyugati koncertkörútja között, s e vargabetűre, úgy látszik, az idei Tavaszi Fesztivál alkalmasnak bizonyult. A román származású, Londonban élő zongoraművész, korunk egyik legnagyobbja, miután sok évvel ezelőtt szólóestet adott a Zeneakadémián, most ugyanott Beethoven c-moll versenyművét szólaltatta meg a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR vendégeként.
Lupu egészen különleges, ellentmondásos keverékkel szembesít: a vaskosság és kifinomultság, a sztoikus egykedvűség és a mindenre figyelő érzékenység egyidejű, egymást átható és ellenpontozó jelenlétével. Játéka robusztus, egyszersmind gyengéd - rá is illik Walter Legge frappáns meghatározása Edwin Fischer billentéséről: egy oroszlán bársonyos mancsának erejét és lágyságát birtokolja. Szemfüles kollégám, aki (velem ellentétben, mert én csak a második koncerten lehettem jelen) egy nappal korábban is hallotta a zongoraművészt, előre figyelmeztetett, így már észre sem kellett vennem, elég volt csupán újra és újra elálmélkodnom a jelenségen: Lupu félméteres magasságból látszólag teljesen érzéketlenül ráejti a kezét a billentyűzetre, s ebből a nyers és szemre minden irányító intellektust nélkülöző mozdulatból az egyik alkalommal a legpontosabb és -koncentráltabb forte, máskor a legrafináltabb piano születik.
Rejtőzködő egyéniség - de milyen más az ő rejtőzködése, mint a Sgourosé! Nem tudom, szándékkal-e vagy ösztönösen, de zenélését mintha távolságtartásba, objektivitásba burkolná, előadásmódja azonban épp ezáltal kerül különlegesen intenzív erőtérbe, épp ebben a személytelenségben képes legtöményebben felmutatni tartalmait. (Van ebben valami richteri: az ő legszubjektívabb pillanatai is az abszolút objektivitás közegében érlelődtek.) A Beethoven-koncert nyitótételét kristályosan tiszta faktúrával, tagoltan és átgondoltan, gyönyörűen csengő hangon játszotta - a cadenzát fejedelmi szabadsággal, szuverén értelmezésben és rugalmasan. A Largóhoz érve minden érzelgősségtől mentes, bensőséges megnyilatkozás tanúi voltunk, míg a művet záró rondóban ismét a tartás, az értelmezés elegáns tisztasága és a dinamizmus kerekedett felül. Két megejtően szép ráadás nyitott további távlatokat ezen az estén: Brahms meditatív békével tolmácsolt E-dúr intermezzója (op. 116/6) és Schubert kontrasztgazdadon előadott C-dúr moment musicalja.
A Budapesti Fesztiválzenekar legutóbbi lemezein Dvorák zenéje a főszereplő: nyilván ezzel is összefügg, hogy FISCHER IVÁN, miután a hangverseny nyitányaként parádés hangzással és színgazdagon, hatásosan és dinamikusan elvezényelte Prokofjev Három narancs szerelmese című balettjének hattételes szvitváltozatát, a második részt a cseh szerző viszonylag kevéssé ismert alkotásának, a 7. szimfóniának szentelte. A zenekar, akárcsak a Prokofjev-mű tolmácsolásakor, most is remekül játszott: a saroktételekben mindenekelőtt a tömör és erőteljes megszólalás, a markáns karakterformálás lehetőségeit használta ki (különösen tetszett, ahogyan a finálé tolmácsolása feltárta a tételben megbúvó Brahms-, Schumann-, sőt Mendelssohn-hatásokat), a Poco adagio lassú tételben meleg színeket kevert ki és a lírai kamarazene lehetőségeit kamatoztatta, a Vivace tempójelzésű Scherzót pedig sodró lendülettel és élénk hangsúlyokkal tolmácsolta. Ráadásként Schubert egyik Német táncát hallottuk, Brahms hangszerelésében. (Március 24. - Zeneakadémia)

Sajátos atmoszférája volt a BERLINI SZIMFONIKUS ZENEKAR és nemrég hivatalba lépett új főzeneigazgatója, ELIAHU INBAL Tavaszi Fesztivál-i vendégszereplésének: az est körül nem tapasztaltam akkora nyüzsgést, mint Rosztropovics vagy Lupu esetében, s a siker sem volt olyan eget rengető, viszont mégiscsak ez a hangverseny hozta meg az idei sorozat egyik legszolidabb művészi színvonalú, legértékesebb teljesítményét. Mindkét mozzanat érthető. A visszafogott lelkesedést a műsor magyarázza: Bruckner kései remeke, a 9. szimfónia és a Te Deum - ez az átlagos zenebarátok többségét inkább elriasztja, mint vonzza, csak a zenei magaskultúra elkötelezettjei számára csemege. Ami viszont az eredményt illeti, ez sem meglepő: Eliahu Inbal nem tartozik ugyan a legelső vonalbeli karmestersztárok közé, de vajon nem jobb-e egy igazán érzékeny muzsikus, aki valóban tudja, mit akar (ráadásul az est műsorán szereplő repertoár specialistája), mint egy körülrajongott bálvány, akit túlságosan lefoglal a saját image-e ahhoz, hogy az elmélyülésre is jusson ideje.
