A legnagyobb tragédia történt vele, ami az isteneknek csak eszébe juthatott: cserbenhagyta az agya. Testre szabott tragédia: azt támadta meg, ami számára az élet egyetlen értelmét, igazolását jelentette - kíméletlen következetességgel kioltotta benne a gondolkodás képességét. Xenakis akkor halt meg, amikor megszűnt komponálni. Most utánament a teste is.
Beleolvastam varsói beszélgetésünkbe, és megjelent emlékeimben az ötvenhat éves zeneszerző. Halk volt, zárkózott, az egyszerű halandó számára megközelíthetetlen titkok tudója. Karcsú alakja megfeszült íjhoz hasonló. Amit nem tudhattam: zárkózottsága alighanem pajzs volt, amit önvédelemből tartott maga elé. Valójában vágyott az elismerésre, kívánta a szövetségeseket, akik kiállnak mellette, az emigráns, a menekült mellett, felismerik és magukévá teszik igazát, amit oly mély meggyőződéssel, prófétai hittel hirdetett, és amely mégis oly sokaknak zárt világ maradt.
Xenakis számára magától értetődő volt a szerves kapcsolat a természettudomány és a zene között. Ő, aki fiatal korában kerékpáron nekiindult a görög tájnak, és sátra mellől a leszálló alkonyatban a neszeket figyelte, kihallotta a tücskök ciripeléséből a tömeg törvényszerűségeit, és kiszűrte a madarak énekét, mint ami irreleváns, hiszen a dallamképleteknek nincs közük a természettudomány törvényeihez.
Ő, aki részt vett a görög szabadságharcban és életre szóló testi és lelki sebeket vitt magával az emigrációba, természettudósként és muzsikusként hallgatta a tüntető tömeg zaját, s figyelte, milyen változások következnek be ritmusban, tempóban a lövések hatására. Varsóban majd Párizsban megfogott gondolkodásának logikája, lenyűgözött az a képessége, hogy bonyolult jelenségeket, addig nem sejtett összefüggéseket kevés szóval, világos okfejtéssel érthetővé tegyen.
Zenéje mégsem személytelen, száraz hangképlet, hanem természeti jelenséghez hasonló, amely szenvedélyével, hangerejével, kikezdhetetlen eredetiségével lehengerli a hallgatót. Az eredetiség igénye vezérelve volt életének. Értelmetlen dolog másokat utánozni, mint ahogy önmaga ismétlése is az. Tisztában volt vele: ennek az igénynek nem képes maradéktalanul megfelelni. A múlttal véghez tudta vinni a szakítást, saját magát azonban nem tudta műről műre teljesen megújítani.
Szakított a zenetörténeti múlttal, de mélyen benne élt a klasszikus görög kultúrában. Tegező viszonyban állt a nagy filozófusokkal, gondolkodásába illesztette felismeréseiket, s megtalálta azokat a pontokat, ahol a zene találkozik a filozófiával.
Elsőként távozott az 1920-as években születettek nagy generációjából. Mit őriz meg, mit vet el életművéből a múló idő? Oratorikus és zenekari kompozícióiból alig-alig akad, ami részévé vált volna a repertoárnak. Túl próbaigényesek, túl sokba kerül az előadásuk... A kamaraművek fel-feltűnnek a hangversenyműsorokon, talán akad majd a jövőben is fiatal muzsikus, aki vállalkozik a betanulásukra. Nem lehet, hogy lábjegyzet legyen belőle, a zenetörténet különce. Nem szabad, hogy harca hiábavalónak bizonyuljon. Most az utókoron a sor.