Kedves Miklós!

70. születésnapodon tisztelettel és szeretettel köszöntelek sokadmagammal. Nem titkoltan egy cseppnyi bizonytalansággal teszem. Mert vajon minek örülnél Te, aki a hangversenyeid utáni gratulációt fogadva is rendszerint zavarban vagy, s énekeseidre hárítod a dicséretet? Ki mondja most a laudálást? Több generációnyi, seregnyi növedékeid egyike? Régi híveid valamelyike? A köszöntés akaratlanul is egyoldalú lesz: valamennyien egy-egy szeletét ismerjük csupán életed munkájának.
Élve a lantos jogával, ha már tisztesség-tenni előállottam, most legalább elmondom, amit szemtől szemben aligha hagynál végigmondani. Túl gyorsan változó világunkban nekem Szabó Miklós a jó szigor szimbóluma, akire munkám során többször gondolok, mint hinné. Azé az okos szigoré, amely a fontos dolgokban holtig tartó kíváncsiságból, ám a járt út elhagyását csak jó indokkal vállaló józanságból ered. Mondhatnék rá számos példát, de talán megteszi az a három, amelyet a pálya egy-egy pontján közelebbről láthattam, alkalmanként meg is vitathattam Szabó Miklóssal.
Az egyik a huszonhét Bartók-kórus interpretációjának esete. Feledhetetlen hangversenyélményeim közé tartozik az a Semmelweis utcai kamaratermi est, amelyen először hallottam ciklusszerű előadásban a huszonhét Bartókot a győri leányokkal (mellesleg a Falun is megszólalt, Szabó Miklós volt növendékének és máig odaadó hívének-kollégájának, Komlós Katalinnak pompás zongorázásával). Akkor és ott többen úgy gondoltuk, hogy Andor Ilona számunkra klasszikus előadása után itt valami döntően új született: fölé emelkedve a karéneklés hagyományainak, a huszonhét kórus a legnagyobb Bartók-zenék testvérdarabja lett, az instrumentális, absztrakt mesterművek egyenrangú társa. Abban az előadásban a motivika és a ritmika legapróbb részletei éppoly plasztikussá váltak, mint Bartók bármelyik vonósnégyesében. Sőt a gyermek- és női karokkal tulajdonképpen kulcsot kaptunk a nagy hangszeres művek jobb megértéséhez. Hiszen a kórusok szövegeinek és a kapcsolódó zenei szimbólumoknak teljes katalógusa valósággal affektustant kínált az instrumentális Bartók-zene újrafelfedezéséhez. A fiatal Szabó Miklós eme excellálása ma is tetemre hívható: a Hungaroton Bartók-összkiadásába 1968-ban az ő tolmácsolását választották az akkori szerkesztők, akiknek első lemezeire maga Kodály is rábólintott.
Tudvalévő, hogy Szabó Miklós bekerülhetne a rekordok könyvébe, mert a komoly zene berkeiben a legnagyobb sztár-virtuózoknak is ritkán adatik meg, hogy a repertoár egyik ékkövét pályájuk során négyszer vegyék hanglemezre. Ő a huszonhét Bartókot 1968 után 1983-ban és 1995-ben ismét Győri Leánykarával, 1989-ben egy lyoni együttessel rögzítette hanglemezre. Amiért mindezt szóba hozom: a művészi koncepció állandóságának és mégis szüntelen változásának tanulmányozására keresve is nehezen találnék jobb példát. Nem csak a Győri Leánykar újul meg évről évre, karnagyuk is másként látja ma már a kórushangzás ideálját, bátrabban és oldottabban beszélteti a zeneszerzőt. Közben persze kiadta a huszonhét kórus javított kottáját; áttanulmányozta a darabok szerzői kéziratait; könyvet és kötetfejezeteket írt Bartók kóruszenéjéről; külföldön és itthon konferencia-előadásokat tart - nála többet erről a témáról senki nem tud.
A hangzásideál kérdése legyen a második példa. Szabó Miklós természetesen jó iskolából jött (ámbár emlékeim szerint már diplomahangversenyén más volt az ő tolmácsolása, mint ugyancsak Vásárhelyi-növendék legjobb kollégáié), ahol az a cappella kórus egyfajta vox humana-orgonaként, eszményien kiegyenlített hangzással szólt. Azután kisebbfajta forradalom zajlott le Európa előadóművészetében. Nem csupán történeti hitele okán, hanem a polifóniát szebben bemutatni tudó hangzásáért, polgárjogot nyert a fiú-plusz-férfi vegyeskar, a falzett-plusz-férfi-kar, a kis létszámú, sőt egy-szólam-egy-énekes előadás, az a cappella mellett a hangszeres megtámasztással kevert hangzás is. Szabó Miklós mindezt pontosan látta; külföldi vendégtanításain végigjárta a legjobb műhelyeket, megvásárolta a legkülönfélébb lemezeket, elolvasta a friss irodalmat, de a régi alapmunkákat is. Nagyon sokat tanult belőlük, és énekeseivel ma nem úgy dolgozik, mint pályája elején. De nem váltott kórust, nem cserélte fel a maga női karát vegyeskarra, nem akart semmiféle mozgalom élére állni. Azt vállalta, hogy a repertoár egy viszonylag szerény fejezetében munkálkodik, profik helyett muzsikusjelöltekkel, akik azonban tűzbe mennek érte és maximalista ideáiért.
A harmadikként kínálkozó példa természetesen a Győri Leánykarhoz való hűség kérdése. Szigorú tanár úrként mindig a legszebb zenét, a legnehezebbet kínálja fel lányainak, legyen bár szó Palestrina vagy Lassus ciklusairól, Mozart vagy Haydn öszszes kánonjáról, Michael Haydn egyházi zenéjéről, Schubertről és Lisztről, a 20. századi magyarokról, akár bemutató előadásokról is. Valamennyi a zene egyik legpuritánabb fajtájából, hiszen az egynemű karra írott mű meglehetős ritkaság. A csapat évente cserélődik, végzősök mennek, elsősök jönnek. Egész évadon át dolgoznak, nemegyszer csupán egyetlen előadás esélyével. Szabó Miklós olyan szellemi, énekesi, erőnléti próbának veti alá ezeket a muzsikusjelölteket, ami a profi zenészt megfutamodásra késztetné. (Hányszor csodáltam, hogy a szerző szándéka szerinti szvitekbe szedett Bartók-sorozat másodpercnyi attacca tételkapcsolásait egyáltalán kibírták a győri leányok!) Aki kiállja nála a próbát, annak van esélye. Aki vele tanulta az összhangzattant Győrött, nyugodtan felsőbb osztályba léphet. Aki vele elemezte végig Stravinsky Sacre-ját vagy Bartók Concertóját a Zeneakadémia zeneelmélet-óráin, valóban ismeri a darabot.
Hetven év után sem biztos, jól tette-e Szabó Miklós, hogy nem akart nagyobb dobogóra állni, s hogy nem vállalta éppen annak tanítását, aminek nagymestere. Ámbár talán éppen ezért a szigorú szerénységéért szeretjük, és kérjük a Mihálynapi köszöntő szép soraival:

Áldd meg, Úristen,
E háznak gazdáját,
Segítsd mindenben
Ő igaz szándékát