Nem vitás, ezen az estén Inbal volt "a mi emberünk". Jó párszor járt már Budapesten - aki emlékezett fellépéseire, előre tudhatta, itt nem személyi kultusz lesz, hanem odafigyelés. Az izraeli karmester Bruckner-szeretetét és -ismeretét a műsor illusztrálta: az ötlet, hogy a lassú harmadik tétellel megszakadó, befejezetlen 9. szimfónia "fináléjaként" a Te Deum szólaljon meg, magától a zeneszerzőtől származik (bár Bruckner végül ezt a megoldást is elvetette). Ezért: a hatás egysége és folyamatossága érdekében döntött úgy a karmester, hogy a monstre műsort szünet nélkül vezényli.
Az 1955-ben alapított Berlini Szimfonikus Zenekar az egykori NDK zeneéletének oszlopa volt, ám ilyen minőségében is az egységesen magas igényű német zenekari kultúra része, s ezt ma is hallani: nem múlt el nyomtalanul az a tizenhét év, melynek során nem kisebb muzsikus irányította e testületet, mint Kurt Sanderling. Fegyelem, pontosság, rugalmas kommunikáció - az együttes három fő erényét a koncert folyamán mindvégig megfigyelhettük. Az interpretáció nagyságrendjét mindjárt a 9. szimfónia nyitótételének kezdetén (Feierlich. Misterioso) jelezte a nagy, drámai fokozás, a rézfúvók kitűnő szereplése. Megejtően szép, lágy vonós színeket hozott a második tématerület megszólaltatása. Inbal ért a széles formaívek felvázolásához, és tud a Bruckner-vezénylés egyik fontos dramaturgiai erőforrásáról: a dinamika hirtelen visszavételének feszültségteremtő erejéről. Pontos hegedű-pizzicatókkal indult a Scherzo (Bewegt, lebhaft) - ám egyúttal meglepetést is hozott: ezt a tételt Inbal a vártnál kevésbé diabolikusan vezényelte, nagyobb teret engedve az ellágyulásnak, sőt az iróniának. A 3. tétel (Adagio. Langsam, feierlich) ismét a dús vonós hangzással bódította el hallgatóját, ezúttal is szerepet kaptak a wagneri rézfúvós gesztusok, a nagy, fokozatos emelkedések, a tartalommal kitöltött, szélesen kifeszített ívek.
Ha a 9. szimfónia az epikus formálás erényeit engedte érvényesülni, a Te Deumban Inbal és muzsikusai éppen ellenkező előjelű tulajdonságokat érvényesítettek: itt az előadás a drámai tömörséget helyezte vissza jogaiba. A zenekarhoz vokális nagyegyüttesként a kitűnően felkészített, telten és erőteljes tónussal éneklő RÁDIÓKÓRUS csatlakozott (karigazgató: STRAUSZ KÁLMÁN), a négy szólistát azonban Németországból hozta magával Eliahu Inbal. KORONDI ANNA, URSULA HESSE, DANIEL KIRCH és MANFRED HEMM kvartettjének fő erényeként a felfogás és a színvonal egységét nevezhetem meg: valamennyien pontosan formálták meg szólamukat - teljesítményük nem volt kimagasló, de mindvégig biztonság és kiegyenlítettség jellemezte. A Te Deumban a legnagyobb feladat a tenornak jut: a hallgatót kissé zavarhatta, hogy Daniel Kirch markánsan és határozottan bár, de kissé szorított-feszített orgánummal énekel, hangja nem nyílik ki felszabadultan. Ahogyan valaki találóan megfogalmazta: éneklése nem sugározza azt az érzést, hogy az előadó jól érzi magát szerepében. (Március 26. - Budapest Kongresszusi Központ) Finom rímekkel átszőtt, egységes műsort állított össze kamaraestjére VARGA TAMÁS. A harminckét esztendős muzsikus, aki 1998 óta a magyar zeneélet nem csekély büszkeségére a Bécsi Filharmonikusok szólócsellistájaként tevékenykedik, Brahms e-moll szonátájával (op. 38) kezdte és Rachmaninov g-moll szonátájával (op. 19) fejezte be hangversenyét - a Brahms-mű után néhány Rachmaninov-, a Rachmaninov-opusz előtt pedig néhány Brahms-dal csellóátiratát tolmácsolva. Tetszetős elrendezésű program, de - és ez a fő - nemcsak papíron, a tekintet számára szórakoztató: a teljes est zenei magatartását is határozottan ugyanaz a gesztuskészlet, lelkiállapot, vérmérséklet (nevezzük bárhogy) uralta. Ez: a melankólia és annak számtalan válfaja-árnyalata - a borús tépelődéstől a békés szemlélődésig minden, amit ezzel a szóval jelölhetünk.
Talán nem meglepő, hogy ebben a programban fölértékelődött, sőt kulcsszerepet kapott a hang és a hang színe: a megszólalás árnyalatgazdagsága. Vannak muzsikusok, akik intellektuálisan közelednek a zenéhez, "struktúrákban" gondolkodnak, másokat energia és indulat hajt előre - Varga Tamás vezérlő csillaga ezúttal az érzékiség volt: az a kifinomult, ínyenc hajlam, amely a világért sem öltöztetné hangzó egyenruhába a dallamokat, ellenkezőleg, mindegyiknek megkeresi (és megtalálja!) a maga saját tónusát. Igaz volt ez még akkor is, ha - éppen a kiválasztott művek viszonylag egységes hangulatvilága következtében - ez a tónuskészlet a rendelkezésre álló lehetőségeknek főleg egy meghatározott sávjából: a sötétebb színekből válogatott. Mélybarna, ezüstszürke, éjfekete, királyi bordó - ahány dallam, annyi árnyalat. Viszonylag lassú, mély lélegzetű tempókkal szólalt meg Brahms szonátája - ezen a koncerten valamiképp a mozgás, az előrefúródó lendület is színné alakult át: ezért érezhettük a szokottnál szelídebbnek a bachi ihletésű, kontrapunktikus zárótételt. A Rachmaninov-szonátában természetesen szerepet kapott a ritmus, a szenvedély (mindenekelőtt a Scherzóban és a Fináléban) - de az alapgesztus itt is a vágyódó-szemlélődő líráé volt és maradt.
Nem titkolom, némi nyugtalansággal vártam a dalok (Varga Tamás saját átiratai) megszólaltatását. Az a tapasztalatom, hogy bár a hangszeres muzsikusok szeretik az effajta kalandot, a végeredmény legtöbbször suta: amit a zeneszerző emberi hangra képzelt el, ráadásul szöveggel, az nem mindig talál önmaga számára érvényes, új minőséget a vox humanához képest mindenképpen személytelen hangszereken. Varga Tamás öt Rachmaninov- és három Brahms-adaptációja azonban telitalálat. A siker záloga egyrészt nyilvánvalóan a dalok tévedhetetlen kiválasztása - Varga figyelme olyan művek felé fordult, amelyeknek szólamszövésében eleve benne rejlik némi látens hangszeres fogalmazásmód -, másrészt akinek a csellójátéka ennyire beszédes, ilyen tökéletesen veszi át a recitativikus emberi énekhang lejtését, annak nyert ügye van. Gyönyörű, teljes értékű hangszeres monológokat hallottunk. A koncert zárószáma, a g-moll szonáta után Varga Tamás a ráadás kiválasztásakor is visszatért a dalátiratokhoz: ismét Rachmaninovot játszott, a Vocalise csellóváltozatát, Leonard Rose átdolgozásában.
Varga Tamás az utóbbi évek egyik legjelentősebb magyar vonós muzsikusa: annak, aki az ő társaságában lép pódiumra, nem könnyű megállnia a helyét. Ezért is számít a dicséret felsőfokának, ha a kritikus megállapítja: a billentyűk mellett KOVALSZKI MÁRIA nem csupán az ilyenkor szokványos kísérői feladatkört látta el, hanem -, megfelelve a művek igényes zongoraszólamában rejlő követelményeknek -, szuverén muzikalitású, teljes jogú partnerként járult hozzá a produkció sikeréhez. (Március 30. - MTA díszterme)

Hangversenyeinek többségén a Tavaszi Fesztivál Európára összpontosított, a záróest műsorán azonban csak amerikai szerzők szerepeltek: George Gershwin, Leonard Bernstein, Charles Ives. A NEMZETI FILHARMONIKUSOK koncertjén a program első száma (Egy amerikai Párizsban) arról tájékoztatott, mit hozott haza poggyászában az óvilágba átruccanó újvilági bevásárló turista a húszas évek végén. A másodikként elhangzott mű (Chichester Psalms) azt a belső drámát dokumentálta, melynek során a hatvanas évek zeneszerzője megpróbálta ugyan meghódítani a zenei új világot (dodekafónia), de egyévi kísérletezés után az eredménytől megriadva visszatért az otthonosan kipárnázott régihez (tonalitás). A szünet után felcsendült harmadik kompozíció (4. szimfónia) viszont ékesen bizonyította, hogy egy nagy előd már a tízes években birtokba vette az új világot, ráadásul igazi bölcsként tisztán látta azt is, hogy emiatt a régit sem kell feláldoznia.
Egy szó, mint száz, EÖTVÖS PÉTER nagyszerűen kifundált műsort vezényelt a Budapest Kongresszusi Központ örvendetesen megtelt széksorai előtt: olyan válogatást, amely vonzódásokról, vívódásokról, kompromisszumokról és felfedezésekről szól. Tartalmas, tanító összeállítást, amely azonban szórakoztat és gyönyörködtet is, minden szájbarágó didaxistól mentesen. Számomra külön csemegének számított, hogy megfigyelhettem, milyen játékosan lubickol a Három nővér szerzője Gershwin könnyűzenei dallamaiban. Eötvösről tudjuk, hogy érti és szereti a jazzt, zenéje is számtalanszor bizonyította már gondolkodásának nyitottságát, az önfeledt jókedv azonban, amellyel karmesterként adta át magát az Egy amerikai Párizsban karaktereinek, mégis meglepett. Az önfeledtség persze nem jelent fegyelmezetlenséget: az előadás fontos tényezője volt a metrikai-ritmikai pontosság és feszesség, a hangsúlyok érzékletessége, a darab remek hangszerelésének hiteles és virtuóz reprodukciója.
Bernstein "Zsoltárszimfóniája", a Chichester Psalms a szakrális zenék egyik, sok évszázados vonulatába illeszkedik: azon művek sorába, amelyek leplezetlen érzékiséggel dicsérik az Urat. A chichesteri esperes felkérésére komponált, New Yorkban bemutatott mű hátat fordít minden formai és hangzásbeli aszkézisnek, és boldogan veti magát a szabadon kiélvezett szépség hullámaiba. Bernstein zenei ínyencfogásokat tálal fel: az 1. tételben ilyen a már-már erotikusan lüktető aszimmetrikus (7-es) metrum, amelyet hallva alighanem sokan inkább táncra perdülnének, mint térdre borulnának. És persze nem hagyhatjuk említetlenül a 2. tétel túlcsorduló szépségű dúr zenéjét, fiúszoprán szólóval. A mű előadásában kitűnően szerepelt a MAGYAR NEMZETI ÉNEKKAR (karigazgató: ANTAL MÁTYÁS), valamint a Rádió Gyermekkórusának tagja, a szólót kedves, nyíltszívű egyszerűséggel éneklő SZABÓ MIKLÓS, akit THÉSZ GABRIELLA tanított be.
És végül: Charles Ives nagyszabású szimfonikus-vokális alkotása, a zenekart-kórust foglalkoztató 4. szimfónia, amelyben a tonalitástól való eltávolodás és a tonalitás megőrzése egyformán jelenlévő alkotói gesztus, legfeltűnőbb és leghatásosabb eszközként pedig az egymástól független együttesek szerepeltetését, különféle, egymásnak ellentmondó zenei anyagok ütköztetését alkalmazza a szerző. Ives újító zsenialitását és invencióját mi sem példázza meggyőzőbben, mint egyrészt az, hogy szimfóniáját a mű keletkezése után közel kilencven évvel is igen nehéz feladat megszólaltatni, másrészt pedig az, hogy ez a mű Schoenberg vagy Stravinsky, sőt Stockhausen vagy Boulez ismeretében is újszerű, meghökkenti a hallgatót. A Nemzeti Filharmonikusok muzsikusai tisztességgel helytálltak a produkcióban (játékuk inkább sugározta a derekas feladatteljesítés, mint a lelkes együttműködés magatartását), Eötvös Péter pedig értő és tökéletes pontossággal dolgozó, professzionista partnerre talált egykori tanítványában, a második karmesterként közreműködő NAGY ZSOLT-ban. A Nemzeti Énekkar, akárcsak a Bernstein-zsoltárok előadásakor, most is kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott. (Április 1. - Budapest Kongresszusi Központ. A Budapesti Tavaszi Fesztivál valamennyi hangversenyét a Budapesti Fesztiválközpont Kht. rendezte)


Keller András


Lazar Berman